Tövistánc

Hobbit, Thorinduil. Gwen kijelentette, hogy szerinte ezek ketten még azon is képesek lennének elvitatkozni, a tyúk volt-e előbb, avagy a tojás - úgyhogy ez a nyomiság most neki szól.
Cselesen fluffnak álcázza magát, de ne higgyetek neki.



Thranduil rángatózó szemhéjakkal figyelte, ahogy egy tucat törp már megint feléli a királysága minden tartalékát. Harmadszorra ezen a héten - és még csak csütörtök volt. (Kedden jobbnak látta, ha börtönbe zárja a társaságot, legalább addig sincs velük ennyi baj.)
Lényeg a lényeg, a helyzet tarthatatlannak látszott.
- Tölgypajzsos, beszélhetnénk? - szűrte a fogai között, miközben végignézett a lakomaasztalon. A csodás bútorai tocsogtak a sörtől, és nem mellesleg tizenhárom undorítóan viselkedő törp gajdolta körül őket. Már attól is megfájdult a feje, ha csak rájuk pillantott.
Thorin pedig kedélyesen nem vett róla tudomást, a mocsok.
- Nem hiszem, hogy így kellene a Hegymély Királya elé járulni - jegyezte meg a törp néhány perc viszonylagos csend után és két falat tojás között.
- Felejtsd is el, hogy fejet hajtva a lábaid elé omlok.
Thorin arckifejezése alapján a másiknak annyira nem lett volna ellenére a dolog, de azt várhatja.
Thranduil sokadszorra is átkozta magát, amiért a palotájába engedte ezeket a pofátlan törpöket. Fájdalmas volt belegondolni, hogy amíg nem végeznek Erebor felújításával, az ő nyakán fognak lógni, ráadásul első sorból nézheti végig Tauriel meg valami Kili nevű szerzet gusztustalan boldogságát.
Lassan már ott tartott, hogy ő maga ragad csákányt, vésőt vagy akármit, és rakja rendbe a Magányos Hegyet, csak tűnjenek már innen a törpök.
- Mi lenne a panaszod? Már megint, csak megjegyzem - kérdezte nagy kegyesen Thorin, amikor már Thranduil arcizmai furcsán rángatózni kezdtek.
- Valódi öröm lenne számunkra, ha kissé... önellátóbbak lennétek.
- Ennyit a híres tünde vendégszeretetről.
- Kieszitek a királyságunk minden vagyonából.
- Így jártatok - jegyezte meg Thorin egykedvűen, ám Thranduil szerint meglehetősen kárörvendően, majd a tányérján árválkodó tojásra meredt. - Mit gondol őfelsége, a tyúk vagy a tojás volt előbb?
Thranduil épp valami csípős, mégis fenséges visszavágáson gondolkozott, amikor beléfagyott a szó.
- Természetesen a tojás - jelentette ki önérzetesen. - Különben honnan fejlődött volna ki az első tyúk?
- És tyúk nélkül honnan volt tojás?
Egy pillanatig makacsul meredtek egymásra, majd Thranduil felszegett állal a lakosztályába vonult. Úgy érezte, még át kell gondolnia az állásfoglalását, mielőtt belefolyna egy hosszadalmas vitába. Elvégre ez is olyan volt, mint a háború: jól kidolgozott stratégiára volt szüksége.
Thorin csak elégedetten meredt utána, amiért ilyen remekül sikerült a témaelterelése.

