Nyereményszöszök

 

Tudom, hogy kicsit (nagyon) sokáig tartott, de itt vannak végre a beígért szöszök.

Az első egy MapleTea Vievin szavaira, amik a távol, halvány, eltiltva, rá emlékeztet és más voltak, a kérésben külön szerepelt, hogy ez agnst legyen.

A második egy GerIta D.L.L. kérésére, ő a bőr, ismeretlen, lényegtelen, úszik, három szavakat adta. Talán műfajilag legközelebb a hurt/comforthoz áll.

A harmadik szösz Katie-é, csokoládé, zene, lépcső, szekrény szavakra íródott Spamano, ami fluff és karácsonyi a javából.

Jó olvasást, remélem, senkinek sem okozott a szösz csalódást!

Esőszoba (UkCan)

Az első, amit Kanada belépve meglátott, az esőben ácsorgó Anglia volt. Fejét hátravetve, felszabadultan állt, belélegezve a viharillatot, Matthew csak közelebb érve látta meg, hogy szemei halvány vörösek a sírástól, arcára pedig még mindig forró ösvényt vágtak a könnyei.

Kanada már meg sem lepődött, csak lassan odasétált hozzá, majd látva, hogy a másik lélekben távolt jár, talán az Atlanti-óceán másik partján, gyengéden megölelte. Anglia mindig csak akkor hívta az esőszobába, ha valami bántotta, ez is egy volt a közös titkaik közül, amiről nem beszélhetett se Franciaországnak, se Amerikának. Valószínűleg amint megemlítené, egyből el is lenne tiltva a másiktól, pedig nem volt már gyerek, képes volt ő maga dönteni arról, mi lenne számára a helyes. Csak épp ezt mások nem vették észre.

Arthur ködös szemekkel ránézett, majd szorosan hozzábújt, a homloka olyan forró volt, hogy még a ruhán keresztül is sütötte a mínuszokhoz szokott Matthew bőrét. Pár percig csak az eső kopogása hallatszott a padlón, már mind a ketten bőrig voltak ázva, de Anglia nem hagyta, hogy Matthew elmozduljon, a szigetország csak az esőben érezte igazán jól magát. Elég volt hagynia, hogy az eső elmossa a múlt összes fájdalmát.

- Alfred, ne hagyj itt… - kapott utána a másik, amikor Kanada arrébb akart mozdulni, majd éhesen megcsókolta, mintha bármelyik pillanatban meghalhatna, vagy pedig újra egyedül maradna, mint már annyiszor, a fiatalabb pedig keserű mosollyal ölelte tovább, mintha nem számítana semmit ez az egész. Persze tudta ő is, hogy Anglia azért keresi annyira a társaságát, mert Amerikát egyszer már elvesztette, ő pedig annyira rá emlékeztette, de Kanada inkább nem törődött vele, kevesebb fájdalommal járt.

Később, miután hazavitte a lázas Angliát, nem hagyta magára, mint már annyiszor. Lehet, hogy csak egy pótlék volt, egy érzések nélküli játékbaba a sok közül, ami könnyen pótolható, de kitartott. Mást talán nem is tehetett. Abban viszont biztos volt, hogy jó helyen van, és ha rajta múlik, még ha testben nem is, de lélekben mindig itt marad a másik mellett.

Velence (GerIta)

A gondola könnyedén úszott a vízen, bejárva egész Velencét, feltárva minden rejtett utcát és sikátort, mintha Olaszország még a városa leglényegtelenebb szegleteit is meg akarta volna mutatni Németországnak. Most épp a Canal Grandén voltak, Feliciano a nézelődő Ludwigot figyelte, próbálva az emlékezetébe vésni minden vonását, az ellágyult, elgondolkodó arcot.

Először észre sem vette a hídon álló Romanót, aki sötét ómenként magasodott föléjük, emlékeztetve, mi is egy ország sorsa: feltűnni, letűnni, majd eltűnni a történelem útvesztőjében. Azt hitte, rá más út vár, most azonban már látta, hogy tévedett. Persze először mind azt gondolták, hogy majd ők másképp csinálják, sokkal jobbak lesznek, de végül ugyanazokba a hibákba estek, mint az elődeik, a történelem újra és újra megismételte önmagát.

