Monochrome #2

Második fejezet, melyben a nyári szünet kegyeskedik véget érni, és hőseink ismét belecseppennek a középiskola csodás világába.
 

Francis már jó tíz perce figyeli meredten a hűtőt.
A kezében nagy adag kávé frissen főzve, előtte pedig félig elkészített tea, kakaó és hiányos gyümölcsleves dobozok, a reggeli pedig, hát az lassan odaég, de már jó ideje csak mozdulatlanul áll és gondolkozik. A naptárt szuggerálja, és próbálja kitalálni, milyen nap lehet - a sikertelenség garantált, de attól még nem adja fel.
Teljesen biztos benne, hogy valamit elfelejtett.
A lépcső aljában egy kócos, kialvatlan fej jelenik meg, majd Alfred ugyanazzal a mozdulattal és ugyanazzal a nyúzott arckifejezéssel vetődik le az asztalhoz, mint Arthur is szokott, és Francis szinte megsajnálná, ha még nem ismerné ezt a szerencsétlent vagy nem lenne épp jobb dolga.
- Arthur? - mordul fel Alfred a szokott reggeli kedvességével.
- Valamit elfelejtettem. Mit felejtettem el? - motyog magában Francis, figyelembe sem véve a mostohafiát.
- Azt a csapat félkómás békát a kertben, például? - Francis zavartan a másikra néz.
- Ugyan már. Az ott, kérlek, a vacsora lesz.
Alfred hirtelen felélénkülve elkezdi kikeresni a pizzafutár számát.
- Vajon miért küldött Artie olyan üzenetet, hogy, idézem: "Told ide azonnal a képed vagy HRGHNG"?
- Talán beteg és hiányzol neki? - tippel Francis bizonytalanul, miközben a reggeli romjait oltogatja (ami időközben csodával határos módon kigyulladt).
- Akkor csinálok neki hamburgerborogatást - derül fel Alfred arca, és Francis nem mert rákérdezni, miről is beszél a másik. - De még mindig nem tudom, hol van.
- Az iskolában. Idén osztályfőnök lett.
Egyszerre kapják fel rémült megvilágosodással a fejüket.
- Szeptember elseje van?! - Alfred hangja valahol a sikoly és a visítás között rezeg.
- Kapd magad össze, még odaérhetsz - kezdi Francis kifelé tolni az ajtón, miközben próbálja a másikba dönteni a reggeli kávéját. Az eredmény mindössze annyi, hogy az előszobába érve Alfred csöpög a félreömlött italtól.
- Ez így nem lesz jó. Mindjárt dél, hamarosan végeznek.
- Nyugi, van egy tervem - jelenti ki Francis összeesküvő tekintettel.
Alfred ebben a pillanatban kimondottan imádja a mostohaapját.

Aztán ez az érzés nem tart túl sokáig.
- Ez a zseniális terved?
- Ne mozogj, te most tapéta vagy.
Alfred elfintorodik, amitől a minta megzavarodik az arcán.
- El nem tudom képzelni, miért vannak neked olyan mintájú ruháid, mint az előszobatapétánk.
- Néha vannak apáddal... kisebb nézeteltéréseink - motyogja zavartan Francis, miközben befejezi az utolsó simításokat a fiú arcán.
- Szoktam hallani, ahogy a hatodik szomszéd is. És ha már itt tartunk, minden mást is - vigyorodik el kajánul Alfred.
- Magánéletről nem hallottál még?
- Ezt nekem kellene kérdeznem.
Szerencsére ekkor meghallják Arthur leharcolt autójának tornádószerű dübörgését, így Francis egy bocsánatkérő mosollyal kimenekülhet a szituációból.
Alfred nem bánja, és az igazság kedvéért nem is igazán tűnik fel neki, mert épp erősen rimánkodik magában mindenféle istenhez és felsőbb erőhöz, amit ismer (nem volt sok, de a szándék a lényeg).
Arthur halkan belép, precízen elhelyezi a kulcsait és a kabátját, majd az első pillantása rögtön ráesik.
