Sing me to sleep

Hobbit, BotFA, Bagginshield. Ezt most csak úgy itthagyom. (És szokás szerint szánom-bánom bűnömet.)



Thorin fejében őrület.
A tudata biztos benne, hogy az Arkenkő itt van valahol, a hegy belsejében. Ott kell lapulnia a kincstömeg hűvösében, a kőtömbök tömegében vagy a törpök zsebében, más magyarázat nem lehet.
A szíve már nem hisz. Ahogy végignéz a bajtársain, akikkel már annyi kalandot élt át, képtelen belenyugodni, hogy valamelyikük elárulná. Lehetetlen, mégis igaznak kellene lennie.

Bilbó szívében őrület.
Érzi a gyűrűt minden porcikájában, minden rezdülésében, már a mozdulataiban is ő köszön vissza. Az érzéseit babonázza meg, de már nem tudja elengedni, eldobni, mintha mi sem történt volna, a tudata nem elég erős.
Sejtette, hogy a gyűrű megtartásával talán a vesztébe rohan, de nem akart máshogy dönteni. Ahhoz túl értékes volt számára.

Thorin mozdulataiban őrület.
Képtelen aludni és képtelen nézni, ahogy a társai békésen nyugszanak, mintha holtak lennének, akár holtak is lehetnének. Néha, amikor körülfonja az éjszaka sápadt csendje, úgy érzi, bármelyikük életét képes lenne elcserélni az Arkenkőre.
Párszor elgondolkozik, Bilbóéval is megtenné-e, aztán mindig rájön, hogy már majdnem így tett. Mindössze egy zavarodott, reszketeg pillantáson múlt mindkettejük élete, csak akkor értette meg, hogy kiéheztetett lelkű megszállottként egyensúlyozik egy balta fokán, és bármerre essen is, már nincs megállás.
Felkel, majd kapkodósan a kincsekkel teli terembe siet. Érméket söpör félre tehetetlenül, felbecsülhetetlen értékű drágaköveket vág a falhoz, bármit, csak megtalálja a követ. Az még megmentheti. Az az utolsó, ami még megmentheti.

Bilbó mozdulataiban őrület.
Megszállott módjára szorongatja a gyűrűt,  néha tüzetesen szemléli, néha csak elgondolkozva játszik vele, mintha a kezéhez nőtt volna. Felvenni sosem meri.
Minden éjjel más és más termekben telepszik le, és olyankor csak hárman vannak, ő, a gyűrű és a kéjes megszállottság, ami kezd eluralkodni minden porcikáján. Nem akarja, hogy bárki is így lássa, kiszolgáltatva egy egyszerű csecsebecsének, mégis szüksége van ezekre a pillanatokra. Sokkal könnyebb ilyenkor elbújni.
Lépteket hall ropogni a halvány kincseken, mire gyorsan elrejti a gyűrűt a zsebébe. Fém csörren és kő reped a betolakodó pusztítása nyomán, Bilbó pedig kelletlenül feláll, hogy továbbálljon. Amikor meglátja az őrjöngő Thorint, mégsem tudja otthagyni.
Halkan lépdel mögé, észrevétlenül, mintha csak egy veszélyes nagyvadhoz közelítene, majd óvatosan a vállára simít.

