Toujours pour I/2

Második fejezet, melyben még mindig nem történnek túl egetrengető dolgok, de érkezik egy újabb régi ismerős, hátha egyszer végre Franciaországnak is igaza lesz.
Valaki magyarázza már meg nekem, miért van a képen Francisnak melle
Egyébként készült egy lejátszási lista a történethez, amit itt érhettek el, ha gondoljátok.

-  Tehát ha jól értetem: betörjük az ajtót, egyszerre ráugrunk, megkötözzük, és kidobjuk az ablakon.

-  Pontosan – bólintott elégedetten Arthur, mintha épp a világ legzseniálisabb tervét ismertette volna az imént.

-  És szerinted ez be is fog válni?

-  Ha nem tetszik, mondj jobbat, zsenikém – fintorodott el, mire Francis megadóan felemelte a kezét.

-  Én csak azt mondom, el lehetne ezt intézni úgy is, hogy senki se szerezzen maradandó sérülést. Főleg mi – tette hozzá úgy, hogy a társa ne hallja.

A kolostor vendégek által fenntartott része előtt álltak egymással szemben a lenyugvó nap pislákoló fényénél, Anglia mindenre elszántan és tettre készen, míg Franciaország inkább unottan, amihez köze lehetett annak is, hogy már órák óta felváltva szobroztak az ajtó közelében, ami a szigetország állítása szerint a megfigyelést szolgálta. Az egyetlen probléma az volt, hogy Magyarország határozottan nem akart indulni sehová, egész nap csak ült az ágy szélén, és a fal egy pontját bámulta.

-  Ó persze, persze – jelentette ki gúnyos hangon Arthur komolyan bólogatva. – Mindjárt bekopogunk, és megkérjük, menjen inkább haza, de előtte még megkínáljuk egy kis teával meg süteménnyel. Hisz úgysem rossz szándékkal jött ide, á, dehogy. Te magadtól vagy ilyen idióta, vagy valamikor fejre ejtettek? – váltott vissza megszokott stílusára, mire Franciaország csak unottan megforgatta a szemeit.

-  Mi lenne, ha nem lennél mindig ilyen hisztigombóc?

-  Kuss legyen, vagy kitépem a hajad – morogta felháborodottan Arthur.

-  Nem lenne egyszerűbb, ha, nem is tudom, mondjuk bejönnétek? – szakította félbe a kialakulni készülő vitát az ablakon kihajoló Magyarország. – De ez csak egy javaslat.

-  Ez biztosan csapda, csak tőrbe akar csalni minket – súgta Anglia Francis, fülébe, de ő csak legyintett.

-  Nem gondolod, hogy ha meg akartalak volna ölni, pontosabban lövöm azt a nyílvesszőt? – kérdezte Dániel teli szájjal vigyorogva, és Arthur neki is ugrott volna, ha Franciaország nem kapja el idejében. – Most mit vagy úgy oda, biztos vagyok benne, hogy már szinte be is gyógyult – öltötte ki a dühös fiú felé a nyelvét, majd halkan nevetve becsukta az ablaktáblát.

-  Esküszöm, megölöm. A saját nyilát eresztem a torkába, csak szerezzem vissza – fújtatott Arthur.

-  Higgadj le, ennek semmi értelme.

-  De…

-  Jó, akkor mondom máshogy – sóhajtott Francis lemondóan, amitől az embernek olyan érzése támadt, mintha épp egy óvodásnak készülne elmagyarázni, honnan jön a kisbaba. – Hűtsd le magad, vagy én foglak, és beleváglak a kútba.

A szobából halknak induló, majd egyre hangosodó kacaj hallatszott, mire Arthur egyre vörösödő fejjel eltrappolt az istállók felé. Francis egy pillanatig elgondolkozott, utánamenjen-e, ám kénytelen volt belátni, hogy ilyen állapotban nem túl jó ötlet zavarni a másikat, hacsak valakit nem kínoz igen erős halálvágy. Abban biztos volt, hogy Anglia úgysem hagyná magára.