- Tojás - sziszegte makacsul Thranduil, mire Thorin ijedten megugrott, majd kardot rántva zavartan körbefordult.
Thranduil nem igazán lepődött meg a reakción, tekintve, hogy éjfél körül járt az idő, egy sötét, teljesen üres folyosón voltak, és nem mellesleg ő maga az árnyékok közt rejtőzött. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy a törpe a vacsoránál tanúsított viselkedése után meg is érdemel egy kisebb szívinfarktust, majd elégedetten előlépett a viszonylagos fénybe.
- Bolond tünde - mordult fel Thorin. - Örülj, hogy nem szúrtalak keresztül.
- Nem igazán érezném előnyös lépésnek, tekintve, hogy az én vendégszeretetem élvezed - jelentette ki nyugodtan Thranduil, magában azért reménykedve, hogy a másik nem gondolja meg magát holmi leszúrással kapcsolatban. - És megjegyzem, a tojás volt előbb.
Thorin hitetlenül megforgatta a szemeit, majd továbbindult a szobája felé.
- Neked elment az eszed. És egyébként is, tyúk.
- Tojás.
- Tyúk.
Thorin az arcába vágta az ajtót, de Thranduilt ilyen apróságok nem akadályozhatták egy vitában. A törpkirály sem volt az a fajta, aki könnyedén elviselné, ha nem neki lenne igaza, így a bejárat két oldalán folytatták órákon keresztül igen egysíkú szócsatájukat.
A hajnal az ajtó két oldalán, a hűvös fának dőlve szunyókálva találta őket.

- Követ érkezett Ereborból - jelentette ki Legolas halványan fintorogva. Az említett követ feszengve ácsorgott mögötte, miközben óvatosan körbetekintgetett, talán menekülési útvonalat keresett, talán Taurielt. Legalábbis ha Thranduil jól emlékezett, mintha ez a szerzet lebzselt volna olyan sokat a tündelány körül, mikor a törpök még a palotájában tartózkodtak.
Ha így volt, már teljesen értette a fia arckifejezését.
- Thror fia Thráin fia Thorin, a Hegymély királyának szevében szólnék hozzád, Thranduil, a tündék nagybecsű királya - kezdte a törp magasztosan, de az összhatáson sokat rontott, hogy közben idegesen morzsolgatta az inge szegélyét.
Bár ha valaki Thranduilt kérdezi, már a törp ábrázata is sokat rontott a dolgon, még akkor is, ha az illető a szerencsésebb, úgy fél fokkal jóképűbb fajtába tartozott (bár egy tünde gyönyörűségét meg sem közelíthette, természetesen).
- Uralkodónk üzenete így szólt: tyúk. Asszem ennyi - jelentette ki zavartan a követ, majd vállat vonva kisétált a teremből.
Legolas értetlenül meredt hol a csukott ajtóra, hol az apjára, aki jelen pillanatban még a tekintetével is képes lett volna kivégezni egy orkhordát.
- Mi volt ez?
- Ez? - kérdezte könnyednek szánt hangon Thranduil. - Ez, kérlek, hadüzenet.

Egy béketárgyalásnak nem igazán ilyennek kellene lennie.
Bár ha Thranduil jobban belegondolt, egy háború sem úgy néz ki, mint amit ők vívtak az elmúlt egy hétben. A seregeik minden reggel felsorakoztak egymással szemben, miközben próbáltak egyre fenyegetőbben nézni és kinézni, majd alkonyatkor mindenki fogta magát, és visszavonult a saját táborába. Éjszaka azonban a két uralkodó nyilakra tűzött papírfecnikkel folytathatta a még be nem fejezett vitát, és a tündék királya még kínzás hatására sem vallotta volna be, hogy valamennyire, talán egy hobbitnyit élvezi a dolgot.
Ezek után persze nem csodálkozott, hogy a békekötés sem lehetett átlagos. Jó öt percig csak mogorván méregették egymást, várva, hogy a másik törjön meg, és eddig minden teljesen rendben volt. Előkerült a békeszerződés, aztán ittak a megállapodásra, és még minden gyanúsan rendben volt - a csók azonban sohasem része egy ilyesféle tárgyalásnak.
Thranduil tágra nyílt szemmekkel meredt maga elé, ugyanabba a kifacsarodott pózba ragadva, amibe a törpkirály néhány pillanattal azelőtt lerántotta, és a légzése még önmaga számára is túlontúl akadozónak és furcsának tűnt. Thorin pedig, az az arcátlan, csak vigyorgott rajta.
- Ne hidd azt, hogy attól még nem nekem van igazam - jelentette ki a törp magabiztosan, majd felmarkolta a szerződést, és ráérősen elindult a maga tábora felé, csak elhaladtában kiáltott még vissza. - Tyúk!
- Tojás, hogy az ég szakadna rád! - üvöltött utána Thranduil a legkevésbé sem tündéhez méltóan, de próbálja csak meg bárki felelősségre vonni érte, egy ilyen helyzetben akárki kiakadna. Még egy tündekirálynak is lehetnek rossz pillanatai (főleg és legfőképp pedig akkor, ha senki más sem látja).
Másnap már csak a becsülete végett is felkereste Thorint - egyszerűen nem hagyhatta, lehetetlen, hogy annak az arcátlan törpnek lenne igaza.

