Lelkek útvesztője

Rendhagyó módon ez most egy HP fic lesz, mivel végre sikerült rávennem magam, hogy átnézzem. Még nyár elején készült a Shiva-Lingam kihívás keretein belül a fentebb látható képre és az áldozathozatal, lemondás szavakra, és nem mellesleg Charlie/Harry. Igazából gonosz Harryt kellett volna írni, de aki elolvassa, az látni fogja, hogy nekem nem igazán jött össze. ^^"
"Hogy ismeri a varázsvilág Harry Pottert? A Kis Túlélő, a varázsvilág megmentője, Tudodki legyőzője, körözött bűnöző. Gyilkos. Egyedül Dumbledore képtelen elfogadni ezt a gyökeres változást, még az sem akadályozza meg a közbeavatkozásban, hogy rég halott, így elviszi kedvenc világmegmentőjét egy lélektúrára."
Ne aggódjatok, azért a közeljövőben nem foglak elárasztani titeket HP-val (csak egy picit).

-  Kérlek, ne ölj meg… - suttogta szánalomkeltően a Harry előtt fekvő volt halálfaló, remélve, hogy sikerül a Kis Túlélő szívére hatnia. Látva, hogy a másiknak esze ágában sincs megkegyelmezni neki, hozzátette. – Vannak kapcsolataim, segíthetek neked. Tudom, hol vannak a többiek. Megtértem, hidd el, én sosem hittem a Nagyúr eszméiben, kényszerítettek, az a nő rám szórta az Imperiust, én nem akartam…

Harry undorodva küldött rá egy Exmemoriamot, valószínűleg több információt már úgysem szedhetett volna ki belőle. Rabastan Lestrange nem fog több vizet zavarni.

A Nagy Csata óta már három év telt el, ő pedig ez idő alatt több mint száz halálfalót küldött teljes tudatlanságba vagy Voldemort után, aminek a varázslóvilág vezető rétege nem túlzottan örült. A minisztériumi majmok még mindig vallották, hogy minden tettet, bármilyen súlyos is, meg kell bocsátani, különben rosszabbá válnak, mint Voldemort és a csatlósai. Hiába mondta Harry, hogy nézzék meg Dumbledore-t, mi lett vele a szeretetmániájának hála, a Mágiaügyi Miniszter hajthatatlan volt. A varázsvilág megmentője lassan üldözött lett a saját hazájában.

Harry lassan belebegtette az ájult testet a Zsebpiszok köz egyik rejtett zsákutcájába, majd otthagyta egy régi, szakadozott anyaggal letakarva. Valószínűleg így sikerült egy kis időt nyernie, míg felfedezik a volt halálfaló eltűnését, addigra elhagyhatja Londont anélkül, hogy bárki is észrevenné, egyáltalán itt járt.

Úgy hitte, a terve tökéletes, ám egy dolgot nem kalkulált be: az Abszol út környékén elég nagy az esélye, hogy észreveszi valaki, akit ismer, márpedig épp ezt akarta a legjobban elkerülni. Legfőképp egy személlyel nem akart találkozni, de úgy tűnt, a Sors, vagy valamely másik felsőbb erő ezt másképp gondolta.

-  Harry, tényleg te vagy az? – A fiúnak meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki áll mögötte. Mégis reménykedve hátralesett, hátha téved, hisz nem lehet akkor pechje, hogy pont Charlie Weasley kerüljön az útjába. De, mégis lehet.

A másik szinte semmit sem változott az eltelt idő alatt, és az a kicsi is inkább az előnyére vált. Harrynek még most is megremegett a gyomra, ha meglátta, pedig eddig azt hitte, sikerült végre elfelejtenie a férfit. El se merte képzelni, Charlie mit gondolhat most róla, elvégre az embert nem minden nap kapják rajta egy gyilkossági kísérlet helyszínén, ráadásul nem is épp úgy tűnt, mintha ő csak egy ártatlan, véletlenül arra járó varázsló lenne. Kinézete szintén ellentmondott az alibijének, a köpenye vérfoltos volt, már ő maga sem tudta, ki volt az a szerencsétlen, akitől származott, a pálcája még mindig a kezében volt, és nem tűnt elég meglepettnek sem a test látványától.

-  Te jó ég… Hívom az aurorokat – suttogta Charlie, miközben a zsebe felé kapott.

Harry nem tehetett mást, kénytelen volt a másikra dönteni a mellettük álló falat, arra viszont nem számított, hogy őt is maga alá fogja temetni.

Rendületlenül bámulta a rácsokat, várva a bénító hideget. Reménykedett, hogy hirtelen leomlanak a falak vagy csörren a kulcs a zárban és eljön érte Ő, kiszabadítja végre erről a helyről, mint a képzeletében oly sokszor. Számára már semmi más nem maradt, csak a remény, az volt az egyetlen, amit ezek a szörnyetegek nem voltak képesek elvenni.

Érezte a hideg fuvallatot végigsöpörni a folyosón, mire fázósan összehúzta magán szakadozott talárját. Kulcs csilingelt, a zár kattant, majd végre kitárult a cellaajtó.

Alig merte elhinni, hogy végre kiszabadul, ez szinte több volt, mint lehetetlen, ám aztán minden megvilágosodott előtte.

Itt az idő.

Az első, amit Harry felébredve meglátott, egy vörös levél volt, ami valószínűleg az arcát szemelhette ki leszállópályának. Bár arról fogalma sem volt, hogy a falevél hogyan repülhetett el a Zsebpiszok-közig, vagy hogy hová tűnt a leomlott fal. Talán a legjobb kérdés az lett volna, hogy hová lett az Abszol út, és vele együtt London.

