Búcsú

Igen, ez most nem a megszokott Hetalia, de tegnap este láttam a Tartuffe egy szabadszelleműbb átiratának előadását, ahol az Orgon/Tartuffe is canon volt - nem vicc, volt színpadi csók is -, nekem meg egyszerűen muszáj volt írni velük valamit. Naná, hogy már megint agnst lett.

A kép is az ominózus előadásból származik, de a ficnél az eredeti művet vettem alapul.

Orgon évekkel a történtek után meglátogatja Tartuffe-öt a börtönben.

A börtönben soha nem tört meg a csend, ezt Tartuffe jól tudta. Bár az is igaz, hogy nem is létezett igazán, a haldoklók jajkiáltásai és az őrök cipőinek kopogása sosem maradt abba, ami az első napokban még nyugtalanította, mi több, megrémítette, ennyi év után azonban már fel sem tűnt neki.

Most azonban idegen lépteit hallotta ki a nyomasztó semmiből, nem olyan robosztusan járt, mint a katonák, hanem könnyedén, kissé tétován lépkedett, Tartuffe-ben pedig felrémlettek azok a régi napok, amikor még neki sem kellett itt senyvednie. Irigyelte azt a szerencsétlent, akihez látogató jött, mert biztos, hogy az illető valamelyik rab befolyásos ismerőse vagy jóbarátja volt, aki a király engedélyével még vethetett egy utolsó pillantást a bezárt szerettére. Nem mintha neki lett volna bárkije, aki eljöhetett volna hozzá, de néha jól esett eljátszadozni a gondolattal.

A léptek a cellájához közeledve lelassultak, majd elhaltak, de ő még mindig a sarokban kucorogva bámulta a falat, elrejtőzve a másik tekintete elől. Nem akart felnézni, nem akarta látni, hogy talán a legnagyobb félelme válik valóra, mégsem bírt a kíváncsiságával, így lassan felemelte a fejét, majd odasétált a rácsokhoz.

Orgon arcára csodálkozás ült ki, ahogy meglátta, bár ezen nem is lepődött meg, az elmúlt évek nem épp a javára váltak. Betegesen sápadt volt és az arccsontja élesen kiugrott, szemei beesetten, üresen meredtek a sötétbe, ruhái pedig, amiket utolsó találkozásuk óta viselt, szakadtan lógtak rajta. A másik bezzeg szinte semmit sem változott, egyedül a szemében hunyt ki az a jól ismert fény, de lehet, csak a fáklya fénye tévesztette meg.

Orgon ijedten hátrált egy lépést, de egyik keze még mindig a rácsokat markolta, Tartuffe pedig elkapva a csuklóját nem engedte megfutamodni. Látta a másik szemében a színtiszta rémületet, de a férfi nem kiáltott az őrökért, csak egy pillanatra megszorította a rab kezét, majd elrántotta a sajátját, de nem hátrált el.

Tartuffe magabiztosan elmosolyodott, majd gyengéden végigsimított a másik arcélén, ujjaival óvatosan lecsukta a szemét, majd közelebb húzta a másikat, egészen nekiszorítva a rácsoknak, és megcsókolta. Régi trükk volt már ez, nem is számított rá, hogy Orgon sokadszorra is bedől neki, így nem lepődött meg, amikor a férfi, mintha tűz érte volna, ellökte magától, majd elviharzott a közeledő őr mellett, hogy aztán sose lássa többé.

Tartuffe nevetésébe őrület és keserűség keveredett, ahogy lassan a padlóra görnyedt, nem is tudta, mire számított, hisz az olyanoknak, mint ő, nem létezik boldog befejezés. Még talán akkor se lenne, ha tényleg olyan erkölcsös és igaz lenne, mint amilyennek tettette magát.

De ugyanannak a trükknek senki sem dől be kétszer.