Alle falde ned

Huhh, de jó kicsit visszatérni, már nagyon viszketett a tenyerem, hogy írhassak.

Igaz, hogy maga a szösz eléggé semmilyen lett, kicsit DenSu és DenNor, inkább olyan szerűség, és úgy őszintén, szegény skandinávok szebb debütálást érdemeltek volna. Hát, nevermind... Azért jó olvasást!

Jut eszembe, hallgatmány: Trading Yesterday - Shattered

Zuhant, ebben biztos volt. A sötétség puhán ölelte körbe, inkább csak lebegett, akkor még nem volt félelem és rettegés, ahogy még ő sem létezett igazán, nem volt más, csak a boldog öntudatlanság.

Büszke oroszlán tűnt fel a közelben, majd megrázva magát országgá alakult, és kirántotta a semmi ködéből, hogy együtt álmodják meg a jövő nemzedékeit, és egyszer majd ők legyenek Svédország és Dánia. Azonban az érintése nyomán vér serkent, a hatalomvágy megfertőzte az elméjét, a sötétség ismét magába szippantotta, de most már magával rántotta a társát is.

Ismét zuhant, de most már igazából, fekete könnyeket hullatva kapaszkodott a másikba, de Svédország nem figyelt rá, hiába tépte, szaggatta, okozott neki újabb és újabb sebeket. Csak annyit ért el, hogy a reménykék szemek elsötétedtek, majd Berwald végleg ellökte magától.

Angyal ereszkedett le hozzájuk, tiszta és érintetlen, ő pedig önző módon magával akarta rántani a mélybe, hogy ne legyen egyedül. Esetlen próbálkozásán a lény csak kacagott, és végül ő maga adta meg az utolsó lökést, hogy képtelen legyen megállni. Még épp látta, hogy sűrű pelyhekben hullani kezdtek a tollai, elvesztette tünemény mivoltát, országgá vált ő is, hogy velük együtt bukjon majd el.

Inkább lehunyta a szemét, nem akarta látni az utuk végét, vidám mosollyal az arcán engedte át magát a gravitációnak, hisz már rég tudta, hogy egyszer majd mind hullócsillagként fognak szállni a vég felé, csak nem sejtette, hogy ilyen hamar fog bekövetkezni.

Mire kinyitott a szemét, már öten voltak, mint egy rossz láncreakció, mindannyian újabbakat rántanak magukkal, mert ők is önzőek, akár az emberek, és nem akarnak egyedül elbukni. Érezte, hogy közel már a zuhanás vége, mintha szét akarták volna tépni, ezerfelé rángatni, miközben tőrt döfödtek a mellkasába, ő pedig kétségbeesésében a többiek után kapott, remélve, hogy valaki meg tudja menteni, de innen már nem volt megállás.

Karok nyúltak ki és kapaszkodtak össze, és most először érezték úgy, hogy ők tényleg egy család, és már nem is volt olyan rémisztő a földet érés gondolata, Dánia nevetve engedte át magát a sorsnak, rábízva a saját életét. Ha ez kell ahhoz, hogy megmentse a többiekét, ám legyen, rajta ne múljon.

A becsapódást szinte már nem is érezték, talán nem is volt. Egyszer úgyis újra feljutnak a magasba, és újra tündökölni fognak, mint régen, addig is beérik a rabláncokkal és a sosevolt szabadság utáni reménnyel. Az egyetlen, ami örökké megmarad, úgyis a remény lesz.