A Kis Túlélő egy erdei út közepén feküdt, tőle jobbra és balra az ősz színeiben pompázó nyárfák és óriási erdei fenyők nőttek szabályos összevisszaságban, majd az út felé haladva fokozatosan eltűntek, mellette már kupacokban álltak a kivágott törzsek. Az őszi színek ellenére mindent vastag hótakaró borított, ami időközben őt magát is majdnem elfedte, a friss porhóban valamilyen óriási állat lábnyomai látszódtak. Hála annak, hogy a fák igen közel nőttek egymáshoz, az egész helyre kísérteties félhomály borult, amit a halotti csend csak tetézett.

Harry óvatosan felállt, majd próbaképp belecsípett a karjába. Hiába tűnt mindez álomnak, a fájdalom valódi volt, bár a hallucinálás lehetőségét még így sem zárhatja ki. Miután megpróbált hoppanálni - sikertelenül, csendesen elindult az ösvényen, ám a varázspálcáját azért készenlétben tartotta, a nyomokból úgy tűnt, nem csak ő jár az erdőben.

Ennek a döntésnek kifejezetten örült, amikor ág reccsenését hallotta a háta mögül, így egy pillanat múlva már a meglepett Dumbledore torkának szegezte a fegyvert, mire annak kezéből kiesett az addig majszolt citrompor.

-  Á, fiacskám, úgy örülök neked! Rég találkoztunk, nemde? – kezdte az öreg kedélyes, csevegő hangnemben, ám Harry hamar beléfojtotta a szót.

-  Mit mondott Dumbledore az első tanévben, amikor Edevis tükrénél talált, ő mit látna benne?

-  Ugyan, biztos szükség van… - Harry erősebben nyomta a pálcát volt igazgatója torkához, mire az nyelt egyet, és végre válaszolt. – Zoknikat. Azt, hogy zoknikat kapok végre könyvek helyett.

A Kis Túlélő fáradtan dőlt a fának, majd lassan lecsúszott a földre. Képtelen volt elhinni, hogy Dumbledore itt van, őt biztos nem tudja majd átverni, a professzor mindig is átlátott rajta. Egyébként is, mit keres itt? Neki már évek óta pár méterrel a föld alatt kellene nyugodnia, jó esetben örökre.

Úgy tűnt, az arcára volt írva, mire gondol, vagy a volt igazgató valahogyan legilimentálta, mivel hamarosan választ kapott a kérdésére.

-  Nyilván kíváncsi vagy rá, hová kerültél – ült le Dumbledore egy atyáskodó mosollyal a földre, majd intett, hogy ő is tegye ugyanezt. Persze neki nem volt olyan könnyű dolga, alatta nem olvadt el a hó magától, sőt még varázslat hatására se volt hajlandó, ám miután megunta, hogy a másik közben jókat kuncog rajta, ráült az egyik kivágott fatörzsre, majd bólintott, jelezve, hogy figyel.

-  Nos, üdvözöllek a lelkedben! – mutatott körbe az idős varázsló egy széles mozdulattal, mire Harry kétkedőn elhúzta a száját. – Tudom, hogy elsőre hihetetlennek hangzik, de jobban jársz, ha nem magadnak kell megtapasztalnod, én csak meg szeretnélek kímélni a kellemetlen élményektől. A környező fák vágyak, álmok, még az olyan apróak is, minthogy szeretnél egy pohár vizet vagy le akarsz ülni. Minden újabb fa újabb vágyat jelent, ezeknek az erősségéből táplálkoznak és nőnek egyre magasabbra. A kivágott törzsek, amiket az út mentén láthatsz, a romba dőlt álmokat jelképezik. Ha jól látom, épp az aurori pályádon ülsz.

-  És ha ez a „lelkem”, miért van hó? – Harry próbálta elrejteni a kíváncsiságát, ám látszólag hiába próbálkozott, a másik meglátta rajta az izgatottság jeleit. Nem tagadta, érdekelte mindez, még ha valószínűleg az egész csak egy képzelődés.

-  Az az álmaidra telepedett kegyetlenséget és gonoszságot jelképezi – nézett rá célzatosan a volt igazgató, majd, mintha mi sem történt volna, folytatta. – Látod ott azt a három fát, amelyik már innen kitűnik a többi közül? Egyikük a múlt, a másik a jelen, a harmadik pedig a jövő. Az lesz az utunk vége.

Harrynek még felfogni sem volt ideje mindezt, Dumbledore már fel is pattant és elindult tovább az ösvényen. A fiú magában mérlegelve a helyzetet rájött, hogy a maradással semmit sem érhet el, ráadásul úgy biztos nem fog kiszabadulni innen, ellenben ha a professzor után megy, hamarabb megtalálhatja a kiutat, és nem kell azt sem megvárnia, hogy a lábnyomok gazdái előkerüljenek. Veszítenivalója úgysem volt.

Legközelebb már csak akkor álltak meg, amikor elérték a három faóriást, amik teljesen elzárták a továbbvezető utat. Dumbledore mosolyogva a bal szélsőhöz vezette, meglepve vette észre, hogy a törzsekbe ajtókat is vájtak, amin egy nála sokkal magasabb ember is befért volna. A bejáraton aranyszínű szimbólum díszelgett, amiben Harry Ianusra, a római kétarcú istenre ismert.

Még utoljára lopva ránézett bátorításért a volt igazgatóra, majd nagyot sóhajtva szélesre tárta az ajtót és belépett. Azt már csak hallotta, hogy a másik is követte, majd eltűnt az utolsó menekülési lehetősége is.

