Temető-requiem

Rosencrantz és Guildenstein halottak AU, Rosencrantz újra és újra visszatér a sírból abbeli félelmében, hogy elválasztják a barátjától. Pofátlanul kísérleti, de én imádtam írni.

Bizonytalan márványlépések hullámzanak végig az ágakkal borított murván,

ritmustalan, eltévedt kopp-kopp-kopp,ahogy felsétál az akasztófához,

de a temető néma marad, még szellő se rezdül, csak a sírok sóhajtanak a néma titkok nyomása alatt,

az előtte tornyosuló sírkamra cifra obeliszk, a sírkamra ásító ajtajú torz angyalszobor, monoton, semmitmondó nevekkel, Claudius, Gertrud, Hamlet, és a fejében mintha felragyogott volna az égi fény,

kötelek a nyaka körül, kötelek kötik gúzsba a kezét és a szívét és az eszét, de most nem számíthat Guildensteinre,

őrült módjára kezd bolyongani a keskeny sorokban, de a barátja sehol-sehol-sehol, csak a halál jő némán a sírok között, ködtiszta szemét ráfüggesztve,

valaha volt ametiszt szavak és semmitmondó nevetések, utána már csak semmi, őrjítő-nyűszítő soselét,

aztán végre rátalál egy borostyánnal benőtt kaparásra elhanyagolt fejfával, rajta a név, amitől úgy függött, Guildenstein,

a másik fele, külön nem létezhetnek, mert minden őrült törvényszerűségnek ellentmondana, addig keresné, amíg rá nem lelne újra és újra,

de ő maga nincs sehol. Csak utána veszi észre a másik sírt közvetlenül mellette, pedig egymásba karolva állnak, összeköti őket az idő, a múlt és a borostyán, rajta egy másik név, egy számára kevesebbet érő, de ugyanannyira fontos, Rosencrantz.

Lennie kellett valaminek, ami ide juttatta őket, amitől Rosencrantzból és Guildensteinből csak Rosencrantz maradt.

-  Megnyugodtál végre?

Rosencrantz mélyet sóhajt, majd kénytelen-kelletlen újra elfogadja nemlétét, amíg ismét sikítva-hörögve életre nem riad a társa keresésére indulva, pedig sosem találkozhattak ismét, nem így írták meg az istenek,

Melyikük Guildenstein, és ki Rosencrantz? Már ők sem tudják.

aztán egy pillanat múlva már sehol sem volt.

Nem vette észre, hogy Guildenstein egész idő alatt nem messze figyelte.