Képzettársítás

Hannibal, igen-már-megint-E/1. Szóval nem biztos, hogy írás közben teljesen beszámítható voltam. (Látszik? Látszik.)




A kezeim közt vonagló test: mámor.
Kés a kézben, élet a kézben, oly mindegy már; ölni, szúrni, véget vetni.
Ez a terv.

Ott vannak a szemek, a meglepettségtől kerekre tágulva, és rebben a sarkifény-tekintet. Az ott félelem? Ne félj, gyermek, ne sírj, gyermek, gyorson, gyorsan jő a Halál, itt a Halál.
Én vagyok az - én vagyok, aki kivágná, kitépné, kiszaggatná ezeket a tompa tükröket, hogy lássam magam tekinteted fényében.
Nem engeded? Nem is kell. Majd elveszem magam.

És még most is ott ül a szájon az a megértő mosoly, eltűnhet az is, nincs szükségem rá. Nincs szükségem rád.
A szád vonalában ott bujkál az őrületem, és valahol mélyen, két utcányira, két tömbnyire, két lassú, elnyújtott lélegzetnyire ott van valahol a valóság is, meztelenül, ízekre vetkezve.
Gyűlölnélek érte.

Aztán lejjebb, lejjebb, lejjebb siklik a kéz, végig a nyakon és a bordaketrecen, és ott a tüdő, ott a szív, egyetlen árulóid.
Sebesebben és sebesebben remeg a húsbörtön, de csak mosolyogsz-vigyorogsz-kinevetsz?
Mert jól tudod, nagyon is jól tudod, hogy kitépném, elrejteném, igen, igen, vitrinbe zárnám örök kincsemül - hah, hah, rebben a lélegzet - csak a szívbe kellene szúrnom és köhögés, csillapítatlan fájdalom egy izomcsomóban, aztán a tüdőtől keletre.
Azt hiszem, oh, azt hiszem, ez a tervem.

Vigyor lebben, penge rebben és hátrahőkölök, a látomás megszűnik, már csak a holttest marad, a háttérben - a fejemben? - elhaló motyogás, "Gyerünk, Will, gyerünk, szedd össze magad...", mintha az olyan könnyű lenne.
A kezeimen alvadt vér, a kezeimen egy élet.
Ez nem az én tervem.

Csak egy biztos: Hannibal Lecter halott.