Nem számított rá, hogy pont Ő lesz az, aki majd elkíséri az utolsó útjára. A szíve mélyén persze reménykedett benne, hogy végül el fog tudni tőle személyesen is búcsúzni, ám azt nem ilyen körülmények között akarta megtenni. Amint meglátta, mázsás súlyként szakadt a nyakába a bűntudat. Eggyel több ember, akinek tönkretette az életét, ráadásul már sosem lesz lehetősége jóvátenni. Az elmúlt hetekben bőven volt ideje átgondolni mindent, amit tett, az önmarcangolás szinte még jól is esett az őrület szélén álló elméjének, legalább volt mibe kapaszkodnia.

A férfi felrángatta a földről, majd elkezdte vezetni a végtelen folyosókon. Nem tiltakozott a bánásmód ellen, hisz megérdemelte, hitte, hogy jogosan fog szenvedni. Talán akkor régen Dumbledore-nak igaza volt.

Egyedül arra nem számított, hogy miután maguk mögött hagyják a cellákat és a rabokat, a másik magához húzza és megcsókolja. Boldogan simult bele az ölelésbe, még az sem zavarta, hogy a csók sós volt a könnyeiktől és sugárzott belőle a bánat és a búcsú, ki akarta élvezni ezt a pár percet, amit kapott, érezni akarta még egyszer, utoljára a boldogságot, amitől ő fosztotta meg saját magát.

Egyszer úgyis minden véget ér.

Színek és hangok kavalkádja. Harry nem tudta volna más szóval jellemezni a körülötte lévő káoszt. Egyszerre hallatszott nevetés, halálhörgés, segélykiáltás, a tűz ropogása, félmondatok semmiségekről, szinte egymástól megkülönböztethetetlenül, míg a fényből pillanatnyi képek villantak fel: öt sír egymás mellett, egy földön heverő rózsa, égő épületek, az égben lebegő Sötét jegy, csuklyás alakok és sötét sikátorok váltogatták egymást gyors összevisszaságban, és Harry úgy érezte, ha még egy percig itt kell maradnia, biztosan megőrül.

Harry magányosan ballagott az Odú felé vezető úton. Nem tudta, miért, de a Kóbor Grimbusz mindig csak Widra St. Capdelig vitte, ám most ezt nem is bánta, jólesett neki a gyaloglás.

Még mindig nem volt képes túllépni a Nagy Csatán, pedig már több, mint egy hónap telt el azóta. Képtelen volt kiverni a fejéből a rengeteg halott képét, hiába próbálta elfoglalni magát, és segített be a Roxfort újjáépítésébe és vállalt munkát a Minisztériumban, ha nappal nem is jutott eszébe a sok szörnyűség, éjszaka kísértette.

Már kezdett derengeni az Odú teteje, amikor Harry megszaporázta a lépteit. Alig néhány kilométerrel arrébb jócskán tombolt a vihar, és a fiú szeretett volna fedett helyre érni, mielőtt odaér. Harmadikos kora óta nem igazán szeretett kinn tartózkodni, amikor ekkora égzengés volt.

Harry hirtelen megtorpant, majd a távolba hunyorított. Remélte, hogy csak képzelődött, ám úgy tűnt, mintha a távolból sűrű füst szállt volna fel. Őrült rohanásba kezdett, olyan érzése volt, mintha eszét vesztette volna, már nem érdekelte semmi, csak meg akart róla bizonyosodni, hogy nem az Odú ég.

Mire odaért, már csak hamu maradt az egykori épület helyén. A halálfalók rég elmehettek, csak a ház felett lebegő Sötét jegy tanúskodott arról, hogy ott jártak, a tűz úgyis elvégezte helyettük a munkát. Ott, ahol régen a bejárat lehetett, egy égett, véres test próbálta minél kissebre összehúzni magát, de a percenkénti köhögőrohamjain nem tudott uralkodni. Harry könnyes szemekkel rogyott le a haldokló Ron mellé, aki úgy kapott a keze után, mintha az lenne az utolsó esélye a menekülésre.

-  A halálfalók… - Ron nagyon lassan beszélt, látszott, hogy meg kell küzdenie a szavakkal.

-  Ne aggódj, el fogom őket kapni. Amint felépülsz, a nyomukba eredünk, és megbosszuljuk mindezt.

Ron rekedten felnevetett, ám az is köhögésbe fulladt.

-  Én már… nem fogok. – Harry tiltakozni próbált, de nem hagyta szóhoz jutni. – Ígérd meg, hogy nem… - A mondatot azonban már nem tudta befejezni, a szemei fennakadtak, majd a szorítása is engedett Harry kezén.

A fiú üvölteni akart, a világba kiáltani a fájdalmát, de csak magához ölelte halott barátját, miközben eleredt az eső.

Harry némán óvakodott közelebb a temetőhöz. Nem akart beállni a gyászoló tömegbe, hallgatni a részvétnyilvánításokat, de a temetést semmiképp sem hagyta volna ki. Úgy érezte, ennyivel tartozik a három Weasley emlékének. Már így is rosszul érezte magát, hogy a Mungóban fekvő Mrs. Weasleyt nem látogatta meg, de egyszerűen képtelen volt belépni a kórterembe. Nem tudta volna elviselni, hogy azt a nőt, aki annyi éven át anyja helyett anyja volt, megtörten és összeégetten lássa.

Maga a szertartás gyönyörű volt, bár a fiú nem sokat látott belőle az elfojtott könnyek miatt. Fleur végig zokogott, Bill és Mr. Weasley pedig próbálták olyankor letörölni a könnyeiket, amikor senki sem látja őket.

