Sámándob

PruHun, sámán Magyarországgal, avagy mi az, hogy kis országunkban a Hetalia szerint nincs mágia.

Valamivel 1000 előtt

- Ugyan már, ne legyél ilyen nyuszi! – nevetett fel Magyarország, mikor Poroszország sokadszorra is ellenkezni próbált, végül csak lenyomta Gilbertet a földre, majd ő maga is elhelyezkedett nem messze a fiútól. Szokásos ruhái helyett most fehér, tollakkal, fogakkal és egyéb apróságokkal televarrt sámánruhát viselt, ami minden mozdulatára hangosan csörgött, kezében pedig csontverőt és hosszúkás dobot tartott, a bőrön lévő sólyomminta fölényesen tárta ki szárnyait, mintha felsőbbrendűségét akarná jelezni. Az Élő tűz lángjainak fénye csak még inkább erősítette a látszatát annak, hogy nem evilági lénnyel áll szemben, pogányság, üvöltött fel Poroszország fejében egy hang, de igyekezett elnyomni. Elvégre barátok voltak, vagy legalábbis valami hasonló.

Mielőtt Gilbert újabb indokot találhatott volna, miért is nem helyes, hogy ő itt van, megszólalt a dob, betöltve minden érzékszervét. A másik először óvatosan, lassan püfölte a hangszert, majd ahogy kezdett transzba esni, egyre inkább gyorsult az ütem, a levegőben érezhetően vibrált a nyers mágia, a nem messze fekvő bűbájostor csomói meg-megrezdültek az ütések erejétől, a tűz önálló életre kelve lobogta őket körbe, táncra kelve a felszabaduló varázslattól. Pár pillanatig nem létezett a két pólus, az ősi vallás és a kereszténység, csak mágia volt, pulzáló és felszabadító, és Poroszország már értette, miért is olyan nehéz megtéríteni az embereket.

Mikor a ritmus már elviselhetetlenné gyorsult, Magyarország hirtelen magához tért, ahogy a dobszó elhalt, megszűnt a varázs, a tűz újra egykedvűen lobogott, alig emlékeztetve előbbi önmagára, Gilbert azonban tudta, hogy nem képzelődött.

Egy parányi varázslatot örökké megőrzött a szívében.

A második világháború alatt

- Erzsi, nem játszanál megint a dobon? – Magyarországnak először fogalma sem volt, mire gondol Poroszország, nem hitte volna, hogy a másik még mindig emlékszik arra a réges-régi alkalomra. Azóta a sámándob összetört, segítőállata, a mindig oly büszke sólyom elhagyta, amikor áttért a kereszténységre, a bűbájostor nem működött többé a kezében. A mágia eltűnt az életéből. Később úgy érezte, talán ez így is volt rendjén, ám akkor napokig el sem mozdult a régi áldozati helyekről, de hiába, a lidércek, tündérek is elfordultak tőle. Nem, nem akart emlékezni.

- Sajnálom, de nem tehetem – mosolyodott el szomorúan, majd ment is volna tovább, elvégre a háború nem várhat, ám Gilbert elkapta a kezét és visszahúzta. A lány már épp készült volna, hogy jól leteremtse, de minimum fejbe vágja a másikat valamivel, amikor Poroszország olyat tett, amit több, mint ezer év alatt még soha: magához vonta, majd szorosan megölelte a másik országot. Erzsébet jóleső érzéssel viszonozta a gesztust, ha nyitva lett volna a szeme, láthatta volna, hogy egy parányi mágiaszikra főnix módjára újjáéledt, alig megrezegtetve a levegőt. Igaz, hogy nem volt képes csodákra, mint anno a sámándobból kiszabadult társai, és nem hozhatott rendbe mindent, de képes volt arra, amire épp mindkettejüknek a legnagyobb szüksége volt.

Egy csipetnyi hitet és reményt csempészett mindkettejük szívébe.