Kontrasztok

Van esetleg, aki ismeri a Vámpírok bálja című filmet? *reménykedve körbenéz*
Alfred/Herbert, mondhatni, modern AU, csak mert hihetetlen, hogy ez a két tündérbogár kánon. Vigyázat, kísérleti.
Olyan rég volt hallgatnivaló, nem?

Alfred valósága ennyi:

a lágyan tovafutó gondolák figyelése, miközben mélyen letüdőzi Velence tengerszagú éjszakai levegőjét,

az elektromosság csodálata, ezé a varázsfényé, ami napfénybe borítja a sötét utcákat, és ami egyetlen emlékeztetője az idő múlásának,

egérszagú sikátorok, aztán egy ugrás, néhány hörgés, és

vér, vér, rengeteg vér, aztán

őrült menekülés a napfelkelték elől, mindig csak éppen megúszni, hiszen már egyébként is kit érdekel.

Herbert valósága ennyi:

szemfájdító fényvillódzás, ami megtörik a sűrű füstködön és a torkán akad,

rángatózás a dübörgő zene ütemére, körülötte tengernyi izzó, fiatal test,

felszabadult nevetések a tömeg közepében, és egy pillanatra újra élőnek érzi magát, ahogy nekifeszül ez a lüktető, nyughatatlan hangulat,

néhány csábító mosoly és kihívó pillantás, csalfa csókok, összesimulások,

lassú, hívogató intés, aztán az aznap éjjeli fiú vagy lány ködös fejjel utánabotorkál, ki a szabadba (egyik sem több húsznál – az elején bűntudata volt, már nem érdekli), és

egy gyengéd harapás, hogy a végén csak egy üres, kiszívott holttest maradjon, majd

újabb éjjel, újabb szórakozóhely.

Alfred álma ez:

Erdély megrengethetetlen, hófoltos hegyei, ahogy körbeölelnek egy romos kastélyt, von Krolock kastélyát,

a keserű mi lett volna, ha – bízni, maradni, hinni, szeretni, persze ez már mind késő, közben

megfordulni minden egyes sápadt, szőke vagy halványkékbe öltözött férfi után, de hiába, csupa ismeretlen, vagy

csak várni, hogy valaki egyszer felemelje a koporsója tetejét, és újra rápillantson az a kék szempár,

gondolatokban üldözni egy ideát, Herbert az idő által megszépített mását, aztán

mindent folytatni, ahogy eddig, és azzal nyugtatni magát, hogy még nem késő, hisz övé az örökkévalóság.

Herbert álma ez:

újra Alfred mellett ülni, mint akkor régen, de most sikerrel járni és örökké maga mellett tudni,

újra és újra elővenni annak a könyvnek a darabjait, majd gúnyosan megmosolyogni a szentimentalizmusát, miközben nincs szíve kidobni a cafatokat (hah, nevetséges),

egyfolytában maga előtt látni azt a zavart szempárt, miközben pusztán a koporsó fedelét bámulja, mert a színük egész hasonló, főleg a sötétben, vagy

nem is, neki már nincsenek álmai.

Alfred elhatározása ennyi:

egy hadarva elsuttogott beszélgetés hajnalközelben a professzorral,

a sokadik rádöbbenés, hogy ez nem élet, csak zavarodott tengődés valahol a félálom és a halál határán,

aztán bizonytalan ellenkezés, amikor a professzor arra kéri, döfjön karót a mellkasába, és

lám, a végén mégis megteszi. Zokogva, de megteszi.

Később érzelemmentes búcsúzkodás Sarah-tól, a szerelem már valahol egy évtizeddel ezelőtt elhalt,

egy tétova felajánlás, hogy tartson ő is vele, miközben reménykedik, hogy nemet mond, aztán

az első lépés a szabadság felé, miközben az utolsó beszélgetésükön töpreng (Szeretsz? Nem. Én sem. Akkor jó.),

és már látni véli a kopár hegycsúcsokat.

Herbert elhatározása ennyi:

egy késő esti könnyed beszélgetés az apjával a szerelem természetéről,

egy mese az anyjáról és az apja fiatalkoráról, amikor a vámpírlét még csak nevetséges babonának tűnt számukra, majd

egy kérdés, Herbert érezte-e már úgy, hogy szerelmes, ő pedig zavartan tagad, de a gróf persze átlát rajta,

egy utasítás, hogy keresse már meg azt a fiút, ne legyen ennyire szerencsétlen, így marad

az indulás, összepakolja a holmiját, aztán hosszú évtizedek után először elhagyja a családi kastélyt.

Alfred utazása ennyi:

éjjel lehajtott fejjel, kopott kabátját összehúzva settenkedni utcáról utcára,

egy-egy harapásnyit inni csak, amikor senki sem látja, senki sem sejti (alig jut emberi vérhez, mocskos kóbor macskákra fanyalodik, mert némelyik kutya képes elbánni vele),

jól záródó szemetesekben és avarral betemetett üregekben aludni, jobb esetben elbújni valami lepukkant motel pincéjében, és

csak gyalogolni, gyalogolni, ahogy a lába bírja, mert még ott lebeg a szeme előtt ez az utolsó remény.

Herbert utazása ennyi:

éjjel repülőn utazni, az első osztály luxusában, csak mert megteheti,

néha bejárni Európa fővárosait, bárokba betérni, minden éjjel mást kiszemelni, de közben csak Alfredot figyelni,

újságokat böngészni az elmúlt évekből különös halálesetek után kutatva, és sosem elég biztos benne, hogy a másik pusztán túl óvatos, vagy tényleg nem járt erre,

ötcsillagos szállodák franciaágyai alatt, elhúzott brokátfüggönyök mellett aludni, néha ráhozni a frászt a takarítókra, akik mindig azt hiszik, hogy halott (később ráfanyalodni a Ne zavarj! táblák kitételére, amikor kezd hozzászokni), aztán

lassan elveszteni a reményt, és inkább továbbra is magányosan élni.

Kettejük találkozása ez:

véletlenül összefutni valahol Bulgáriában az Isten háta mögött, egy elhagyatott földesúton,

egy tétova, üres ölelés,

torz vigyor-vicsor, aztán óvatosan összekoccanó fogak,

egy örök, sosem múló pillanat, amelyben öröm és undor keveredik, és

nem tudjak, meddig állnak ott, később már csak a rájuk vetülő napsugarakat érzik.

Fellobbanni,

elporladni,

puszta hamuként együtt az örökkévalóságba dermedni:

ennyi az egész.