Két karodban

Mint kiderült, nekem nem szabad verseket olvasni, mert óhatatlanul is elgondolkozok, mi lehet mögötte, aztán mindig egy ficnél kötök ki.

Nem mondanám poemficnek, de a két verssor Radnóti Két karodban c. művéből származik. Amolyan Gilbert utolsó percei, legalábbis annak indult.

„Két karodban ringatózom csendesen”

-  Nicsak, Poroszország, hát eljöttél meghalni? – Ugyanaz a szadista mosoly, mint mindig, és ami annyira jellemző Oroszországra, Gilbert legszívesebben leköpte volna, de nem tehette.

-  Azért ne szállj el annyira magadtól, ruszkikám. Nem a mészárlás az igazi győzelem – húzta ki büszkén magát, de csak egy elnéző kuncogást kapott válaszul.

-  Sokáig szeretnél még bölcselkedni? Tudod, még nálad nagyobb nemzeteket is le kell igáznom.

-  Várj! Esküdj meg, hogy ha belemegyek, Westet nem fogod bántani.

-  Szánalmasan gyengévé tett a szeretet, Német Lovagrend – nyomta meg gúnyosan az orosz az utolsó két szót, Gilbert pedig akaratlanul is végigtekintett magán. Talán igaza van a másiknak, hisz itt állt, a régmúlt lovagok kereszttel díszített viseletében, csakhogy pár pillanatra újra szentnek hihesse magát, mint régen, és eljött, hogy önként és dalolva sétáljon a halálba. Nem, ez nem lehet gyengeség, pusztán csak kivételesen nem dacból, a saját érdekében cselekszik, inkább csak felnőtt.

-  Ne háríts, esküdj! De ne csak szavakkal, amit bármikor megszeghetsz, hanem az őseink módján.

Oroszország előkapott egy kést, és Gilbert már épp azt hitte, menten belévágja, de csak megragadta a kezét és vékony csíkban megsebezte a tenyerét, majd odadobta a fegyvert a porosznak. Gilbert fejében megfordult a gondolat, hogy kihasználja a helyzetet és megpróbál végezni a másikkal, de tudta, hogy felesleges lenne, hisz az orosz nem haldoklott, nem úgy, mint ő. Neki talán még megváltás is lesz a gyors halál.

Ő is megsebezte Ivan tenyerét, majd szorosan összepréselte a két sebet, hosszú percekig farkasszemet nézve a még mindig kísértetiesen mosolygó orosszal, majd hirtelen elrántotta a kezét és lehunyta a szemeit. Hallotta a vízvezetékcső halk surranását, ahogy a másik feldobta, majd elkapta a levegőben, ezzel is húzva az időt, majd érezte a fájdalmat, ahogy áthatolt a gyomrán.

Sejthette volna, hogy nem számíthat gyors, fájdalommentes halálra, hisz a másik élvezi nézni a szenvedését, vérrel rajzol mosolyt az arcára és erőszakkal szerez boldogságot, hogy aztán olyan könnyen elfelejtse, ahogy az ő élete is el fog szállni. Most is letérdel mellé, óvatosan felemeli a fejét, majd a térdére fekteti, mintha csak egy vigaszra vágyó kisgyerek lenne, sokáig csak kíváncsian, elgondolkodva figyeli, aztán elkezdi lassan ringatni.

-  Mondd, megérte? – kérdezi Ivan némi sóvárgással a hangjában.

-  Bármikor újra és újra megtenném. – Most először mosolyodik el, mióta itt van, mert gondolatban újra az öccsével van. Oroszország azt kívánja, bárcsak egyszer neki is lenne valakije, aki ennyire szereti.

Amint Gilbert szemei végleg lecsukódtak, Ivan érezte, hogy az egyezség végleg életre kelt, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

Nem tartotta be az ígéretét, így a porosz visszatért. Évekig kísértette, bár lehet, csak a rossz lelkiismerete játszott vele, de bármi is volt, sosem hagyta megfeledkezni róla, hogyan lett saját maga árulója.

„Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem”