capriccio - szeszélyes, csapongó; olasz zenei kifejezés
- Szóval…
gyerekek? – ízlelgette a szót Cecil a szájában. Cukorka- és elmúlásíze volt,
ami bekúszott a nyelve alá, le egészen a torkáig, megpróbálva megfojtani.
- Öhm,
igen. – Carlos megigazgatta a köpenyét, mint mindig, amikor valamiért zavarban
volt. – Csak pár percig, el kellene végeznem egy kísérletet, és, hát, abszolút
nem értek a gyerekekhez.
- Nem
mintha maradt volna akár egy is Night Vale-ben – mutatott rá Cecil, mire egy
pillanatig Carlos csak meglepetten meredt rá.
- Oh,
hát… erre nem gondoltam.
- Kérlek,
Cecil, csak egy órára! A gyerekek imádnak téged. – Cecil gyanakodva Earlre nézett,
próbálva keresni a hazugság valamely jelét, a tekintet megremegését, a pirulást,
vagy a soha nem nyugvó, örökétvágyú szörnyet a bőr alatt. Earl sosem hazudott,
talán az egyetlen volt a városban.
- Akkor
szerinted mégis miért rohannak el, ha meglátnak az utcán?
- Tisztelet?
– A férfi könnyedén megrántotta a vállát, mintha nem is lenne fontos. – Ugyan,
valahogy csak kibírod. Nos?
- Te
fogod megbánni, nem én – emelte fel a kezét Cecil védekezően, mire Earl
szívből, jólesően felnevetett.
Az iskola folyosója ürességtől ásított, csöndjével sírva a megszokott
gyerekzsivaj és a lábak kopogása után, pedig már csak a por ette, csak a régi
lábnyomok árulkodtak a valaha benne dúló életről, amióta bezárták. Cecil
közömbösen tekintett végig a folyosón, gyerekkori énje nyurga alakjával,
vakolatszín bőrével és fakó hajával szinte beleveszett a fehérre meszelt falak síkjába.
Senki sem vette észre, hogy eltűnt. Senkinek sem tűnt fel, hogy
bezárták.
Cecil pedig csak ült az egyik sarokban, a kezében egy apró fadobozt
forgatott szórakozottan, amit az egyik tanári asztalban talált, ez volt az
egyetlen, ami kiemelkedett a halvány színek árnyékából a feketévé száradt,
alvadt vérborítástól.
Amikor kinyitotta, a dobozból lélekfekete füstköd gomolygott elő.
Mindig is utálta és sajnálta, gyűlölte és irigyelte a gyerekeket, egyenlő
mértékben.
A köd vigasztalva ringatta, ránevetett és a lelkét marcangolta, miközben
biztató szavakat suhogott a fülébe, beleégette a mondatait az agyába, és már
nem tudta, hol kezdődnek a gondolatai és hol a hazug szavak.
Nem hitte el, hogy értékes lehet. Night Vale arra nevel, hogy porban
csúszó, félhalott féreg legyél a hatalom árnyéka előtt, semmi több. Sosem lehet
ennél több.
A mosdóba lépve talán órákig állt a tükör előtt, nézte a fekete árnyat kavarogni
az eddig kék íriszek mögött, majd megpróbálta kitépni onnan, szétmarcangolná a
testét, csakhogy eltávolítsa ezt a szörnyet, bármit megtenne, bármit.
Időtlen idők múlva Earl tűnt fel mellette, csak komolyan a szemébe
nézett a tükör síkján át, majd gyengéden megfogta a karját, és maga után húzta,
ki az épületből. Earl mindig-mindig-mindig ott volt, amikor szüksége volt rá.
Az árnytól sosem szabadult meg.
- És
nem éltek boldogan, mert mind meghaltak, de aki véletlenül mégis túlélte, az is
olyan lelki sebeket szerzett, amit soha, de soha
életében nem hevert ki. Vége – fejezte be Cecil érzelemmentes hangon a
mesét, majd becsukta a magával hozott könyvet, és felnézett a közönségére. Vele
szemben egy tucatnyi gyerek ült, mind ugyanolyan lila-fekete egyenruhában, ami
még inkább kiemelte az arcuk sápadtságát, csak vöröslő szemeik világítottak az
arcukban, és Cecil már épp megjegyezte volna, hogy lehet, időközben kicsit
eldémoniasodtak a gyerekek, és szólni kellene a seriff titkosrendőrségének,
amikor az egyik lány, a legkisebb mindannyiuk közül, váratlanul felpattant, és
sírva odaszaladt a hátul ücsörgő Eralhöz.
Hiába bizonygatta később a férfi, hogy téved,
és hiába próbálta gyötrődő bűnbánatcsókokkal eltörölni még az emlék csíráját
is, Cecil sosem felejtette el Earl szomorú és csalódott mosolyát, amit akkor
látott először és utoljára.
Cecillel szemben egy kislány ült, kócos,
szőke copfos, élénk szemekkel, karmolásnyomokkal és enyhe rémülettel az arcán.
Carlos várakozva nézett felé, kezében apró, négyszögletű szerkezet csipogott
eszeveszetten, amiről Cecil nem igazán tudta, mire való.
Csak a mozdulatokat kellett reprodukálnia,
kar oldalra nyújt, előre lép, szem lehuny, kéz összekulcsol az apró test mögül,
pofonegyszerű, ahogy Earl csinálná, ahogy Earl mindig is csinálta. A szeme
előtt lebegett az emléke, mosolyogva, a kedvenc könyvével és egy bögre teával,
ahogy annyiszor ücsörgött esténként, aztán átvette a helyét Carlos, a
féloldalas vigyorával, a kissé foltos laborköpenyével a lombikjai között, mert
Earl már csak múlt, már nem létezik, csak a semmi függönye mögül integet és
biztatja, hogy lépjen tovább.
Ahogy Cecil újra kinyitotta a szemét, és
Carlosra, a valódi, élő-lélegző Carlosra nézett, gyerekkora óta először fakult
vissza kékké a tekintete.
Alig néhány szóban le tudom neked írni, milyen volt: ÁLLATIRA. ZSENIÁLIS. ÉS. FANTASZTIKUS.
VálaszTörlésMegengedhetetlenül és törvénytelenül szuper vagy. *-*
Most úgy három méterrel a plafon felett körözök a csillár körül, mert ez... ezezez. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm, olyanaranyosvagy. <3 (Habár az utolsó mondatoddal határozottan nem tudok egyetérteni. XD )
Törlés