 A nap már rég nyugovóra tért, mire Arthur kilépett az istállóból, maga mellett egy hófehér lovat vezetve. A fiú kezében egy tenyérnyi könyv volt, barna bőrkötéssel, a borítóján apró ábrával, egy ügyetlen kezek által utólag odakarcolt pentagrammával. A fiú még utoljára megsimította a ló fejét, egy pillanatra előtűnt a márványfehér, csavart szarv és a két évszázadbölcs szem, de ha bárki látta volna, csak a sötétség furcsa játékának gondolta volna, éjféli elmezavarnak. Az egyszarvú hangtalan léptekkel megindult, úgy tűnt, mintha a talaj felett lépkedne pár milliméterrel, majd egyre gyorsulva elhalványult az éjszakában.

Anglia elszántan átosont a kapu előtt, végig az árnyak között mozogva, amitől maga is egynek tűnt közülük, amíg el nem ért Magyarország ideiglenes lakhelyéhez. Óvatosan végigsimított az ajtó durván megmunkált anyagán, mire a fa felizzott, az ujjai szikrázó, tüzes vonalakat festettek rá, de nem hagyta a lángot a pusztítás útjára lépni, és felfalni az elevenen lüktető ajtót. A keze nyomán tenyérnyi ábra bontakozott ki alig észrevehetően a fa síkjában, ami ősi vallásokról dalolt és régmúlt időkről mesélt, amikor a mágia még szabadon szárnyalt a levegőben a madarakkal és rovarokkal, arról az időről, ami már rég elmúlt, így Arthur biztos lehetett benne, hogy ha valaki észre is veszi az ábrát, sosem fog rájönni annak szándékára.

A jelet régen arra használták, hogy az ártó szellemeket és a ravasz ellenségeket távol tartsák a családtól, a vonalakban lüktető mágia kiszabadulva akár a mindent beborító özönvizet is megállította volna. Ő most nem a kinn-, hanem a benntartásra használta a varázslatot.

Még egyszer, utoljára elégedetten végigsimított remegő kezeivel a művén, majd amint hátralépett, az ábra végleg kihunyt, és a mágia érezhetően működésbe lépett, kiszívva belőle a maradék erőt is.

A szobájába már az eddig csak messziről figyelő Franciaország támogatta el.

Reggel szokatlan némaság fogadta a felébredő Angliát, a szobába nem szűrődött be semmilyen zaj, mintha még a madarak is elmenekültek volna erről a pusztulásra ítélt helyről, leginkább hőséggel terhes, nyugodtnak tűnő csend jutott róla eszébe, ami után a legnagyobb viharok szoktak következni. Nem kételkedett abban, hogy most is ez fog történni.

Nem akarta kinyitni a szemét, mintha így elmenekülhetne a valóság rezdülései elől, mintha örökké egy békés, jobb világról szőtt ábrándjai közt maradhatna, és nem kellene felébrednie. A lelkiismerete mégis rábírta, hogy felkeljen, és újrakezdje az egészet, ahogy a jövőben is annyiszor ezt kell majd tennie, csak újra és újra és újra ugyanazokat a hibákat, amíg övé az örökkévalóság.

Az első, amit meglátott, egy tiszta, kék szempár volt, ami zavarba ejtően közelről vizslatta.

Amikor Franciaország észrevette, hogy magához tért, zavartan visszaült az ágy mellé húzott székre, a kezében lévő vizes rongydarabot babrálta, miközben a tekintetét egy távoli pontra szegezte, mindegy volt, csak ne kelljen a másikra néznie.

-  Mintha mostanában túl sokszor lennél eszméletlen, nem gondolod? Csak nem elhagyott a jó szerencséd?

-  Megeshet – rántotta meg Arthur nemtörődöm módon a vállát, csak most tudatosult benne, hogy megszűnt a vállában a seb jól ismert sajgása. – Akarom tudni, meddig nem voltam magamnál?

-  Csak pár napig. – Anglia hitetlenül felpillantott, mire Francis halványan elmosolyodott. – Jó, egy hétig. Nem, mégsem akarod inkább tudni.

-  Sejtettem – grimaszolt Arthur, majd, mint akinek semmi baja sincs, felpattant, és úriember módjára a másik felé nyújtotta a kezét. – Monsieur, meginvitálhatom egy sétára?

