Szépia

Welcome to Night Vale, The Faceless Old Woman/The Man in the Tan Jacket egy, a páros nevével arányosan hosszú egypercesben. (Ha valakinek van névötlete rájuk, kap egy hatalmas ölelést meg gondolat-sajttortát.)

Az ablakban egy kislány ült, szeme rendületlenül pásztázta a távoli égboltot. A csillagok felé nyújtották izzó karjukat, ők voltak az egyetlenek, akik ismerték az arcát, akik tudták a nevét, akik tisztában voltak a létezésével. A csillagok az egyetlenek, akik örökre velünk maradnak, mondta az anyja még valamikor régen, mielőtt ő is elhagyta volna.

A kocsik által koptatott földesúton egy férfi közeledett az út porával fedve el az arcát. A lány volt az egyetlen, aki előre látta a jöttét, a csillagok ezt is megsúgták neki. Egy nap, amikor már nagyobb lesz, magával fogja őt vinni, azt mondták, és nekiadja az örökkévalóságot. A kislányt akkor még mindennél jobban vonzotta az örökké gondolata.

A férfi üres, halottfehér szemei rátekintettek, majd kalapját megemelve biccentett neki, makulátlan ruháján nem látszott az utazás, a mellényébe mintha a Hold fonta volna bele sugarait, hosszú kabátját sosemvolt szél csavarta-lebegtette, mosolya maga volt a színtiszta fenyegetés. Többet nem látott belőle, és másnapra már arra is alig emlékezett, hogy ott járt.

Csak a polgármester halála árulta el, hogy a káosz ura Night Vale-be utazott.

És csak várt-várt-várt, az évek órákká nyúlt, bolond percekként rohantak el a szeme előtt. Night Vale, ó, Night Vale sosem változott, csak rajta látszott meg az idő.

A férfi egy emberöltő alatt csak egyszer jön el a városba.

A haja már őszbe facsarodott, amikor legközelebb meglátta, kócos-tépetten csüngött le sosevolt messzeségekbe, szeméből még az árnyak is kivesztek. Ugyanabban az ablakban ült, csak az utat nézte, csakis az utat, amin annyi éve először meglátta a férfit, és amit azóta már felszórtak kaviccsal. Félt, hogy emiatt a másik talán eltévesztheti az irányt. A csillagok már rég magukra hagyták, ők is elhagyták, a hite már csak a szavaikban élt tovább. Tudta, hogy a férfinak el kell jönnie. Nem várhatott rá hiába annyi ideig.

Ugyanolyan jelenésszerű volt, mint legutóbb, pedig évekig azt hitte, csak a képzelete játszott vele. A férfi semmit sem változott, mintha csak tegnap látta volna először, és a hölgy egy pillanatra megint fiatalnak érezhette magát.

A férfi most azonban nem sétált tovább, felé lépkedett, majd elegánsan meghajolt a hölgy előtt.

- Eljöttem. - Csak ennyit mondott, de az idős hölgy számára ez az egy szó maga volt a megváltás.

És a hónapok a várakozásból üres szavakká váltak, hazug ígéretekké, örökkön-örökkön-örökké, csakis ezt hallotta minden másodpercben, pedig neki nem kellettek a szavak, számára elég lett volna a csendes társaság és a múlhatatlanság ígérete.

Egyik éjszaka, amikor a férfi mellette feküdt, ismét megpróbálta emlékezetébe vésni a vonásait. Hiába telt már el egy év felettük, hiába ébresztette minden reggel a másikat azúr csókokkal, ölelte éjt nappallá téve, a vonásai könnyebben folytak ki az emlékezetéből, mint ahogy a hegyi patak kerülte meg a makacskodó követ.

Papírt és ecsetet vett a kezébe, csak egy múló ötlet volt, amit a lelkiismerete enyhe szúrása a mellkasában és a nyomán kiserkenő pár csepp vér kísért csupán, mégis festeni kezdett. A színek esetlenül rajzolták ki a dacosan összeszorított szájat, a felhúzott szemöldököt és a haragosan előreszegezett állat, ahogy a férfi ébren szokott kinézni, csak a halott szemeket hagyta lehunyva.

- Mit tettél, boldogtalan?! - hallotta meg maga mellől a kiáltást, majd a férfi kitépte a lapot a kezéből.

Sikítani szeretett volna, de már képtelen volt, az arca véres csonkká vált, ahogy a férfi kikanyarított belőle egy-egy darabot az ecsettel, darabokra szaggatta az arcát és a múltját, és már nem volt neve, nem volt szeme, nem volt igazán ő maga sem, csak a csillagok emlékeztek még rá valahol a sötét messzeségben.

És most, hogy tényleg övé lett az örökkévalóság, az arctalan, részvéttelen, elátkozott öröklét, az egyetlen szórakozását már csak az emberek tanulmányozásában lelte meg.

Ott áll feletted, mikor alszol, csak áll és nézi irigykedve mindazt, ami már sosem lehet az övé. Kitépné a hajad, kikaparná a szemed és lenyúzná az arcod, otthagyna vérző csonkként haldokolni az ágyadban, de csak kicseréli a lepedőd, kitakarítja a szobád és kimossa a ruháidat. Nem tesz ellened semmit, amíg vár.

Mert igen, még mindig vár, de már borostyánkéssel a kezében és bosszúvággyal a lelkében, csak várja, várja vissza a szerelmét. Most már kettejüké az örökkévalóság.