Au revoir

Céltalan Franada izébizé, szerintem szöszön ennyire még sosem látszott, hogy fáradt vagyok de leíráson se. A hibás a OneRepublic Au revoir című száma, aki rájön a szösz értelmére, az egy isten, de komolyan.

-  Au revoir, cherie – suttogta Franciaország, szántszándékkal franciául, hogy legalább ezzel bosszantsa a nem messze ácsorgó Angliát. Érezte, hogy a testmeleg könnyek lassan átáztatják az ingét, ellensúlyozva a hideget, amíg ő térdelve ölelte magához Kanadát.

-  Remélem, sikerült végre érzelmes búcsút vennetek, tudod, van, akit várnak otthon – rántotta magához az angol a fiút, és Francis ingje nagyot reccsenve elszakadt, egy darabja Matthew kezében maradt, amit gyorsan elrejtett, mielőtt valaki elvehetné tőle.

-  Gondolj bele, történhetett volna mindez fordítva is. Akkor mit tennél? – kérdezte szenvtelenül Franciaország, mire Anglia arcáról egy pillanatra eltűnt a fensőbbséges gőg, és átvette a helyét egyfajta zavart arckifejezés, de mire Francis agyán átsuhant a gondolat, hogy lám, belé is szorult még némi emberség, már nyoma is veszett, ugyanolyan elégedettnek és magabiztosnak tűnt, mint előtte.

-  Ugyan, szánalmas vagy, ez nem történhetett másként. Hidd el, a fiúnak nálam sokkal jobb helye lesz.

Francis keserűen elfintorodott, hát hogyne hitte volna el, amikor ezzel már rég tisztában volt, és utólag már azt sem tudta, miért küzdött annyira, miért is volt ez az egész olyan fontos, amikor mindenkit megkímélhetett volna ettől az egésztől. Az elejétől fogva tudta, hogy képtelen lenne felnevelni Matthewt, túl sok kötöttség, túl sok felelősség, nem az ő műfaja.

Kanada könyörögve nézett rá, amikor Anglia felültette a lovára, de ő nem akarta meghallani a kiáltásait, csak elfordította a fejét, mert sokkal könnyebbnek tűnt tudomást sem venni róla, mint ahogy Anglia szánakozó búcsúpillantásáról sem. Hisz mit számít a múlt? Pár telerótt lap a kódexekben és pár emlék, ami idővel elhalványul, aztán el is tűnik, nem több.

Akkor érezte először, hogy meginog alatta a kártyavár, amikor az utolsó pillanatban mégis belenézett Matthew bánatkék szemébe, amit most lilássá árnyékolt a benne kavargó düh és kétségbeesés, és hirtelen tudta, hogy most rontott el teljesen mindent.

-  Au revoir, drága ellenfelem – köszönt el Francis egy vidám legyintéssel a másik tábor szélén ácsorgó Kanadától, aki zavartan visszaintett. A férfi egyből kiszúrta a másikat, a piros egyenruha már messziről kitűnt az egyhangú szürkeségből, úgy tűnt, a másik feszengett is emiatt, mint egy alvadt véres folt a háború emlékeként. Franciaországnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy odamehetne, beszélhetnének, hisz az ellenségeskedésnek egyelőre úgyis vége, Amerika elnyerte a függetlenséget, aztán ahogy Anglia is kilépett a sátorból, elvetette az ötletet. Egy darabig még figyelte a beszélgetésüket, és habár hallani nem hallott semmit, lehajtott fejükből, és abból, hogy kerülték egymás tekintetét, szinte mindent értett.

Könnyebbnek látta elköszönni, mint könyörögni a sosemvolt és sosemlesz megbocsátásért, mert tudta, hogy ez még úgysem a végső búcsú. Nem lehet az.

-  Au revoir, Kanada – köszönt el Franciaország halkan, mire Matthew meglepetten hátrafordult, a papírkupac pedig a hirtelen lendülettől kicsúszott a kezéből. A fiú rettenetesen fáradtnak látszott, bár mind azok voltak, ha szinte teljesen lerombolták a világot, most kénytelenek voltak újjáépíteni a semmiből. Kanada gyors összekapkodta őket, mielőtt Francis segíthetett volna neki, majd köszönés nélkül kisietett a teremből, látszólag még a világtalálkozót is próbálva elfelejteni.

A kártyavár végleg összedőlt, de Franciaország még nem adta fel, mert mindent újra lehet kezdeni és újra lehet építeni, csak akarni kell.

-  Au revoir, monsieur – suttogta Kanada a semmibe, a hangja halkabb volt, mint a fűszálak suhogása, a férfi mégis meghallotta. A világa lángokban, nem, a világa romokban, és mégis olyan, mint amilyen volt és amilyennek lennie kell, aztán Matthew el akar menni, megfutamodni, de Francis magához rántja, fényszikrák a szeme előtt a csóktól, fényszikrák a szeme előtt a pofontól, és vége. Franciaország világéletében azt hitte, hogy ő fog elhagyni mindenkit, hogy aztán újra könyörögve üldözze a szeretetet, és mégis, valahogy most Kanada és a szeretet fogalma egybeolvadt.

A kártyavárakat hiába lehet újraépíteni, az ő helyzetük kőből épült és múltból és szenvedésből, ami lassú rothadásra volt ítélve. Az első búcsútól tudta, hogy nem lehetett másképp.

Au revoir, Matthieu.