-  Remélem, tudod, hogy beszélnünk kell.

-  Igazán mondhattad volna szebben is.

-  És szörnyű a kiejtésed – mosolyodott el végre halványan Franciaország, majd elfogadta a felé nyújtott kezet. – De igazán, meggyalázod az anyanyelvem.

-  Ne aggódj, nem terveztem franciául tanulni.

-  Reméltem is. Úgy hangzott, mintha lenyeltél volna egy adag meztelencsigát.

-  Nem mintha te nem úgy beszélnél, mint aki selyemdarabokat köpköd közben.

-  Ez övön aluli húzás volt, remélem, tudod.

Tudták, hogy nem húzhatják sokáig a kérdések feltevését, de jólesett egy kicsit nosztalgiázniuk, és egy pillanatra minden olyan volt megint, mint azelőtt, amikor Francis néha meglátogatta, és folyton egymás torkának ugrottak valami apróság miatt, amit egyikük sem gondolt komolyan, amikor még nem kellett háborúkkal foglalkoznia és az emberek élete miatt aggódnia. Nem mintha nem lett volna rá oka vagy alkalma, egyszerűen csak sosem érezte még ilyen közelinek azt, hogy valami véget fog érni.

Némán baktattak egymás mellett, amíg a kolostor határához nem értek, és fel nem telepedtek az azt védő kőfalra. Franciaország még akkor sem eresztette el a karját, amikor megszólalt, amitől Angliának olyan érzése támadt, mintha vissza akarná tartani, nehogy elszökhessen.

-  Egy kérdés, egy válasz. Mit szólsz?

-  Ennél jobb móka csak az lenne, ha most rögtön rávágnál egy máglyára.

-  Ezt most annak a jelének vettem, hogy kezdhetem én. – Francis egy pillanatra elvigyorodott, de egy másodperc múlva még a mosoly árnyéka is leolvadt az arcáról. – Bár szerintem úgyis tudod, mit akarok kérdezni.

-  Hogy mi volt az teg… nekem tegnap, ugye? – Franciaország aprót bólintott. – Mágia, zsenikém, tudod, varázslat. Azt hittem, ennyi eszed azért van.

-  Ennél azért valami bővebb magyarázatra számítottam – húzta el a száját Francis, mire Arthur teátrálisan megforgatta a szemeit.

-  Hogy állna a hátadba a hajnali görcs – morogta maga elé, de egy fél pillanat múlva beleegyezően bólintott. – Egy ideje… hogy is mondjam, néha furcsa dolgok történtek, ha kijöttem a sodromból.

-  Volt szerencsém tapasztalni.

-  Bocs, a fára fellógatás nem direkt volt. Tényleg – tette hozzá, látva a másik kételkedő tekintetét. – Szóval addig fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az egész, amíg nem találkoztam egy egyszarvúval. Persze sejtettem, de valahogy olyan.. távolinak tűnt az egész, mintha nem is velem történne. Ő adott nekem varázskönyvet, és mesélte el Britannia Provincia örökségét, bár ha már itt tartunk, használni, na azt nem igazán tudom.

-  Tehát ha jól értettem, valami ló adott neked egy könyvet, ami tele volt pogány ráolvasásokkal, erre nemhogy nem égetted el, vagy legalább rejtetted el, hanem még képes voltál használni is?

-  Hát, lényegében igen. De ezt a lovas dolgot ne emlegesd inkább, mert nagyon érzékeny rá. – Anglia habozni látszott, mintha nem tudná, meg merjen-e szólalni, vagy jobban jár, ha csöndben marad, majd halkan sóhajtott. – És most nem akarsz… nem is tudom, megtéríteni, vagy valami?

-  Bocs, de nem vagyok igazán térítő kedvemben – fintorodott el kissé Francis. – Nem mintha amúgy sokra mennék azzal, ha megváltás címszóval belehajítanálak a tisztítótűzbe, és szerintem neked se az lenne a kedvenc délutáni elfoglaltságod. – Mindketten kissé megborzongtak, habár tudták, hogy egyelőre idebenn biztonságban vannak.

