Fényjáték

Jócskán agnstos SpUk egyperces, ami az 1500-as években játszódik.

Ott álltak egymással szemben, kivont karddal, a körülöttük pattogó mágiaszikrák színesre festették a bőrüket és hajukat, megtörtek a pengéken, fénypöttyökkel teleszórva és álomszerűvé téve a valóságot.

Körülöttük tengeri csata folyt, a kiáltásoktól, robbanástól és ágyúdörgéstől rezgett az egész hajó, de ők nem törődtek a körülöttük hulló halandókkal, habár minden elvesztett ember után úgy érezték, mintha őket magukat is megölték volna.

Egyikük sem akarta ezt a harcot, de hiába, ők csak a végrehajtóeszközök voltak az uralkodóik kezében. Ismét több száz ember hullott értük, nem is, ez csak álltatás, inkább miattuk, míg ők legbelül vérezve harcoltak egymással a semmiért, amit valamikor régen még a szabadság szárnyainak hittek. Azóta már rég belefáradtak, de messze volt még a béke, először elnyomás lesz, szenvedés, kín és gyötrelem, mert meg kell fizetni a szabadság árát.

Szinte egyszerre nyúltak a nyakukban lógó keresztekhez, hogy legalább egy pillanatra újra megtalálhassák a hitet, majd Anglia belenyugvó mosollyal, míg Spanyolország elszánt arckifejezéssel emelte a másikra a kardot, szemükben a fénypontok táncot lejtettek a büszkeséggel, a daccal és a felismeréssel: nincs tovább. Nincsenek többé lopott pillanatok, rejtett alig-csókok, csak egy győztes és egy vesztes, és egyikük később súlyosabb árat fog fizetni, mint azt bárki érdemelné.

Csak egy suhintás volt, egy jól irányzott vágás, és Antonio tágra nyílt szemekkel zuhant a hajó padlójára. Anglia még utoljára magához szorította, megnyugtató semmiségeket súgott neki, bár tudta, hogy igazán képtelen meghalni, de nem érdekelte. Búcsúcsókjuk keserű-sós volt a vértől, a mocsoktól és a könnyektől, amit egy jobb világért ejtettek, de már úgysem számított.

A Legyőzhetetlen Armada elbukott, az óceánok ura ezennel Anglia lett.