Veneziano óvatlanul kilógatta a kezét a csónakból, a víz lágyan csiklandozta a bőrét, már érezte, hogy hívja, húzza lefelé a mélység, de még nem lehetett itt az idő, a tengernek még várnia kellett. Észre sem vette, már könnycsepp hullott a vízfelszínre, majd elmerült, mintha neki akarná mutatni az utat, ő azonban csak azért sem fogja követni.

Németország óvatosan a vállára tette a kezét, mire Feliciano ismét elmosolyodott, minek is a jövővel foglalkozni, hisz a város még áll, nem történhet semmi baj. Ragaszkodóan ölelte magához a másikat, mintha sosem akarná elengedni, közben a szeme sarkából még látta, hogy Lovino valamilyen ismeretlen, talán szánakozó arckifejezéssel hátrafordult, majd elsétált, de nem akarta megszakítani a pillanatot azzal, hogy utána kiált.

- Germania, ugye ha már nem leszek, emlékezni fogsz rám? – Ludwig rosszallóan megcsóválta a fejét, majd gyengéden homlokon csókolta, de választ nem adott. Nem sejthette, akkor milyen fontos lett volna ez Venezianónak, talán nem is értette, miért is volt ott, Feliciano egyszerűen képtelen volt elmondani, milyen közel már a vég. Mire a másik magától rájött, késő volt.

Három nap múlva Velence már víz alatt állt.

Meglepetés (Spamano)

Romano határozottan nem úgy képzelte, hogy a karácsonyt a szekrényben fogja tölteni. Márpedig amint megérkezett Spanyolországhoz, valaki, aki biztosan nem az a barom volt, bezárta ide, és még a kulcslyukon sem tudott kinézni, hála annak, hogy a zárban maradt a kulcs.

Nem sokkal később hallotta, hogy megjött a spanyol is, még érződött rajta a karácsonyi vásár és a forró csokoládé illata, majd amint lepakolt, be is kapcsolt valami reménytelenül szentimentális karácsonyi zenét, és bevette magát a konyhába. Lovino innentől már dörömbölhetett, mint az őrült, teljesen felesleges volt, úgysem hallotta meg. Ilyen pechje is csak neki lehet.

Nem is értette, mit keresett itt, elvégre Antonio nem hívta meg magához, még csak utalást sem tett rá, hogy szívesen látná, de Veneziano már megint annál a hülye krumplizabálónál volt, és még mindig jobb volt megfogadni Franciaország tanácsát, mint egyedül tölteni az ünnepeket.

- Hé, Antonio, mi még nem is adtuk oda az ajándékunk! – kiáltott fel Francis, Romano még azt sem tudta, honnan vagy mikor kerülhetett oda. A hangja alapján vigyorgott, amitől a fiúnak eléggé baljós, mindenesetre teljesen logikus gondolata támadt, és ez csak erősödött, mikor lépteket hallott közeledni.

- A szekrényben van az ajándékom? – hallotta most már közelről Spanyolország hangját, majd kulcs csörrent, ő pedig szembetalálta magát Antonio meglepett arcával. Lovino nem is csodálta, hogy így reagált, elég komikus látvány lehetett, ahogy vörös fejjel és határozottan mérgesen kucorog a szekrény aljában. Valószínűleg ezt Franciaország és Poroszország is így gondolta, ugyanis a háttérben igen jól szórakoztak, de nem sokáig.

Antoniónak még felocsúdni sem volt ideje, két barátja már üvöltve rohant fel a lépcsőn, utánuk a gyilkos hangulatban lévő Romanóval, leginkább három óvodásra emlékeztetve. Mosolyogva sóhajtott egyet, majd elindult, hogy lehetőleg megakadályozza a két díszpinty laposra verését.

Bár talán jobb is, ha nem siet annyira, legalább Lovino egy kicsit kiéli az agresszióját, és később nem vágja pofon, ha véletlenül egy fagyöngy alá kerülnek. Idén amúgy is mintha több lenne a plafonon, mint általában.

Annyi már most is biztos volt, hogy érdekes karácsonynak néznek elébe.