-  Na de most már én kérdezek, te így is jócskán túllépted a megbeszélteket.

-  Most jön az, hogy mit keresek itt.

-  Én mondom, gondolatolvasó vagy.

Francis azonban nem figyelt rá, az előttük magasodó kolostort figyelte, mintha a gondolatait próbálná összeszedni.

-  Tudod, nem önszántamból jöttem ide, nem kellett menekülnöm, meg semmi hasonló.

-  Erre már volt szerencsém rájönni, a lényeget, ha kérhetem. – Franciaország halkan, örömtelenül felnevetett, és Anglia fejében egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy talán kedvesebbnek kellene lennie, meg kellene próbálnia megvigasztalni a másikat, de gyorsan el is vetette az ötletet.

-  A királyom küldött ide. Elvégre nincs is jobb módszer megszabadulni valakitől, akit nem lehet megölni, mintha elküldenék egy másik királyságba. Ha biztosak akarunk lenni abban, hogy sosem tér vissza, zárjuk kolostorba, és bízzuk a drágalátos utált rokona kegyeire. Persze gondoskodjunk róla, hogy bizonyos időközönként új helyre küldjük, nehogy feltűnjön, hogy nem öregszik, és voila, már nincs is vele gond.

Arthur sután megveregette Francis vállát valami bizonytalan vigasztalásként, mire a másik halványan, de annál hálásabban rámosolygott.

-  Miért nem mész vissza? – Franciaország kissé megrántotta a vállát, Anglia látta a szemében, hogy ő is már többször számba vette ezt a lehetőséget. – Egy ország nem élhet sokáig a nemzete nélkül, akármit gondol a nép, a király vagy maga az Atyaúristen, mert egy ilyen köteléket nem lehet csak úgy eltépni.

-  Kösz. Tényleg. – Arthur lelke kissé megnyugodott, ahogy látta, hogy a másik mosolya már sokkal őszintébbnek tűnik. Nem akart elgondolkozni rajta, hogy miért olyan fontos ez neki, most nem tűnt lényegesnek, ebben a pillanatban szemernyit sem számított. – Ha túléljük ezt az egészet, visszamegyek.

-  Azt jól is teszed. Szólj, ha ki kell rugdosni a királyod becses hátsóját a trónjáról, tudod, hogy ilyen esetben bármikor segítek – vigyorodott el szélesen Anglia. – Egy mindenkiért, és mindenki a franciák ellen.

-  Örülök, hogy a hozzáállásod az elmúlt évek során szemernyit sem változott – fintorodott el vidáman Franciaország, azonban mielőtt Anglia felelhetett volna, érdeklődve felpattant. – Szerinted mi ez a mozgolódás a kapunál?

Arthur a fal tetejéről próbálta belátni a kolostort, azonban a kaput kissé kitakarta a kerengő épülete. A maradék helyen is csak néhány elmosódott folt látszott, amit jóindulatúan lovasoknak azonosított be. Viszont ha lovasok érkeztek…

-  Ezek katonák! Itt a segítség, Francis, most már nem lehet baj! – Egymásra nevettek, és egy pillanatra mindketten úgy érezték, nincs most náluk szerencsésebb ember a birodalomban, de még a világon sem. – Gyere, nézzük meg azért közelebbről.

Anglia olyan fürgén mászott le a falról, mintha csak egy apró, zöld gyík volna, szinte meg sem kapaszkodott, csak elsuhant a szürke kövek mellett, Franciaország szinte fel sem fogta, hogy leért, már rohanni is kezdett a kapu irányába.

-  Várj! – kiáltott utána, mire Arthur szinte rögtön megtorpant. – Még lenne egy kérdésem.

-  Halljuk, halljuk, csak siess már!

-  Itt akartál hagyni minket? Amikor felfedezted, hogy itt van Magyarország, el akartál menni, és itt hagyni minket?

Egy pillanatig néma csend uralkodott, de ez többet árult el Francis számára minden szónál, minden mentségnél, amit a másik mondhatott volna.

-  Nem. Nem értem, hogy mondhatsz ilyet. – Mindketten jól tudták, hogy hazudott.