Thorin szemében őrület, ahogy hátrakapja a fejét, és Bilbó tekintetében a saját megszállottságát látja tükröződni.
- Pihenned kellene - jelenti ki Bilbó komolyan. - Nincs hová sietned, előtted az egész élet, hogy megtaláld a követ.
- Azt hittem, a hobbitoknak is szüksége van alvásra, betörő uram - mosolyodik el kissé gúnyosan Thorin, majd megrázza a fejét és a földre mered. Nem irányíthatja a megszállottság, még nem.
Kimérten leül egy kincskupacra, majd várakozóan int. Bilbó halk huppanással érkezik mellé, alig csörren meg alatta az aranyrengeteg, majd elgondolkozva körülnéz.
- Végre visszaszereztétek az otthonotok. Ez a lényeg, és nem a temérdek kincs vagy a hatalom. - Bilbó nem néz a másikra, a saját szavait csak méla álltatásnak érzi. Hazug minden szótag és minden betű, amit mondhat, mert semmivel sem különbek egymástól.
- De a kő nélkül... - kezdi feldúltan Thorin, és mélyen a tekintetében megvillanni látszik valami, de Bilbó közbevág.
- Te vagy a királyunk, az Arkenkővel vagy anélkül. Mindannyiunké. - Thorin zavartan félrenéz, újra a kincsek közt kezd turkálni. A józan szavak már nem vehetik be a megszállottság erődjét.
Bilbó halkan felsóhajt és a zsebébe nyúl, újra és újra bizonyosságot kell szereznie, hogy a gyűrű még mindig nála van. Nem veszítheti el, azt nem élné túl.
Hangosan koppan fém a fémen, ahogy véletlenül kirántja a zsebéből, Thorin pedig reflexszerűen utánakap. Egy pillanatra a kezükben tartják egymás őrületét, ami lassan körbefolyja őket, Bilbó zsebében lüktetni tetszik az Arkenkő és Thorin kezében a gyűrű földöntúli fénnyel csillan.
Aztán Thorin lassan megszemléli a gyűrűt, óvatosan megforgatja az ujjai között, majd egyszerűen Bilbó felé nyújtja. A hobbit olyan gyorsan tűri zsebre, mintha az élete múlna rajta.

Thorin mozdulata őrület.
Látni máson tükröződni a saját megszállottságát részegítő, a tükörképmozdulatok megzavarják a gondolatait, és már csak azt veszi észre, hogy közelebb hajol és lehelet lehelettel keveredik, ahogy Bilbó csodálkozva ránéz. Akaratlanul is üldözi a másik szemeiben lakozó valamit, nem érti, nem érti és soha nem is fogja, hogy miért teszi.
Bilbó szája füst és halvány gyümölcsíz, ahogy az ajkaira hajol, a mozdulat lassú, minden értelmet mellőző, mégis megismételhetetlen. Nincs szíve megszakítani a pillanatot.

Bilbo gondolata őrület.
Az egyetlen racionális gondolat az lenne, hogy minél hamarabb elhúzódjon, minél hamarabb eltűnjön, mégsem teszi. Közelebb hajol, egy sóhajnyi szünet, amíg levegőért kapnak, aztán megint ajkak az ajkakon, tenyér a vállakon, őrült, lüktető tánc valahol a torkától lentebb és a szívében, ami végigszáguld az ereken, és aztán vége.
A pillanat elszáll és ő felpattan, de nem rohan el, együtt indulnak ki a teremből. Minden lépésük előre meg nem beszélt tánc, a lélegzetük sosem múló ritmus egy nem létező bálterem zajos csendjében.

Thorin szívében őrület.
Mondani akar valamit, bármit, de nem mer, csupa őrültség próbál lassú mézfolyamként leperegni az ajkain, de ő makacsul összezárja a száját és hallgat. Egy pillanatra eszébe jut az Arkenkő, de nem érti miért, ebben a percben már nem is annyira érdekli, fagyjon le ez a másodperc vagy dőljön össze az egész világ, csak tűnjön el ez a fájó zsibbadás a mellkasából.

Bilbó fejében őrület.
Szavak kavalkádja csap le újra és újra az elméjére, emlékek, valósak és képzeltek egyszerre próbálják bevenni a szívét és az eszét, de nem hagyja magát. Makacsul nem mond semmit, csak hagyja, hogy vigye az út.
Fel sem tűnik neki, hogy a Gollammal való találkozás óta először már hosszú percek óta nem gondol a gyűrűvel.

Az álom felőrli az őrületet.
Ittlétük óta ez az első éjjel, hogy képesek aludni, és reggel valahogy egymásba karolva ébrednek, de már hiányzik a megegyező pillantás és az a mosoly, ami az elalvás pillanatában még az ajkukon játszott, a helyén tort ül a zavar és a jól ismert megszállottság.
És kezdődik minden elölről.