- Ez a trükk még mindig nem válik be - szögezi le vádlón, mire Alfred csak egy rajtakapott vigyort villant.
- Én a tapéta szelleme vagyok, eme ház őrzője. Ki az a merész halandó, aki szólítani mert? - suttogja a fiú síri hangon. Néha elgondolkozik, hogy talán színésznek kellene mennie, de fél, hogy a ragyogásával elhomályosítana minden mást a színpadon vagy a kamera kereszttüzében.
- Ó, nagy szellem, egy kérdésem lenne csupán: hol van az az istenverte fiam és milyen csoda folytán volt képtelen felkelni, miután háromszor szóltam neki?
Most, hogy mondja, Alfrednak rémlettek homályos részletek holmi hajnali keltegetésről, de eddig azt hitte, az csak rémálom volt. Még jelenleg is annak tűnik.
- Ez két kérdés volt - teszi hozzá mellékesen. - Ne sértegesd, ki házadat vigyázza.
- Na ne szórakozz, Alfred. Indulj tusolni, aztán elbeszélgetünk. - A fiú olyan arcot vág, mintha épp a halálos ítéletét hirdették volna ki.
- Dzsö szú Matt. Alfred szú school... vagy valami olyasmi.
Az időközben visszaérkező Francis kétségbeesetten az egyik kezébe temeti az arcát.
- Nem én tanítottam. Ilyen nyelvgyalázáshoz már tehetség kell - mondja a másik kezében szorongatott békának, majd önérzetesen bevonul a konyhába.
- Veled is beszédem lesz ám, csigazabáló! - kiált utána Arthur, csak Francist pont nem érdekli.
- Rájöttem! Végre megvan, mit felejtettem el! Szóval... hol van Matthieu?
Zavartan néz össze Alfreddal, akinek szintén teljesen kiment a fejéből a fiú.
- Az előbb dobtam ki Braginskinél. Tegnap szólt nektek - mondja szemrehányón Arthur, mire a két jómadár zavartan eloldalgott.
Alfred büntetése időközben teljesen el is felejtődött.

- Nem mehetsz be terv nélkül - jelenti ki Ludwig megrengethetetlennek tűnő hangon.
Mind az öten Braginski kerítése mellett állnak, ami még ijesztőbbnek tűnik az alkonyi fényben. A barátai még mind egyenruhát viselnek, és kényelmetlenül feszengenek a rettegett ház közelében.
- A hősöknek nincs szükségük tervre - jelenti ki Alfred önelégülten, majd egy lendüléssel fenn is van a kerítés tetején.
- De szupererő azért nem ártana - mondja Ludwig, a hangja szinte már elnéző, bár ez nála általában nem igazán látszik.
- Reméljük, a szuper személyiségem elég lesz - kacag fel Gilbert, Ludwig bátyja és gyámja, aki hiába sokkal idősebb náluk (kész felnőtt, állással és örök agglegényélettel), egyértelmű, hogy része a mentőexpedíciónak. Hülyeség tekintetében ő az egyetlen, aki képes Alfreddel versenyre kelni.
Már ketten billegnek a kerítés tetején, várakozva figyelve a lentieket.
- Ludwig, én félek... - Feliciano csak a német háta mögül figyeli rémülten a házat. Végülis a szándék a lényeg, gondolja magában Alfred, a bátyja, Lovino, még idáig sem merészkedett.
- Kiku, kint maradsz vele? - A japán fiú halványan mosolyogva bólint, mire Ludwig a másik kettő felé fordul. - Akkor majd én fedezlek titeket.
- Tessék, ez már szinte terv - vigyorodik el Alfred úgy, mintha mindez csakis az ő érdeme lenne.
Már senki sem szól semmit, csak Ludwig morgolódva utánamászik annak a két szerencsétlennek, hogy megkezdjék a tényleges mentőakciót.
- Szerinted visszatérnek majd? - kérdezi Feliciano aggódva, miközben a tetőre kapaszkodó Gilbertet figyeli.