- De tegyük fel - kezdte Thranduil, - hogy a tyúk valamilyen más állatból alakult ki, de akkor a tojásformájának is tyúknak kellett lennie. Tehát a tojás volt előbb, és nekem van igazam.
Thorin csak lemondóan megrázta a fejét, majd kissé helyezkedett, amitől a feje Thranduil karján pihent, az őszesfekete tincsek óvatosan csiklandozták a tünde kézfejének bőrét.
Ha bárki is azt merte volna állítani, hogy Thranduil élvezi a törpkirállyal együtt töltött perceket, hát ő biztos orknak nézi véletlen az illetőt, aztán keresztüllövi párszor - de rég nem volt olyan nyugodt, mint ezekben a percekben. Még úgy is, hogy azért egyfolytában vitatkoztak.
- Add fel, és lásd be végre, hogy nekem van igazam - sóhajtott fel Thorin, miközben lehunyta a szemeit.
- Kiállhatatlan, makacs törp.
- Nem is tudom, ki nem adja fel már több, mint harminc éve.
- Egy tünde számára ott az örökkévalóság - jelentette ki Thranduil önérzetesen, majd mindketten elhallgattak, mert igen, pont ez volt a baj.
A tünde sosem hitte, hogy az időtlenség egyszer még szinte átokként fog megjelenni előtte. Mégis, ahogy figyelte Thorint, ahogy egyre idősödik, őszül és megfárad, napról napra egyre jobban sorvad, majdhogynem szégyen fogta el a változatlansága miatt. Nem akart, nem mert arra gondolni, mi lesz majd száz vagy kétszáz vagy akár ötszáz év múlva, mert életében először elég volt a jelen. A sors fintora, hogy számára még túl hosszú jövő maradt.
Ugyanabba a helyzetbe került, mint amire ő maga figyelmeztette Taurielt, de valahogy nem tudta értékelni az élet humorát.
Amikor azt hitte, a törp már rég alszik, megpróbált lassan felkelni és elmenni, vissza a jól megszokott palotájába és a jól megszokott életébe, aztán ki tudja, talán vissza se nézni, ám Thorin bosszúsan felmordult.
- Visszaülni - vetette be a legméltóságteljesebb nézését. - És jut eszembe, tyúk.
Thranduil csak lemondóan megrázta a fejét, de tudta, hogy ezzel az egyetlen gesztussal a sorsa eldőlt.

A kripta holt hűvösében mindig tökéletesen látszott a lehelet.
Thranduil már csak tudta, lassan jobban ismerte a mohos falakat, a díszes síremlékeket és az évszázados port, mint a benne nyugvók. Valami kaparta a torkát, de a hang, ami előszökött az ajkai közül, csak valami erőtlen hörgésféle volt - egy király nem érez, egy király nem bánkódik, egy király nem zokoghat, csakis ez járt a fejében. Addig volt jó, amíg csak ez járt a fejében.
- Tudod mit? - kérdezte könnyedén, mintha nem is ott lennének, ahol, csak egy napsütötte réten, és a hűvös pincehuzat helyett az éltető fény cirógatná az arcát. - Átgondoltam, és talán tényleg neked van igazad.
De a síremlék, az a néhány csont és a beszorult utolsó lélegzet, minden, ami valaha Thorin volt, már nem válaszolhatott.