Párizs, a szerelmek városa

Most egy sajáttal jöttem, a Kincsesláda pályázatra íródott kissé agnstos beütésű novellám.

Két szerelmes története, akiknek habár egymásra találása mesébe illő, a befejezésük közel sincs a boldogan éltek, míg meg nem haltakhoz.

Meglepődve nézett a tükörbe. Lassan magára sem ismert, annyira megváltoztatta a gyász: a haja kócosan meredezett ezerfelé, mintha hetek óta nem látott volna fésűt, a szeme alatt sötét karikák ültek, az arccsontja élesen kiállt, látszott, hogy alig evett az elmúlt időben. Magában elismerte, hogy ha szembetalálkozna önmagával az utcán, valószínűleg elmenekülne. Bár sosem érdekelte igazán, mit gondolnak róla, azért be kellett vallania, hogy szörnyen nézett ki.

Automatikusan siklott a tekintete a tükör sarkában lévő képre. Vele volt rajta, mind a ketten szerelmesen mosolyogtak a világba, fiatalon, gondtalanul. Az volt az első közös kép róluk, még nem is ismerték rég egymást. Akkoriban még azt hitték, mindez egy futó kaland lesz, hisz Párizst hiába hívták a szerelmek városának, nem épp az ott szövődött hosszantartó kapcsolatokról volt híres.

Josephine elveszetten sétált az Avenue Anatole France-on, miközben az Eiffel toronyban gyönyörködött. Pechére aznap egyik barátja sem ért rá, így egyedül volt kénytelen eljönni megnézni Párizs leghíresebb nevezetességét . Nem is kellett sok idő, hogy magával ragadja a vidám, csacsogó tömeg, hisz annyira más volt itt minden, mint Londonban, az emberek megálltak beszélgetni az utcán, a nap hétágra sütött, és közel sem esett annyit, mint Angliában. Ha tehette volna, örökké itt marad Franciaországban.

Hamarosan megunta a tömegben való ténfergést, így leült egy közeli kávézó teraszára, és onnan csodálta tovább az Eiffel tornyot. Miközben a körülötte lévő párokat figyelte, egy pillanatra elgondolkozott, milyen is lenne, ha őt is itt találná meg a szerelem, de gyorsan el is vetette a gondolatot.

- Elnézést, hölgyem, ideülhetnék? Minden asztal foglalt – szakította ki Josie-t a merengéséből egy hang. Egy férfi állt a széke mellett, körülbelül vele egykorú lehetett, maximum néhány évvel idősebb, és vidáman vizsgálgatta a lányt. Homokszőke haja szinte centiméter pontosan be volt állítva, ám szemüvege mögött zöldesbarna szemei huncutul csillogtak, ellenezve kissé a komoly külsőt.

- Nos? – mosolygott rá az idegen, és Josephine most eszmélt rá, hogy már percek óta bámulhatja a férfit.

- Persze. Josie vagyok – nyújtotta karját kézfogásra.

- Patrick – mondta, majd gyengéden megszorította afelé nyújtott kezet.

Az egész délutánt végigbeszélgették, és abban a tudatban váltak el, hogy sosem találkoznak többé. Mégis ott találta minden délután a másikat, amikor újra és újra elment ugyanahhoz a kávéházhoz, abban reménykedve, hogy találkoznak. Sosem beszélték meg előre, hogy ott lesznek, de minél többet beszélgettek, annál kíváncsibbak lettek a másikra.

Később, ami barátságnak indult, fokozatosan váltott át valami sokkal többé. Már nem is tudta, mikor csattant el az első csók, csak az érzésre emlékezett, a bizsergésre, ami végigrohant a testén, és az enyhe félelemre, amit egyrészt a visszautasítás miatt, másrészt a tériszonya miatt érzett, mivel épp a torony tetején voltak. Arra sem emlékezett pontosan, mikor hangzott el az a bizonyos j’etaime, abban biztos volt, hogy ő mondta ki először, és a másik boldog-szomorú mosollyal fogadta, mert tudta, hogy hamarosan vége, hamarosan hazamennek.

Egyedül a búcsú volt az, aminek minden pillanata megmaradt. Az elválásaikat sosem felejtette, talán mert azok voltak a legintenzívebben a kapcsolatukban.

- Hát eljött ez a nap is – sóhajtotta keserűn-lemondóan Patrick, miközben magához ölelte Josie-t.

Érezte, hogy a lány kissé remeg a karjaiban, nem tudta, hogy az elválás miatt, vagy mert már megint az Eiffel-torony tetején voltak, és mindkettejüknek tériszonya volt.

- Sajnálom – fordult felé mégis Josephine, vállig érő, vörösesbarna hajába bele-belekapott a szél, viharszürke szeméből lassan kigördült egy könnycsepp, majd végigfolyt az enyhén szeplős arcon.