Egyedül Charlie nem sírt, pedig az ő szemei voltak a legvörösebbek, bár az is lehet, hogy a fáradtság miatt, mivel aznap reggel érkezett Romániából. Olyan volt, mintha befelé sírna. A legfurcsább az volt, hogy Hermione meg sem jelent a temetésen, ám ennek okát csak kicsit később értette meg.

-  Kérlek, Harry! Mind a ketten tudjuk, hogy el tudod végezni a bűbájt, ezzel nem tudsz átverni – nyújtotta újra Hermione a pálcát a vele szemben álló felé. – Nem érted, hogy nincs miért itt maradnom? A szüleim Ausztráliában vannak, és nem tudom teljesen visszaállítani az emlékeiket, ráadásul időközben született egy testvérem. Most, hogy Ron… - elcsuklott a hangja, még mindig képtelen volt kimondani, hogy meghalt, nincs többé, mégis tudták mind a ketten, a beszélgetésük alatt egész végig ott lógott a levegőben a tény. – Én csak nyugalmat szeretnék, messze menni ettől a zőrülettől, ami a háború után maradt, és ha ehhez felejtenem kell, akkor elintézem, hogy veled vagy nélküled, számomra majdnem mindegy.

Harry tudta, hogy hiába ellenkezne, minden érve hiábavaló. Lemondó sóhajjal vette el a varázspálcát, majd a másik felé irányította, a varázsige csak suttogásként tört elő a szájából. A következő pillanatban Hermione már üveges szemekkel nézett vissza rá.

-  Bocsánat, nem tudod véletlen, hogy tudnék eljutni innen a reptérre? – A magyarázat után a lány szélesen elmosolyodott, majd rögtön elindult, ám hirtelen meg is torpant. – Egyébként valami gond van? Letörtnek látszol…

-  Harry. Harry Potter – erőltetett magára egy mosolyt a fiú. - Semmi baj.

-  Tudom, általában az emberek ezt nem egy idegennel szokták megbeszélni – nevetett fel Hermione, majd elsietett a fiú mellett. A sarokról azért még visszakiáltott. – Ígérem, ha egyszer majd újra Londonban járok, meghálálom az útbaigazítást!

Harrynek arcizma sem rándult, még azután sem, hogy magára maradt, csak fáradt, reménytelen sóhajjal nekidőlt a falnak, majd lassan lecsúszott a tövébe.

Harry a bűzös, mocskos kis sikátort figyelte, miközben várta a megfelelő alkalmat. Lassan már hozzászokott a hasonló helyekhez, az elmúlt hetekben majdnem minden leroggyant, halálfalók által kedvelt kocsmában megfordult és próbálta kihallgatni a beszélgetéseket, néha még ő maga is bekapcsolódott. A csuklyának hála senki sem ismerte fel, szerencsére ezekben a körökben gyakori volt, ha valaki nem akarta, hogy meglássák az arcát.

Magától nem vetemedett volna erre, viszont azután, ami az Odúval történt, egyre elszaporodtak a gyilkosságok és az eltűnések. Lassan már nem volt olyan a világos oldallal szimpatizáló család, akit ne értek volna veszteségek, látszólag a halálfalókat nem akadályozta meg az, hogy volt uruk nemrég meghalt. És a varázsvilág természetesen már megint Harrytől várta a megváltást.

 Ettől a helytől azonban még neki is felfordult a gyomra. Mindenhol szemétkupacok hevertek, néhol látott egy-egy döglött patkányt vagy gyanúsnak tűnő tárgyat is, de nem voltak ritkák a megszáradt vérfoltok sem. El se merte képzelni, mi mindent láthatott már ez a hely.

Maga a bejárat akkora volt, hogy ha valaki nem épp azt kereste, könnyedén elment mellette, egy felnőtt ember épphogy csak átfért rajta. A belső tér sem volt sokkal nagyobb, a két oldalán elhelyezkedő falak lehetetlenül közel álltak egymáshoz, ha valaki ráébred, hogy zsákutcába futott és visszafordul, ki sem tudja kerülni az esetleges vele szembe jövőt.

Ez volt Draco Malfoy veszte is.

Harry utólag még csodálkozott is, milyen könnyű dolga volt. Csak meg kellett várnia, hogy Malfoy elérje a bejáratot, majd ráküldött egy varázsigét, aminek hála a szőke elterült a földön, a papírjai pedig szanaszét szóródtak. A fiú morogva tápászkodott fel, majd a lapok keresésére indult, aminek tetemes része beszállt a sikátorba. Innentől Harrynek már csak türelmesen meg kellett várnia, hogy a másik bemenjen oda a lapjai után, onnan pedig már nyert ügye volt.

A volt mardekáros pár pillanattal később már rémülten bámulta a torkának szegeződő varázspálcát, ami néha megremegett a Kis Túlélő kezében. A szőke próbált óvatosan hátrálni, bár tudta, úgysincs hová menekülnie, egy próbálkozást azért megért. Alig haladt pár centimétert, amikor megbotlott valamiben, így a következő pillanatban ismét nem túl elegánsan elterült a földön. A másik szinte nem is pislogott, úgy figyelte, mintha bárhogy is megszökhetne, és a pálca is nyílegyenesen a fiú szívére mutatott.

Draco már épp azon gondolkozott, vajon a szülei mit fognak szólni ahhoz, hogy végül ilyen csúfos véget ért – azzal tisztában volt, hogy még ha nála is lenne a pálcája, Potter simán leterítené -, amikor Harry leengedte a pálcás kezét, majd felrángatta a földről a megdöbbent fiút.

