Marionett

Hetalia, UsUk-szerű agnst szösszenet. Csak mert a történelemfüzetem egyik sarkában találtam egy unalomfirkát és egy gyorsan felvésett történetcímet, ami nem hagyott nyugodni.
Nem épp ezzel a fandommal terveztem visszatérni, de hű, jó újra itt lenni. :D



Anglia szabadidejében bábokkal játszik.
A figurák szép, takaros rendben díszítik a szobája falát, misztikummal töltve meg a helyiség hangulatát. Egyikük sem mondható gyönyörűnek, vagy akár csak mutatósnak, de körülöttük vibrálni tetszik a levegő és erő sugárzik minden pontjukból.
A legrondább Franciaország. Az arcán a fa kidolgozása elnagyolt, göcsörtös, az arckifejezése torz, szinte vicsorgó, a haja és az öltözéke zilált és szakadozott. Ez nem az az ország, akit mindenki ismer a békeidőkből, dehogy: ez egy háború által megviselt, megtört ember lenyomata.
Poroszország és Oroszország figuráinak szája kacajra nyílik, de a szemük nem nevet. A tekintetük sunyi, a vörös és a kék szempár alattomos résen át tekint a világra. Oroszország figurája sokkal nagyobb, mint bármelyik, de Anglia tudja, nem benne találná a legnagyobb veszélyt.
És ott van még a Habsburg Birodalom, egy nagyra nőtt erőtlen, nyűgös gyerek, akire ironikus módon mégis szükségük van. Szüksége van valakire, a szó égeti a torkát és hányingere támad tőle.
A királyok és királynők megvannak, már csak játszani kell. A futók, bástyák senkit sem érdekelnek, a lényeg csakis az egyensúly.
Amerika sosem értette, mire jó mindez. Számára csak bizarr és érthetetlen volt, hogy Anglia szobájába lépve mindig a másik megszállott tekintetével találta szemközt magát, miközben az ingatag fakeresztre felakasztott bábukat figyelte.
Erőegyensúly, mondta Anglia. Elmebeteg kuruzsló, nyögte Amerika elborzadva, és újabb néhány évig nem nézett volt nevelője felé.
Visszagondolva hiába volt már évtizedek óta független, akkoriban még mindig csak egy ostoba gyerek volt, akaratos és elkényeztetett, nem fogta fel, amit nem akart megérteni. Hiszen mi volt mögötte? Egy függetlenségi és egy polgárháború, országszemmel nézve mintha csak a kisgyermek első két orra esése volna a járni tanulás kezdetén.
Persze amikor felnőtt, már rég késő volt.

Anglia tekintete még évekig élettelen és komor volt az első világháború után.
A férfi a szinte üres nappaliban ücsörög, amikor először látja így, a kanapé halkan nyikorgott alatta, amikor semmitmondó szemét egy pillanatra a belépők felé fordítja, aztán mintha ott se volnának, tovább bámulja a falat.
Amerika nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ő nem erre az emberi roncsra számított, egy golyósebezte, aknasújtotta, szögesdrótmarta országmaradványra, ő azt a férfit akarta viszontlátni, aki folyton zsörtölődött, kötekedett és néha utálta az egész világot, aztán végül csak mindig elnevette magát. Azt az embert akarta, aki nem létező lényekkel barátkozott, folyton teát vedelt, a főztjével bárkit le tudott mérgezni és igen, aki felnevelte, de ő már rég nem volt sehol.
Kanada bátorító oldalba bökésére néhány lépéssel közelebb lép a hevenyészett ágyhoz, de semmi. Nem érti, Matt hogy tudja ezt a látványt napról napra elviselni, néma léptekkel, halvány mosollyal egy árny körül sertepertélni anélkül, hogy megőrülne. Amerika még egy pernyi látványt se képes elviselni.
- Anglia... - Óvatosan megérinti a férfi vállát, mire Anglia zavartan összerándul. - Iggy. - Semmi reakció. - A francba is, Arthur!
Anglia lassan lehunyja a szemét, majd egészen a fal felé fordul. Amerika hisztérikusan a vállai után kap, nem mintha még mindig érezte volna azt a régi kötődést, ugyan, de valami belül mégis tompán sajog.
Csak akkor eszmél fel, amikor Kanada gyengéden elkapja a karjait, majd egy bocsánatkérő mosollyal elsiet teáért. Valamilyen szinten megnyugtató, hogy Anglia legalább ezt a szenvedélyét nem vesztette el, még ha ez azt is jelenti, hogy kettesben kell maradniuk.
Ahogy az ajtó halkan a helyére kattan, Anglia ijesztően lassan felé fordul.
- Üdv a karmesteri székben - mormolja maga elé alig érthetően, majd Amerika felé hajít valami könnyű tárgyat. A fiatal férfi elkapja, majd némán elsüllyeszti a zsebében. Ráér még megnézni, mi az, amikor nem szegeződik rá ez az elkeseredett zöld szempár.
Úgy tűnik, Anglia számára ezzel érdektelenné is vált, csak ennyit vet még oda:
- A kulcs a zárban van.
Mielőtt Amerika visszakérdezhetne volna, Kanada már be is libben az ajtón egy teáskészlettel teli tálcával. Minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
- Maradsz még? - kérdezi Kanada reménykedve, de Amerika csak a fejét rázza.
Kifelé menet a testvére még egy pillanatra elkapja a karját, a hangja alig sóhajnyi, nehogy a bent lévő meghallja.
- A gyarmatai lázonganak. Nagyon kérlek, ne hagyd magára.
- Te is...? - Kanada arcán bűnbánó mosoly, és már nem is kell válaszolnia. Csak rendezi az arckifejezését és megy, el sem búcsúzik, Amerika pedig magára marad a hatalmas előcsarnokban.
A tekintete akaratlanul is Anglia régi szobájának ajtajára téved, csak egy pillantásnyi időt akar, hogy megint meg nem értett kisgyereknek érezhesse magát.
A zsebét enyhén húzza az ajándék súlya, előbb alaposan körbetapogatja, csak aztán meri elővenni. Egy marionettbábu az, elnagyolt és kopott, de még így is jól kivehetően Angliát ábrázolja.
Amerika csak keserűen elmosolyodik.

Aztán egyre jobban belejön, évekig játszik nyugodt lelkiismerettel és zsinórokon rángat mindenkit, mint valami ügyefogyott bábmester, amíg nem jön a gazdasági világválság. Átveszi Anglia megszállottságát, élvezi a kezében összpontosuló hatalmat és nem törődik semmivel - minek is tenné? Nem érzi, hogy értelme lenne.
Aztán összeomlik, összerakhatatlanul apró darabokra törik.
Akkor is a bábokkal teli szobában van, amikor először megérzi. Mintha zsinórok feszülnének a karjain és lábain, nem tehet mást, csak büszkén felemelt fejjel ordít, üvölt a mellkasában égő fájdalomtól, mintha hirtelen ősi máglyák ezrei gyúltak volna ki a bensőjében.
Félájultan még Angliát látja maga előtt, komoran mosolyogva nyújtja felé a kezét, miközben Amerika csodálkozva szemléli a szinte elfelejtett vonásokat.
- Hé - suttogja az árny, - egyszer mind összeroppanunk.