- Én is – mosolyodott el Patrick, majd odahajolt a lányhoz egy utolsó csókra. El se tudta hinni, milyen gyorsan elrepült ez a két hónap, amit Párizsban töltött, és visszatekintve mégis milyen hosszúnak tűnik.

- J’etaime – mosolygott fel rá Josie.

- Moi aussi. – Búcsúzásként még átnyújtott egy láncot, rajta egy kettétört szívvel, a medál másik fele a fiúnál maradt. Josephine úgy érezte, a saját szívének felét is otthagyta akkor.

Merengve nyúlt a kis ékszeres doboz felé, amiben a láncot tartotta, majd óvatosan kitette maga elé. Az idők során már sokat vesztett régi pompájából, de még mindig meghatódott, ha elővette. Egymás mellé tolta a két szívdarabot. Legalább azok újra egy egészet alkothatnak, ha már úgy érezte, a saját szívéről ezt nem mondhatja el.

Egy hónap telhetett el az Angliába való visszatérése óta, amikor újra találkoztak. Csak véletlenül futottak össze az utcán, de egyikük sem akart hinni a szemének. Utólag bosszankodtak is egy sort, hogy elfelejtették megkérdezni, hol lakik a másik, de akkor nem érdekelte őket. Lecövekeltek az út közepén, és csak ölelték egymást.

Ezek után már minden folyt a medrében. Szinte minden nap összefutottak legalább pár percre, majd lassan bemutatták egymást a családjaiknak, és két év után végre sor került az eljegyzésre is.

Patrick mosolyogva lépett arrébb, hogy Josie be tudjon menni az ajtón. Persze a fiú mindig mosolygott, szinte sosem lehetett szomorúnak vagy dühösnek látni, ellentétben Josephine-nel, aki minden apróságon képes volt felhúzni magát, és olyankor, amikor Patrick nem volt a közelében, szinte sosem mosolygott.

A lány érdeklődve figyelte a másik ténykedését. Még ő is érezte, hogy a másik mennyire izgatott, pedig ő aztán nem mondhatta el magáról, hogy általában feltűnnének neki mások érzései.

- Foglaljon helyet, hölgyem – húzta ki számára a széket Patrick. Néha, mint most is, franciául beszéltek, amikor kettesben voltak. Ilyenkor jól esett kicsit a nosztalgia.

A vacsora megszokottan telt, mindenféléről beszélgettek, így Josie hamarosan el is feledkezett a fiú furcsa viselkedéséről. Csak akkor értett meg mindent, amikor hirtelen Patrick letérdelt elé, majd vigyorogva egy gyűrűt húzott ki a zsebéből.

-  Josephine, lennél a feleségem?

Hat évig éltek szinte minden gond nélkül. Igaz ugyan, hogy érzéseik az évek során lenyugodtak, és a kezdeti heves láng lassan elcsitult, de még mindig szerették egymást, és ott voltak egymásnak, amikor a másiknak szüksége volt rá.

Csak hát ott volt a háború is.

Újabb elválás, és az első igazi veszekedésük. Egyikük sem akart elválni, de nem volt más választásuk, a második világháború tombolt, és minden angol férfira szükség volt. Hiába fogadta meg, hogy visszatér, semmire sem volt garancia.

Most már úgy érezte, minden felesleges volt. Nem látta értelmét, hogy túlélte, hogy több ezrek közül ő tért vissza, hisz mire hazaért, Josie már halott volt. Hiába élt ebben az erővel fenntartott békében, hisz tudta, biztos volt benne, hogy a harcok nem fognak ennyiben maradni, még ha évtizedeket is nyertek.

A felesége nélkül már semmi sem volt ugyan olyan. Minden apró tárgy, minden mondat újabb és újabb emléket idézett fel, és hiába tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani, mégis úgy érezte, megőrül.

Az utolsó menedékei az álmok voltak. Olyankor ismét Párizsban lehetett, és Josephine-nel újra bejárták az Avenue Anatole France-ot, ismét az Eiffel torony tetején álltak vagy a kávézó teraszán ültek, és végre nem kellett emlékeznie arra a sok szörnyűségre, ami a háború alatt történt. Csak olyankor érezhette ismét gondtalannak magát, még ha tudta is minden éjjel, hogy a hajnal ugyan azzal a keserűséggel fogja köszönteni. Mert álmában csak ők ketten voltak, és Párizs, a szerelmek városa.

J'etaime - Szeretlek.

Moi aussi. - Én is.

Azért javítson ki valaki, ha még ebben a két mondatban is hagytam volna hibát, egy szót sem beszélek franciául. ^-^"