-  Potter, te meg mit…? – A másik nem hagyta, hogy befejezze, a szavába vágva hadarni kezdett.

-  Csak egy kérdésre válaszolj, Malfoy, de őszintén. Tudsz bármit a gyilkosságokkal kapcsolatban? – Draco annyira hökkenten bámult a vele szemben állóra, majd az arcára kiült a csalódottság.

-  Nem. Potter, ennyire sötét még te sem lehetsz! És ha jót akarsz magadnak, te sem ártod bele magad ebbe az ügybe.

Harry halványan elmosolyodott, valószínűleg eszébe jutottak a roxfortos idők, amikor még örömmel tettek keresztbe egymásnak, ahol tudtak. Azóta szerencsére javult a kapcsolatuk, már nem akartak minden pillanatban egymás torkának esni, de néha a nosztalgia kedvéért azért még oda szoktak szólogatni egymásnak. A fiú tartott tőle, hogy a hülyesége miatt most már mindennek vége lesz, de nem hagyhatta figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy volt iskolatársa tud valamit. Elvégre Lucius Malfoy ki tudja, mennyi mocskos ügyletben van benne, hiába úszta meg már megint az Azkabant.

-  Sajnálom, én… - Harry nem tudta, mit mondhatna. Ezt alaposan elrontotta.

-  Össze ne törj itt nekem, te hőskomplexusos barom! Már hozzászoktam, hogy mindenki azt hiszi, olyan vagyok, mint az apám. Egyáltalán nem haragszok, hallod? – rázta meg kissé a másik vállát, mivel az látszólag teljesen elbambult. – Ha ennyire zavar, töröld ki ezt az emléket a fejemből, jó? Csak ne kelljen itt pesztráljalak, felvidításban sosem voltam profi.

-  Ne aggódj, nagy gyerek vagyok már, fel tudom dolgozni – nevetett fel végre Harry megkönnyebbülten, mire Draco is halványan elmosolyodott a maga módján.

-  Tényleg nincs harag, csak segíts összeszedni a holmim. – Harry elvégzett egy egyszerű Invitot, mire az összes lap a kezébe repült, Draco pedig olyan arcot vágott, mint akit teljes erőből pofonvágtak.

-  Úgy tudtam, hogy nem fog eszedbe jutni. – Harry arcán felragyogott a rég látott, idegesítően griffendéles vigyor, mire a másik sértődötten elvette a kupacot, majd arrébb lökte a volt griffendélest, hogy elhagyhassa végre a sikátort. Egy vérbeli Malfoy sosem tartózkodik egy ilyen helyen huzamosabb ideig.

-  Hé, Potter! – fordult vissza mégis pár lépés után. – Ne kövesd el ugyan azt a hibát, mint én, rendben? Amúgy is, egy hétig sem bírnád az Azkabant!

Mindketten felnevettek, majd Draco folytatta útját hazafelé, így azt sem látta, hogy pár lépés után Harry ráküldött egy Exmemoriamot.

A következő néhány évben Harry többször gondolt rá, hogy talán jobb lett volna, ha akkor megfogadja a szőke tanácsát.

Harry széles mosollyal lépett be az apró étterembe, ami Charlie- val lassan a törzshelyükké vált, majd a leghátsó asztal felé vette az irányt. Mindig ott ültek, amikor találkoztak, de a nevetésük általában még úgy is bezengte az egész helyiséget. Sosem beszélgettek komoly témákról, politikáról, munkáról vagy hasonlóról, arra a néhány órára leszűkült a világ kviddicsre, sárkányokra és újonnan felfedezett varázslatokra. Harry akkoriban úgy érezte, ezekért az órákért élt.

Charlie már ott ült a törzshelyükön, amint meglátta a fiút, mosolyogva felpattant, majd udvariasan kihúzta neki a széket. Már épp kezdtek belemerülni a nemrég felfedezett elmeélesítő varázslat előnyeinek és hátrányainak kitárgyalásába, amikor Charlie hirtelen elterelte a témát.

-  Tudod, jövő héten vissza kell mennem Romániába, és arra gondoltam, nem lenne kedved velem jönni? Mármint nem örökre, csak pár napra, hogy megnézhesd a sárkányokat. Találkozhatnál Norberttel is, úgyis elsős korodban láttad utoljára.

-  Persze, szívesen elmegyek – mosolyodott el Harry. Azóta nem látta ilyen zavarban a másikat, mióta a temetés után egymásba futottak az utcán – szó szerint, bár azt be kellett vallania, hogy rendkívül mulatatta a helyzet. A férfi nap, mint nap veszedelmes sárkányokkal volt, de ha emberek közé került, egyből veszített kissé a magabiztosságából, kivéve, ha a családjáról volt szó. Bár Mrs. Weasley néha veszedelmesebb volt, mint egy magyar mennydörgő.

Harry zavartan morzsolgatta az ujjai közt a nemrég kapott virág szirmait, miközben a mosolygó Charlie-t követte. Az ujjai már vörösek voltak a rózsától, de neki fel sem tűnt, egyre csak azon gondolkozott, hogyan mondhatná el a másiknak a tervét. Bár valójában még enyhe jóindulattal sem lehetett volna így hívni az ötletet, de azért reménykedett a másik támogatásában.

-  Beszélhetnénk? – kérdezte halkan Harry, elszakítva a pillantását az előtte elrepülő sárkánytól. Már lassan egy hete tartózkodott a romániai rezervátumban, de még mindig képtelen volt megszokni a sárkányok látványát, akaratlanul is kirázta a hideg, ha túl közel került az egyikükhöz.

