Ausztria kezében sírt a hegedű és sikított a zongora, fülsértően elnyújtott magas hangok és döbbenésszerű, pillanatnyi mélyek, mert más nem adta volna vissza, amit érzett, a kínlódó dühöt és keserűséget. Mert más nem idézte volna vissza Magyarországot.
Roderich mindig is azt tartotta, hogy ő és a zongorája egyek, hasonlók boldogságban, hasonlók kínban és keservben. Az országa fénykorában a hangszer tündökölt, vidám dallamokkal hosszabbította meg a perceket és csillanó fénypászmákkal szórakoztatta a szemet. Most a felülete tiszta karc volt, az a pár darab szerencsétlen, beszökő napsugár matt, poros fénnyel vetődött vissza róla, néhány billentyűje kijárt. Aztán Ausztria őrült játéka nyomán összetört, és a darabjai felett a férfi újra átkozhatta magát, amiért önhibájából még egy dolgot elveszített, ami fontos volt számára.
Ekkor került kezébe a régi hegedű. Ez is tele volt karcolással, de nem a sok használattól, már egy éve a sarokba dobva, a kacatok közt hevert. Roderich még emlékezett, hogy ő vágta oda, amikor Erzsébet elment, de már nem számított, hangszer kellett, zene, különben megőrül. A hegedű furcsán szólt, mintha nem szokta volna meg a kifinomult, pontos játékot, és Ausztria újra hallani vélte, ahogy Magyarország játszani próbált rajta, aztán feladva a bécsi keringőt belekezdett egy magyar tánczenébe, csárdásmuzsikába, ahogy ő hívta, és a maga hamis vidámságával a zene beleette magát a falakba, hogy még évekig kísértsen ott.
Ausztria nem akarta szeretni Erzsébetet. nem akarta szeretni sem akkor, se most, ez csak az együtt töltött évek utáni megszokás lehet, egyfajta gyorsan múló ragaszkodás, semmi több. Sokkal könnyebb lett volna, ha nem csengenek még számára is hamisan ezek a szavak.
Muszáj volt belátnia, hogy itt már nem segít a kedves kérés vagy a puszta fenyegetés, kalitka kell és rabiga, évezredes elnyomás, hogy Magyarország ne szárnyalhasson többé.
És Ausztria sem szerethetett többé.
Hát ez valami gyönyörű, gratulálok. Rosszul járt volna mindenki, ha nem rakod fel. :T *megölelget* Ráadásul lehet ez most nem illik ide, de nagyon sokszor látom az Ausztria x zongora shippet, most meg a hegedűvel is összekerült xD Lol. Szóval nagyon szép volt és gratulálok és köszönöm, hogy olvashattam~
VálaszTörlésJaj, köszönöm szépen. *o* *visszaölel* Én is találkoztam már képeken az Ausztia/zongorával és az Ausztria/hegedűvel is, bár azért kíváncsi lennék, ennél tudott-e még furcsábbat kitalálni a fandom. :D Ezer hála, hogy olvastál, és a kedves szavakért is~
TörlésPedig megérte feltenni, mert imádom a túlangstolt AusHunokat. Gyönyörűűű a történet, ez az amit nagyon szeretek az AusHunban, hogy folyton mindenféle művészi módon tele lehet pakolni angsttal :D
VálaszTörlésSzóvalizé, nagyon szép lett, köszönöm, hogy olvashattam :)
(A címtől pedig három órás intenzív némettanulás után sikítófrászt kaptam, de ez már egyéni szocproblem)
Nagyon örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy nem érezted túlzásnak, eléggé tartottam tőle. ^^" (Megértem, én német igék három alakját bifláztam írás közben, szóval ekkora utálattal szerintem még nem néztem címre soha) Köszönöm szépen, hogy írtál~
TörlésÉpp az Operában ültem két felvonás közt a szünetben mikor olvastam, és hát ne tudd meg, mekkora hatása volt. Valósággal székhez szegezett és földbe döngölt. Rövid de annál gyönyörűbb fic lett, csak gratuláni tudok hozzá.
VálaszTörlésui.: ,,És Ausztria sem szerethetett többé." Rátörtek az Edelweiss érzések :'(
Te szerencsés, szerencsés ember, az Opera *o* *oda meg vissza van érte*
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm, pedig azt hittem, komolyan el leszek már küldve a fenébe ezzel a sok angsttal. ._.
Egyébként pont, amikor olvastam a hozzászólásod, a villamosmegállóval szemben megláttam egy táblát Edelweiss felirattal. Val'szeg kissé idiótának néztek, hogy ott vigyorgok egy hirdetésen. :D
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! ^^