- Még megfontolom - jelenti ki rövid gondolkodás után Kiku, mire Feliciano rémülten egy fadarabot keres és fehér zászlót kezd gyártani.
- Mindannyiuknak csinálok egyet, névre szólóan - mondja a másik kérdő tekintetét látva. - Ha véletlen elkapnák őket.
Ebben a pillanatban nyílik a kertkapu, és egy Alfredhoz zavaróan hasonló fiú lép ki szilvát majszolva.
- Elnézést, te vagy Matthieu? - lép oda hozzá Kiku, mire az illető meglepetten bólint.
- Kiszabadítottak, kiszabadítottak, ez remek! - vetődött a fiú nyakába Feliciano. - És ők hol vannak?
- Kicsodák? - kockáztatta meg az óvatos kérdést Matt.
- A bátyád mentőcsapatot indított a kiszabadításodra. Már azt hitte, Braginski elásott a hátsó kertben - mosolyodik el halványan Kiku.
- Nem értem, miért fél mindenki tőle, egész rendes ember. - Feliciano a biztonság kedvéért hátrál néhány lépést.
- Ki tud ördögöt űzni?

Alfred és Gilbert eközben egy gyanúsan koponyának kinéző valamit néz átható tekintettel az egyik emeleti szobában.
- Szerinted mikori lehet? - Alfred zavartan megrántja a vállát.
- Braginski korából kiindulva? Legalább ezer éves.
- Jó tudni, hogy már régen is ilyen elmebeteg volt. Béke szerencsétlen gyerek poraira.
Ekkor motoszkálás hallatszik kintről, aztán éles csörömpölés, és Alfred nem teljesen biztos benne, de mintha mellette Gilbert imádkozna.
- Kapjuk fel Mattie-t, aztán tűnés, amíg megtehetjük - suttogja feszülten Alfred.
- Nagyon szeretheted, ha bevállaltad ezt érte.
- Gyűlölöm - szögezi le Alfred, csak a hangja ne csengene olyan bizonytalanul. - Mindössze szolidaritásból. Meg Artie kivágna hazulról, ha máris elhagynám az új tesóm. Az én gondjaimra bízták - teszi hozzá büszkén.
- Ahham - mondta Gilbert hitetlenül.
- Ti meg kik vagytok? - hallatszik a hátuk mögül egy kedves női hang, mire mindketten rémülten megugranak.
- Szellem, szellem, szellemszellemSZELLEM - közli a szokott nyugalmával Alfred a meglátását.
- Ember, ha ilyen dögös szellemek vannak, nem is lehet itt olyan rossz.
A nő felnevet, majd valamivel közelebb lép. Rövid, szőke haja van, amit fekete hajpánt és két hullámcsat tart távol a szemétől, amik mellesleg hihetetlenül világos kékek, és Alfred legnagyobb megelégedésére határozottan nem lebeg. Még.
- Csak védj meg, te marha! - A fiú azért még nem lett kimondottan nyugodt.
- Az előbb mintha még te lettél volna a nagy hős.
- Természetfeletti munkákat nem vállalok. - Azzal a fiú kivetődik az ablakon.
- Bocs a zavarásért, meg a... közjátékért - kezdi Gilbert, felvéve a szokásos megnyerő vigyorát. - Nem járt erre mostanában egy szőke fiú? Tizenhét év örüli, épp olyan, mint aki az előbb meglépett, csak kevésbé hangos, bolond és paranoiás.
- Nemrég ment el - mosolyodik el a nő. - Örülök, hogy Ivan bátyámnak ennyi barátja van.
- Ellensége talán több van, de azokat is meg kell becsülni - von vállat vigyorogva a férfi. - Gilbert vagyok.
- Yekaterina. Örvendtem.
A lépcső felől fenyegető mormogás hallatszik, ami már határozottan Braginskihez tartozik.
- Ígérném, hogy visszajövök megmenteni egy ilyen csodás hercegnőt, de sajnos ez a lovag kissé tart a vén sárkányoktól.