-  Most is azt tesszük, nem? – mosolyodott el Charlie, majd nevetve továbbindult. Mióta ideértek, a másik szinte kivirult, mintha a búskomorságát otthagyta volna Angliában az esővel és a borús idővel együtt. Harrynek igyekeznie kellett, ha lépést akart tartani a férfivel, aki mintha megérezte volna, hogy neki nem tetsző téma fog következni, gyorsított kicsit a léptein.

-  Nem, most valami sokkal komolyabbról szeretnék beszélni. – Charlie megérezhette a másik hangjában, hogy baj van, mivel rögtön megtorpant, majd tőle szokatlanul komoly tekintettel kezdte vizslatni.

-  Mondd, mi a baj? – kérdezte kedvesen, mire Harryből akaratlanul is kibukott minden. Beszámolt a kezdeti nyomozásáról, és mindarról, amit megtudott. Elmondta, mi nyomasztotta, hogy mi történt Dracóval, hogy kétségbeesésében hogyan csalta csapdába a halálfalókat, szedte ki belőlük az információkat majd törölte ki az emlékeiket, eleinte csak a hozzá kapcsolódóakat, majd később egyre többet.

Egyedül arról az esetről nem mesélt neki, amikor véletlenül megölte az egyiküket. Eleinte úgy tűnt, sokkal könnyebb dolga lesz, mint általában, de arra nem számított, hogy a volt halálfaló hátba fogja támadni. Egyszerűen nem volt más választása, még ha utána napokig gyötörte is a bűntudat, és időnként elfogta a rémület, hogy a következő pillanatban ott fognak teremni az aurorok, és bezárják az Azkabanba. A legjobban mégis magától rémült meg, attól, hogy élvezte a gyilkosságot és örült, hogy legalább egy gonosz, menthetetlen emberrel kevesebb van a világon.

Látta, hogy miközben beszélt, Charlie arca fokozatosan elkomorult és néha megremegett, hogy az elfojtott dühtől, utálattól vagy megvetéstől, azt nem tudta, de nem is akarta észrevenni. Kétségbeesetten kapott a másik keze után, de ő lerázta magáról, majd semmitmondó tekintettel meredt maga elé. Harry eddig is rettegett, hogy az utolsó embert, aki maradt számára, eltaszítja ezzel, de képtelen lett volna tovább titkolózni és úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Még Charlie-t is a halálfalók miatt fogja elveszíteni, milyen ironikus.

Harry már majdnem a teljes kétségbeesés határára került, amikor a másik végre megszólalt.

-  Tudod, kicsit olyan, mintha a családunk tagja lennél, mindannyian így gondoltunk rád, főleg anya, ezért nem foglak elárulni. Csak miattuk teszem, de nem segíthetek – nézett végre fel Harryre, akinek az arca lassan kezdett felderülni. – Te is jobban tennéd, ha nem keverednél bele még jobban ebbe az egészbe, már egyszer megmentetted a varázsvilágot, ezt most bízd valaki másra. – Egy pillanatra halványan elmosolyodott, de a következő mondat hatására eltűnt az arcáról ez a kis vidámság. – De amíg nem fejezed be mindezt, engem ne keress, ellenkező esetben nem fogom tudni betartani az ígéretem. Sajnálom.

Charlie még vetett rá egy szomorú búcsúpillantást, majd elindult az ellenkező irányba, majd hirtelen visszafordult és Harryhez lépett. A fiú alig érezte meg a röpke csókot, alig tartott az egész egy pillanatig, szinte abban sem volt biztos, megtörtént-e, majd Charlie elsétált.

A következő pillanatban a megtépázott rózsa a földön landolt, Harry pedig dehoppanált. A fiú azt már nem láthatta, hogy a másik pár perccel később visszamenve már nem talált ott senkit, csak szomorú mosollyal elvette a földről az apró virágot, majd elrejtette az egyik zsebébe.

Harry egy meglepett kiáltás kíséretében kirepült a bejáraton, majd elterült a lábnyomokkal teli hóban. Úgy tűnt, aznap határozottan nem volt szerencséje, míg őt a fa igen erőszakos módon távolította el, addig Dumbledore elegánsan lépett ki a törzsön lévő ajtóból, majd vizslatóan szemügyre vette a földön fetrengő volt tanítványát.

-  Nos, fiacskám, érzel valami változást? – kérdezte angyali mosollyal a feltápászkodó Harrytől, mire a fiú úgy érezte, mintha elpattant volna néhány ér az agyában.

-  Maga szerint milyen változást kellene éreznem? Képes volt iderángatni, hogy megmutassa nekem a nyilvánvalót és felhánytorgassa a múltat, amikor én is nagyon jól emlékszek mindenre!

-  Nem én hoztalak ide, hanem te… - kezdte el magyarázni a volt igazgató egy pszichológus nyugalmával, akihez épp behoztak egy őrült óvodást, de Harry nem hagyta, hogy végigmondja.

-  Képzelje, annak örülnék a legjobban, ha változtathatnék a múlton, de nem tehetem, így azt csinálom, amit elvárnak tőlem! Annak örülnék a legjobban, ha olyan kegyetlen gyilkos lennék inkább, mint aminek gondol, mint ilyen tehetetlen. – Harry látszólag kezdett megnyugodni, a hangja inkább keserűvé vált. – Tudja, bármit is hisz rólam, sosem öltem szórakozásból, mindig csak önvédelem volt, és napokig kínzott utána a bűntudat, de nem tehettem mást, és ezentúl sem fogok tudni változtatni. Látom, nem is figyel rám, de csak hogy tudja, most már engem sem érdekel a véleménye.

