500 nap karantén

Szerintem senki már csak meg sem lepődik azon, hogy én itt jövök, megyek, néha elszórok valami apróságot, aztán eltűnök hónapokra (izé... évekre). A szomorú valóság az, hogy egyetem mellett rohamosan lecsökkent az írásra fordítható időm, és ha van, akkor is inkább egy saját sztorit bütykölök, nem pedig ficeket írok.

Na de! Rinya off, Hetalia on: quarantine-time Arthurral, mivel Angliában épp olyan kutyákat próbálnak kitenyészteni, amik képesek kiszagolni a koronavírust.

Nincs mit szépíteni, Alfrednek nagyon, nagyon elege volt.

Elege volt az otthonülésből, a filmekből, a sorozatokból és a videojátékokból, elege volt a social distancing-ből, meg úgy összességében az egész karanténból. A függetlenségi háború óta nem érezte olyan pocsékul magát, mint mostanában, és ez az érzés napról napra csak fokozódott.

Ezen az sem segített, hogy a játvány kitörésének idején épp Arthurnál vendégeskedett, így kénytelen volt összekaranténozni egy flúgos franciával, egy csendes kanadaival és egy megszállott angollal.

Persze mindenhol azt hallani, ilyen időkben nem jó egyedül lenni. Hát ő inkább töltötte volna a karantént Ausztrália kedvenc mérges pókjaival vagy a bébipiranháival, mint a kedves családjával.

Mattel még nem is volt gond, sőt, igazából ő lehetett az egyetlen, aki tényleg örült, hogy több időt tölthetnek végre együtt, mindenféle ország-teendőktől mentesen. A naiv kis nyári gyermek még mindig hitt a család fennköltségében és olyan maszlagokban, mint az összetartozás eszménye meg hogy a múlt kötelez. Amerika végülis nem bánta, mivel ez csak annyit jelentett, hogy Kanada mindig kedves volt, türelmes és kezdeményező, meg hogy minden este hagyta nyerni Monopolyban.

Francis megint könnyű eset volt - úgy tűnt, a francia mindenhová magával vitte több száz üvegből álló titkos borkészletét (Amerika el sem tudta képzelni, hogy csinálja), így amióta kitört a karantén, Franciaország ellebegett a részegség békés félvalóságába. Mostanában mondjuk kezdett kifogyni az aranytartalékaiból, amitől kicsit morcos lett, de Alfred megnyugtatta, hogy valószínűleg Londonban is kapni francia bort.

Angliát már más fából faragták. Ha Amerika megtehetné, már rég bezárta volna valami jól eldugott, föld alatti pincehelyiségbe és jó messzire eldobja a kulcsokat, de így kénytelen volt páholyból végignézni az ámokfutását.

- Amerika... miért van rajtad maszk? Nem otthon vagy?

Alfred fáradtan sóhajtott, szórakozottan megvakarta a fülét, ahol a gumi istentelenül vágta már órák óta, majd elkezdte igazgatni a maszkot az orránál. Kezdte azt érezni, hogy nem csak a maszk menő Amerika Kapitányos mintáját kellett volna figyelembe vennie a választáskor, hanem azt is, hány pec után akar benne meghalni a viselés kényelmetlenségétől.

Japán, akivel épp videochatelt, nem szólt rá, hogy ez nem éppen a maszk helyes viselési módja, inkább jótékonyan hallgatott.

- Londonban vagyok Arthurnál, de teljesen meg van kergülve. Mindent másodpercenként fertőtlenít, és a házban is hordatja velünk ezt a tetves maszkot.

- Nem nézi a híreket? - kérdezte óvatosan Japán. - Ott elmondták, hogy...

- Hát ez a baj - vágott közbe Alfred. - Mást se néz, csak a tetves híreket. Meg pánikol.

Arthur, mintha csak megérezte volna, hogy emlegetik, feltűnt a helyiségben. Rózsaszín, unikornisos, kislányoknak készült maszkot viselt, mivel neki is Amerika választott, és egy fertőtlenítővel teli flakont szegezett maga elé. Heves spriccegések kíséretében aztán elkommandózott a konyháig, megkaparintott egy adag kekszet és egy pohár tejet, majd a zsákmányát nevetséges módon magához szorítva vissza is iszkolt a szobájába.

Miután Japán mindezt premier plánban végignézhette, már nem kérdezett semmit.

- Mondtam, tiszta kerge. - Amerika elégedetten bólintott, és most, hogy nem kellett többet magyarázkodnia, visszatérhetett a legújabb anime ecseteléséhez, amit sikerült még tegnap éjszaka végignéznie.

Még rosszabb volt, amikor Anglia főzőtudománya is bejött a képbe.

Egy nap Arthur büszkén vágott le Amerika valami megfeketedett, kőkemény izét, ami előző életében gránittömb lehetett, most azonban még ő is tanácstalanul állt afelett, mit is keres pontosan Anglia legszebb, ünnepi étkészletén.