- Nem vén az, csak tapasztalt - nevet fel Yekaterina, de azért ő is suttogásra vált.
- Épp ez a gond - int búcsút Gilbert, majd Alfredhoz hasonlóan ő is angolosan távozik.
Mire kiér a kerítésen kívülre, nem igazán tudja eldönteni, hogy Alfred megölni vagy megölelni készül épp a mostohatestvérét. Bár jobban megnézve abban sem teljesen biztos, melyik testrész kihez tartozik, még külön-külön is zavarbaejtően hasonlítanak egymásra, hát még összegabalyodva.
- Mit gondoltál, mit csinálsz? Ha ennyire utálsz élni, sétálj be egy tanár-diák focimeccs közepére, de ne Braginskihez!
- Nem értelek titeket - rázza meg a fejét lemondóan Matt, és Gilbert csodálkozik a nyugalmán. Gyorsan akklimatizálódik a gyerek.
- Megátkoztak - motyogja maga elé Alfred. - Szemmel vertek vagy mit tudom én, de elvették az eszed.
- Arthur tud rontást űzni, nem? - jegyzi meg Matt keserűen, mire Alfred arca felderül.
- Igaz, megyek is szólni neki.
- Miért csinálod ezt? - kérdezi kíváncsian Gilbert, miután Alfred lelépett,  mire a fiú csak nyugodtan vállat von.
- Sose fogom tudni meggyőzni, ahhoz túl babonás. Így legalább megnyugszik a lelke. Persze nem mintha érdekelne, mi van vele, csak szeretem a nyugalmat - teszi hozzá zavartan, majd a mostohatestvére után siet.
Gilbert halványan mosolyog, mert ezek után képtelen elhinni, hogy ez a kettő tényleg gyűlölné egymást. Végülis van idejük, majd kialakul.

- Hát van nagyobb öröm, mint testneveléssel kezdeni az utolsó előtti éveteket? - Zwingli tanár úr torz mosolyt villant, mire Alfred szemei előtt hirtelen lepereg az élete.
- Soha kisebb örömöt az életembe - morogja az orra alatt, mire a mellette álló Matt halkan felkuncog.
- Most, hogy mind túléltük a nyarat, lássuk, mit felejtettetek.
- Jaj, ne. Jaj, ne - jelenti ki Alfred; ő már tudja, mi következik.
- Fel a kötélre, jómadarak! Jones, hölgyeké az elsőbbség.
Fél perc múlva Alfred a földön fetreng, fél kézzel kétségbeesetten markolva a kötelet.
- Nézze, tanár úr, milyen magasan vagyok... Lassan megdöntöm a rekordom - lihegi kimerülten.
- Én is így látom. Szedje elő valaki a másik kötelet, hagyjuk csak Jonest érvényesülni.
- Tanár úr, ez gyerekkínzás - nyöszörgi a fiú.
- Az igazgató szerencsére ezt tavaly sem fogadta el a kirúgatásomhoz - jegyzi meg Zwingli, miközben a kedvenc (szerencsére töltény nélküli) puskájával babrál.
Alfred valahol mélyen belül elmosolyodik a régi szép emlékek hallatán, még ha ez kívülről nem is látszik. Persze úgy könnyű megmaradni az iskolában, ha valaki együtt van az igazgatóval. Ezt valószínűleg az a vén pernahajder is tudja, azért vigyorog ennyire minden óra elején.
- Lássuk az újoncot - int Zwingli a fejével, mire Matthew fürge gyíkként suhan fel egészen a plafonig.
Alfred csak sértetten mordul egyet, majd a másik oldalára szenvedi magát, miközben az egész osztály gond nélkül megmássza az akadályt.
- Jones, még egy próba? - Alfred elnyújtott nyöszörgést hallgat. - Mondom másképp: ha most nem mászod meg ezt a kötelet, véletlen megtöltöm itt ezt a puskát, és véletlen szolgáltatok neked egy kis talpalávalót.
Alfred szenvedve feljebb kapaszkodik egy egész centivel.