-  Ez egyáltalán nem a személyed ellen irányult, Harry, csak… hm, lehet, jobb lenne, ha hátrafordulnál.

A fiú eddig nem tulajdonított nagy jelentőséget a háta mögül előszűrődő zajnak, de most már bánta. A legrusnyább teremtmény állt mögötte, amit valaha látott. Fekete bőre a kígyókéhoz volt hasonló, de néhol tüskék és meghatározhatatlan alakú kitüremkedések borították, nyolc szeme foglalt el szinte minden helyet az arcán, legalábbis azon az alaktalan halmazon, amit annak lehetett nevezni, a szája szinte résnyinek tűnt, amíg ki nem tátotta, és elő nem tűntek ujjnyi hosszú fogai. Első látásra úgy tűnt, mindjárt összeesik, olyan ványadt volt, alakra leginkább valamilyen aszott nagyragadozóra hasonlított.

És ez a lény most látszólag Harryt szemelte ki vacsorának.

-  Fiacskám, ez itt a lelkiismereted. Jobb lenne, ha gyorsan megbarátkoznál vele, úgy nézem, nincs túl jó kedvében. – Dumbledore arcáról még ez sem törölhette le a mosolyt, a szokásos derűvel szemlélte a rondaságot. – Ó, és ne feledd, a szeretet mindent legyőz – kiáltotta még az elrohanó fiú után, aki időközben bevetette magát az erdőbe, de a lelkiismeret sem maradt le sokkal utána.

Harry úgy érezte, bármerre is fut, mindig a három fánál fog felbukkanni, ráadásul úgy tűnt, még az erdő is ellene van. A földön elterülő hótakaró olvadozni kezdett, így majdnem minden sima felületen megcsúszott, az összes szembejövő gally az arcába csapódott, míg az utána loholó lelkiismeret elől az összes kitért, és szinte minden percben megbotlott egy nagyobb kőben vagy bokorban. Hiába próbálta megátkozni a lényt, a varázslatai anélkül lepattantak a bőréről, hogy akár csak megérezte volna, de miután az egyik ártással majdnem telibe találta saját magát, feladta az átkozódást.

Legnagyobb meglepetésére az egyik pillanatban úgy érezte, mintha áthatolhatatlan falba ütközött volna, aminek hatására hátraesett, egyenesen a szörnyeteg karmai közé. Már érezte a lény leheletét az arcán, amikor elnyelte a boldog tudatlanság, az utolsó gondolata az volt, vajon hiányozna-e valakinek, ha meghalna. Csak reménykedett, hogy egy ember mindenképp lenne.

-  Szeretlek. Sajnálom, hogy mindennek így kell végződnie.

-  Én nem bánom – mosolyodott el halványan. – Legalább ezt is megértem.

Még utoljára magához szorította a férfit, percekig állhattak úgy, egyikük sem tudta, mennyi idő telhetett el, most nem számított. Az ölelést a másik szakította meg, kissé eltolta magától, szemügyre vette az arcát, a vonásait, és ő csak remélte, hogy azért teszi, mert emlékezni szeretne rá, ha vége.

-  Mennünk kell. Talán kijuthatunk az épületből, ha elég gyorsak vagyunk. Nincs sok esélyünk, de meg kell próbálnunk.

-  Nem, ezt nem tehetem veled. – Bíztatóan megszorította a férfi kezét, pedig inkább neki lett volna szüksége rá, majd eltávolodott pár lépésre. – Ne aggódj, már felkészültem a halálra.

Harry arra ébredt, hogy egy meleg, érdes nyelv nyalogatja az arcát, majd a szemét kinyitva egy apró, fekete kiskutyával találta magát szembe. Nem messze ott állt Dumbledore, egy fának dőlve, mosolyogva figyelte a jelenetet, a kutyát bezzeg nem szedte volna le az arcáról. Jellemző.

A fiú érdeklődve nézett körül, a dühöngő fenevadat kereste, aki pár perccel ezelőtt még fel akarta falni, majd megakadt a szeme a kölyökkutyán. Egyáltalán hogy került ide? Az nem lehet, hogy az legyen a lelkiismerete!

Mintha az igazgató megint legilimentálta volna, majdnem rögtön meg is kapta a választ. Bár az is lehet, hogy tényleg csak az arcára van írva minden.

-  Jól gondolod, ez az aranyos kis állat a lelkiismereted. Örülök, hogy még nem felejtettél el mindent, amire tanítottalak. – Az ősz varázsló olyan elégedett fejet vágott, mint egy kisiskolás, aki negyedszerre is kapott repetát a kedvencéből, amit Harry felettébb idegesítőnek tartott. – No de nem érünk rá ücsörögni, ideje továbbindulnunk!

A fiúnak alig volt ideje feltápászkodni, Dumbledore már rángatta is az utolsó ajtóhoz.

-  És a jelennel mi lesz?

-  Tudod, fiacskám, a mostani helyzetben azt hiszem, attól eltekinthetünk. A jövőt viszont még mindenképp látnod kell.

Harry azt hitte, mindenre felkészült, mielőtt belépett volna az ajtón, és csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan hazamehet. Akkor még nem is sejtette, mekkorát tévedett.

Most nem volt minden olyan élénk, mint amikor a múltba mentek. Körülötte fekete és szürke massza kavargott, csak néhol törte meg egy-egy vörös folt, mintha vércsepp lenne az éjszakában, látni sem látott semmit, csak a sikolyokat és jajkiáltásokat hallotta. Harrynek olyan érzése volt, mintha mindjárt megfulladna, csak segíteni akart azoknak a szerencsétleneknek, de tudta, hogy még nem teheti. Először saját magát kellett volna megmentenie.

