Lidércnyomás

Sajnálom, hogy ilyen régen volt friss, de most már visszatértem annyi RoBul ötlettel, hogy a végére a hátamba állítotok egy vasvillát. :D Ez is egy közülük, még Halloweenre készült,  bár tudom, kicsit elkéstem.

Bevallom, a neveket én találtam ki, Románia Mihai Viteazul, Bulgária pedig Nikolaj Dimitrova Radomir lett, már nem emlékszem, mindenhol egyértelmű volt-e, magamat ismerve nem.

Hallgatnivaló: az örök klasszikus, This is Halloween

Jó olvasást, és utólag is borzongató Halloweent!

Bulgária félve tárta ki a kaput, majd nagy levegőt vett, és határozottan belépett a temetőbe. Már égett pár mécses a sírokon, jelezve, hogy mindjárt itt van Mindenszentek, a fények meg-megremegése és a száraz koszorúk zizegése még kísértetiesebb hangulatot kölcsönzött a helynek. Nikolaj sosem hitt a természetfelettiben, annál ő sokkal racionálisabb volt, most azonban még őt is a hideg rázta ettől az egésztől.

Fogalma sem volt, miért jött el, vagy egyáltalán mit keres, ő csak bizonyosságot akart és a visszatérő álmok eltűnését. Még most is látta a szeme előtt a sötét sírt, a dobhártyájában visszhangzott a sikítás, hogy aztán ő is üvöltve, a vér fémes ízével a szájában ébredjen fel. Képtelen lett volna még egyszer elviselni.

Nem tudta, meddig bolyongott a temetőben, a telihold már magasan járt az égen, mire észrevette az ismerős sírkövet. Közelebb lépett, majd félve megvizsgálta az ősrégi sírt, érezte az adrenalint buzogni a vérében, ahogy letörölte a feliratról a mohát, és láthatóvá vált a Mihai Viteazul felirat.

Valami megragadta a vállát, mire ő ijedten hátrapördült, hogy aztán szembetalálja magát Románia égővörös tekintetével. Ijedten próbált hátrálni, de nem volt hová, mögötte elzárta az utat a sír, a másik ijesztően magasodott fölé, neki pedig eszébe jutottak a román mítoszok, amit régen csak ostoba gyerekmesének tartott, most viszont a saját bőrén tapasztalhatja meg valódiságukat.

Románia szinte észrevétlenül került hozzá egyre közelebb, Bulgária alig vette észre a harapást a nyakán, csak az egyre erősebbé váló szorítást és azt a kellemes, ájulással kecsegtető zsibbadtságot érezte, még a félelem is elmúlt, puszta üresség maradt a helyén, mintha az életerőt szívták volna el belőle, majd végre elérte a megérdemelt sötétség.

Már nem láthatta Mihai rémült-ráismerő tekintetét, amikor az utánakapott, majd óvatosan lefektette a földre. Nem, egyáltalán nem attól félt, hogy a másik meghalt, amíg létezett az országa, nem is lett volna rá képes, nem volt olyan törékeny, mint az emberek.

Azt azonban tudta, hogy van, ami rosszabb a halálnál.