Amerika tudta, hogy ebből nem sok jó fog kisülni, hát hogyne tudta volna már az elején, viszont Francis részeg volt, Matt volt a soros a boltba menéssel, neki pedig semmi kedve sem volt főzni. Szóval amikor Arthur azt mondta, majd ő elintézi, egy pillanatra még el is hitte, hogy tényleg lesz valami normális ebédjük.

- Tádám - nézett Anglia meghatottan, könnyes szemekkel a művére.

Alfred szeme is könnyes lett kissé, de az vagy a sütőből előcsapó füsttől, vagy attól a tudattól lehetett, hogy ezt tényleg meg is kéne enniük.

- Ez... micsoda? - Előre félt a választól.

- Karanténkenyér - lehelte büszkén Arthur. - Most már nem kell minden nap boltba mennünk, majd megsütjük magunknak a saját kenyerünk.

A gondolattól, hogy minden nap ezt a... tömör gyönyört ehetik, Alfred körül megperdült a világ. Hát még amikor Anglia megkérdezte, megkóstolja-e...

Végül halált megvető bátorsággal beleharapott, és biztos volt benne, hogy ha most nem pattant le néhány foga, soha semmi nem árthat már nekik.

Aztán meglátta Arthur reménykedő tekintetét, és lenyelve mosolyt erőltetett az arcára.

- Hmmm... fincsi. Te vagy a legjobb, Arthur.

- Kérsz még egy szeletet?

Amerika úgy érezte, azért a jófejségnek is vannak határai.

- Á, nem akarom megenni az összeset. Hagyjunk Mattnek és Francisnak is.

Alfred úgy érezte, most pecsételte meg a család két, normális gasztronómiai ízléssel megáldott tagjának a sorsát.

A legjobb azonban ekkor még hátravolt.

Nem is sejtettek semmit, ugyan hogy is sejthették volna? Reggel 10 volt, Alfred valami hentelős játékkal játszott, Matt jógázott, Francis pedig épphogy előkászálódott a szobájából, és a hűtő tartalmát fikázta, miközben elkezdte bontogatni az aznapi első borát. Minden olyan nyugodt volt, az egész szinte normálisnak tűnt.

Aztán jött Anglia és a fura kis szörnye.

- VÉGRE! - Előbb hallották meg az üvöltést, minthogy Arthur kirohant volna a szobájából, a karjai közt tartva valami idétlen, nyüsszögő kis szőrcsomót. - Végre sikeres volt a tenyésztés! A világ nyolcadik csodája, a megoldás maga... Nézzétek!

Azzal eléjük tartotta azt az izét.

Amerika nem tudta eldönteni, hogy sírjon, nevessen, vagy egyszerűen csak elhányja magát a látványtól, de még Mattnek is elakadt a lélegzete. Francis hihetetlenül gyorsan letette a borosüveget, még arrébb is ment tőle vagy két lépést, és valószínűleg most fogadta meg, hogy ha ilyen hallucinációi lesznek, inkább soha többet nem iszik.

- Öhmm... nagyon... édes kis... kutyus? - mondta Matt bizonytalanul.

A kutya kissé erős jelző volt erre a teremtményre. A feje leginkább egy kimondottan szerencsétlen macskára hasonlított, ami néhányszor megfejelhetett egy villanyoszlopot, az állkapcsa azonban egy bulldogé volt, nyálas, éles kis fogakkal. Tompa o-lábai, tömzsi teste és kancsal, zöld szeme azonban elvette az állkapocs ijesztő benyomásának élét, így a lény inkább tűnt nevetségesnek, mint fenyegetőnek.

Anglia azonban úgy nézett rá, mintha ez az állat lenne szívének egyetlen öröme, szinte atyai gondoskodással simogatta a fejét borító csimbókos szőrt.

- Nem csak édes, képes kiszagolni a koronavírust. Amíg velünk van, biztonságban leszünk. Ha összefogunk, győzni fogunk.

Alfrednak nem tetszett az Arthur arcán játszó megszállottság és a tekintetébe költözött őrület.

Összenéztek Mattel, majd egy szó nélkül felálltak, és elindultak az ajtó felé. Francis gondolkodás nélkül követte őket.

Már az előszobában jártak, amikor Amerika hazatelefonált megérdeklődni, mi a helyzet.

- Ahhan.. szóval azt mondják, ideje némi enyhítésnek? Akkor kezdjük meg a visszatérést a normális állapotokhoz. Köszönöm, viszhall.

- Jól van, fiúk, hazamegyünk - karolta át Francis mindkettejük vállát. - Ha kell, inkább átúszom a La Manche csatornát, egy nappal sem vagyok hajlandó többet tölteni ebben a bolondok házában.

- Fussatok, bolondok! - hallották még maguk mögül Anglia üvöltözését. - Két nap, és sírva fogtok visszakúszni hozzám és Szimat parancsnokhoz, mi pedig nevetve fogjuk végignézni, ahogy kuncsorogtok az ajtóban bebocsátásra várva. De nem fogunk ám visszaengedni titeket, úgy ám!

Amerika megborzongott, és eldöntötte, hogy legközelebb inkább nála fogják megtartani az éves nagy családi összecuccolást. És semmiképp sem fog tovább tartani egy hétnél, még akkor sem, ha közben a világvége közelít feléjük.