Harry óvatosan odalépkedett a nem messze fekvő, ájult Charlie-hoz, majd kis vacillálás után rászegezte a pálcáját. Próbálta meggyőzni magát, hogy helyes, amit tesz, de ezt még ő sem hitte, pedig valószínűleg így lesz a legjobb mindkettejüknek.

Már akkor tudta, hogy elrontotta az emléktörlést, amint a másik kinyitotta a szemét. A máskor oly kifejező szemek a semmibe meredtek, a másik meg sem moccant, csak érdektelenül bámulta az eget.

A Kis Túlélő tudta, hogy az elrontott bűbájt nem lenne képes visszafordítani, valószínűleg úgyis csak rontana a helyzeten, így csak meggyógyította azt a néhány sebet, amit a fal leomlása okozott. Meglepetten vette észre a Charlie zsebéből kikandikáló rózsát, hiába száradt már el és nyomódott kissé össze, még mindig megismerte. Nosztalgikus mosollyal tűzte át a saját zsebébe, majd elküldte a Mungóba a patrónusát, ő pedig dehoppanált a helyszínről.

Ennél többet sajnos nem tehetett érte.

Harry óvatosan lépkedett végig a Mungó folyosóin. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyen bejuthat, egyszerűen csak a láthatatlanná tévő köpenye alatt ki kellett várnia, hogy valamelyik Weasley meglátogassa Charlie-t, onnantól pedig már csak a kórteremig kellett valahogy eljutnia. Mindig is bízott abban a szerencsében, amit már gyerekkorában is magáénak mondhatott, elvégre valahogy túlélte eddig, és látszólag most sem hagyta cserben.

Valószínűleg még az se szúrt volna szemet túl sok embernek, ha nem lett volna láthatatlan, az ápolók komor arccal siettek a dolgukra, a látogatók pedig inkább a beteg hozzátartozóikkal, ismerőseikkel voltak elfoglalva. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy minden ennyire egyszerűen ment, de akkor még inkább csak örült neki.

A kórteremmel szemközti falnak dőlve megvárta, hogy Mr. Weasley végül befejezze a látogatást a fiánál, majd átmenjen a feleségéhez, ő pedig lassan beóvakodott az ajtón.

Az első, ami feltűnt neki, hogy Charlie mennyit változott, mióta nem látta. Távolról nem látszott annyira, de az arca sokkal beesettebb lett, ráadásul olyan fehér volt, hogy alig tűnt ki az ágyneműből. Amint Harry belépett, a másik érdeklődve felkapta a fejét, egy pillanatra olyan volt, mintha felismerés csillant volna a férfi fejében, majd visszatért az arcára a teljes érdektelenség.

Azért Harry nem adta fel, majdnem egy óráig mesélt neki a múltról, nem zavarta, hogy egyedül kénytelen nosztalgiázni, az épp elég volt, hogy Charlie figyelmesen hallgatta, és néha mintha az emlékezés szikrája is felvillant volna a szemében, bár Harry abban se volt biztos, jól látta-e. Mindenesetre örült, hogy a remény nem veszett el a másik felépülésére.

Arra azonban nem számított, hogy az itteniek tudták, hogy bejutott, és amikor rájött, már késő volt. Nem küzdött, amikor az aurorok beözönlöttek a szobába és közrefogták, ekkora túlerővel szemben még neki sem lenne esélye. Utólag már alig emlékezett valamire azokból a percekből, csak a csendes beletörődés maradt, és a kósza gondolat, mennyire ironikus, hogy pont akkor hagyta el a szerencséje, amikor a legjobban támaszkodott rá.

Már az Azkabanban ült, amikor hallotta, hogy a másiknak végre visszatértek az emlékei.

Harry próbált magabiztosnak mutatkozni, miközben kilépett a bámész tömeg gyűrűjébe, de még így is meg-megremegett néha. Charlie a kijárat után magára hagyta, az utolsó lépéseket egyedül kellett megtennie, ahogy az utolsó hibáit is egyedül követte el. Mire odaért, már látványosan rázta a hideg a dementorok közelségétől, de nem volt hová menekülnie.

Egy kis időre olyan akart lenni, mint azoknak a nyálas mugli regényeknek a főszereplője, amiket Petunia néni mindig annyira imádott, és a szeretett személy képével az elméjében meghalni, de tőle elvették ezt a lehetőséget. Az utolsó pillanatig próbált bármilyen pozitív emléket találni, hiába nem védhette már meg, az utolsó perceiben legalább valami boldogra akart gondolni. Akkor akadt a kezébe az apró rózsa, amivel annyiszor babrált a börtönben töltött álmatlan éjszakáin.

Végül sokkal könnyebb volt, mint amire számított. Egy pillanatig jeges hideget érzett, mintha belülről megfagyott volna, aztán elmúlt a fájdalom, nem voltak emlékek, hibák, visszavonhatatlan szavak és nem volt már igazán ő sem. Nem maradt semmi más, csak a nyugalom és a rózsa, amit a kezében szorongatott.

Egyedül azt nem értette, az a vörös hajú férfi később miért hajolt fölé sírva, majd ismételgette mantraként azt a számára ismeretlen nevet.

És akkor megmutatom már ezt a gyönyörűséget is - a második hely ne tévesszen meg senkit, az a csapathelyezés, és aki tizenegyet olvasott, annak sincs igaza, mert valójában hetedik lettem. :P