- Te is jól összeszedted magad a nyáron, Jones.
- Ne tessék beszólogatni a súlyomra, tanár úr - tápászkodik fel morogva Alfred, majd dacosan lenéz a tanárára. Kimondottan élvezi ilyenor, hogy a legtöbb embernél magasabb.
- Ez esetben húsz kör levezető futás az iskola körül. Mivel Jones még túl sokat tud beszélni, megajándékozzuk további tízzel a viszontlátás örömére.
Alfred szemrehányóan szggerálja a tanárt. Ha Arthurnak meg Braginskinek megy a szemmelverés, neki is sikerülnie kell.
- Ne akarj ritmust is alá - emeli fel Zwingli kissé a puskát, mire Alfred szolidan hörögve-nyöszörögve elvonul a többiek után.
- Ez egy szabad ország, nem kényszeríthet! - üvölti még vissza, de a tanárát valahogy nem hatja meg.

- Miért utál engem mindenki? - sóhajtja Alfred, majd elvetődik az ágyán. A sötétség jótékonyan burkolja be a szobát, de tudja, hogy Amerika ott van, ott kell lennie. - Először Zwingli, aztán Arthur vágott le egy hisztit. Edelstein, Héderváry... Igazából az összes tanár ki van rám akadva Gilberten és Antonión kívül.
- Mintha erről te is tehetnél - jegyzi meg mellékesen Amerika.
- Kösz a kedvességet meg az együttérzést.
- Bármikor - vigyorodik el a férfi, mire Alfred hozzávág egy párnát, ami végül a sarokban csattan.
- És ott van Matt, akit meg máris mindenki imád, de érted, így mindenki, aki létezik az egész iskolában, és ha nem lenne ilyen introvertált, vígan lenyúlhatná a barátaimat, de nem, ő ilyen kis szentlélek.
- Szóval most mindent az ő nyakába akarsz varrni - vág közbe könnyed hangon Amerika, de Alfredot nem érdekli, belelendülve, szélesen gesztikulálva magyaráz.
- Egyszerűen mindenben jobb, aztán jön ezzel a jótét lélek arccal, hogy "Jaj, nyugi, legközelebb jobban fog sikerülni...", én meg csak vigyorgok, pedig olyankor le tudnám szúrni egy ceruzával is.
- Hát te hülye vagy - állapítja meg magában Amerika.
- Gyűlölöm, érted? Gyűlölöm! Ezzel az egész helyzettel együtt, amibe Arthur kevert - kiált fel, és az ajtó előtt halk koppanás, de Alfred nem veszi észre, csak a másik kapja oda mindentudóan a tekintetét.
- Azt se tudod, mi az a gyűlölet. Annak, akinek ilyen véges az élete, nem ilyen bolondságokkal kellene foglalkoznia. És mindketten tudjuk, hogy te sem gondolod komolyan.
- Biztosan van olyan, akit te is utálsz. Anglia. Oroszország, az Atyaúristen, vagy bárki.
- Nincs időm gyűlölködni - von vállat Amerika. - És neked se kellene.
- De én nem akarom megkedvelni - motyogja Alfred, a hangja olyan, mint egy nyűgös gyereké. - Az fájdalmas.
- Azért viselkedj, mert anyád a fejünkre koppint. Ha már alapszinten lehetetlen rád vigyázni.
Alfred végre elvigyorodik, felszabadultan és vidáman, ahogy máskor mindig, és még akkor se hervad le a mosoly az arcáról, amikor kopogás rebben és Matt félénken benyit az ajtón.
- Egy tízes skálán mennyire zavarok? - Alfred még Amerikára néz, aki fültől fülig érő szájjal kacag, majd búcsút int neki.
- Csak ügyesen, haver.
Alfred zavartan bólint, mire Matthew beljebb óvakodik, aztán valahogy, még a fiú maga se tudja, hogyan, de órákig beszélgetnek anélkül, hogy kifogynának a szavakból.
Ha Alfred jobban belegondol, ez az első rendes beszélgetésük.