Toujours pour I/3

Harmadik fejezet, és... Végre. Történik. Valami. El tudjátok ezt hinni? Hát én sem. (Jó, ez azért enyhe túlzás, de ez a rész utolsó előtti fejezete.)

Anglia keze kellemetlenül síkossá vált az alatt a pár óra alatt, amíg a markában szorongatta az íját, figyelve közben a csillagtalan éjszakát. Az eső lassan szemerkélt, és hiába védte nagyrészt a fa lombja, a köpenye eddigre már teljesen átázott. Még mindig nem mozdult semmi.

Fáklyafény tűnt fel a hálótermek ajtajában, majd megindult a kapu közelében álló vén tölgyfa felé, aminek tetején ő maga is rejtőzött. Lassan, meg-megtorpanva haladt, ahogy a gazdája folyamatosan forgolódott, a fénypont remegve táncolt a sötétségben, amíg pár lépésre nem ért tőle. Akkor a fáklyafény megszűnt, egy pillanat múlva pedig tompa koppanás hallatszott, mint amikor valaki nekimegy egy korhadt fatörzsnek, majd ágrecsegések és sűrű mormogások közepette valaki felmászott mellé.

- Ugye nem imádkozol?

- Dehogy. – Franciaországnak végre sikerült felküzdenie magát a legvastagabb ágra, amin Arthur is tanyát vert, és épp elégedetten elterült.

- Ideje lenne megtanulnod hazudni, de komolyan.

- Ezt most megjegyeztem ám.

- Tedd úgy – morogta maga elé Anglia, a másik kezébe nyomta az íjat és a nyilakat, majd elindult lefelé a fáról. – Lőj le bárkit, aki be akar jönni vagy ki akar menni. Tudod, a hegyes végét kell előrefelé rakni – nézett unottan Francisra. – Jó virrasztást.

- Jó pihenést. A fáklya a fa tövében van – nézett még rá futólag Franciaország, a figyelme azonban már a kapura terelődött.

- Nem mindenki olyan hülye, hogy világító céltáblának képzelje magát – vetette még oda, majd egyszerűen elengedte az ágat, és egy ugrással lenn is termett.

- Bezzeg ha ezt én csinálom meg, már csinos kis faliszőnyeg lennék - hallotta még Arthur a másik halk morgását, de inkább nem reagált rá semmit, csak némán elindult a látogatók lakrésze felé. Francis sokkal morgósabb volt, mióta a Német-Római Birodalom a kolostorba érkezett.

Még mindig elfogta a hányinger, ha annak a kis görcsnek az önelégült vigyorára gondolt, amikor Franciaországnak le kellett térdelni elé, hogy megmossa a lábát, mint ahogy előtte annak a pár katonának is, akit a fiú magával hozott. Anglia akkor értette meg, mit is jelentett az az illendő üdvözlés, amiről régebben Benedek barát mesélt.

- Megérdemlem, hogy Krisztusként üdvözöljenek, hisz jómagam is az ő katonája vagyok - mondta neki később, amikor már senki más sem maradt a teremben rajtuk kívül, és Arthur csak örülni tudott, hogy eddig nem hozta össze kettejüket a sors. Kevés embert utált tiszta szívéből, de úgy érezte, a Német-Római Birodalmat rövidesen közéjük sorolhatja.

Nem is csodálta, hogy a lovagok érkezése után pár órával Benedek barát felkereste a betegszobában.

Arthur meredten bámulta a plafont, amikor nyílt az ajtó, de nem kellett oldalra fordulnia, hogy tudja, a cingár apát lépett be a szobába. Ezt a szandálcsoszogást már bárhol felismerné.

- Elvesztünk - jelentette ki Anglia egyszerűen, inkább csak magának.

- Ebben azért nem lennék olyan biztos - mosolyodott el Benedek barát. - De az biztos, hogy nem egy pökhendi, nagyravágyó kölyök fog minket megmenteni, még akkor sem, ha az épp a mi dicső birodalmunk.

- Maga tudja, hogy...? - kapta fel a fejét Arthur, mire a szerzetes halkan felnevetett.

- Már hogyne tudnám? Franciaország az én felelősségem, így természetesen figyelmeztettek előre, hogy később gondoskodni tudjak arról, hogy más ne fedezhesse fel. Rólad eleget beszélt ahhoz, hogy rögtön felismerjelek, bár bevallom, sokkal elviselhetetlenebbnek írt le.

- Ezt valahogy sejtettem. - Anglia arcán halvány mosoly derengett fel, de egy pillanat múlva ismét olyan komor volt, mint előtte.

- És mégis ki a fene fog maga szerint megmenteni minket? Nem jön más segítség, senkit sem érdekel, mi van velünk.

- Segítsd meg magad, s az Isten is megsegít - jelentette ki úgy Benedek barát, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. - Először is szükségünk lenne őrökre, akik éjjel figyelik a kaput. Valaki olyan kellene, aki elég apró, hogy észrevétlenül elbújhasson egy fán, de képes bánni a fegyverrel, leginkább az íjjal-nyíllal.

- Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy húzzak ki őrködni a kapuhoz.

- Ez csak egy kérés, nem utasítás.

- Persze, én meg valójában Távol-Keletről származom.

- Akkor nem csodálom, hogy csak egy évtized alatt értél ide.

- Ez abszolút nem volt fair - fintorodott el Anglia, de azért felült, hogy elinduljon az őrhelyére. Az ég alja már kezdett vöröses fényt ölteni.

- Ne felejtsd itt az íjad - nyújtotta át a szerzetes a fegyvereit. - Róbert barát küldött egy tucat nyilat, hátha kell utánpótlás. Nem tökéletesek, de van köztük pár, ami olyan, mint a magyaroké.

- Remek, majd elteszem őket szuvenírnek amellé, ami a vállamban volt, hátha egyszer összejön belőle egy nyaklánc.  Én csak saját nyíllal dolgozok - jelentette ki mogorván Arthur, majd köszönés nélkül kilépett a szobából.

Már három napja őrködtek felváltva Franciaországgal, de még mindig nem láttak semmi különöset. Tudta, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend, ami után lecsap az orkán, körítve egy kis dögvésszel meg cunamival. Ebben a korban nem lehetett másképp, azok után, hogy a környék lassan összes falva kifosztva, lángolva nyúlt el a messzeségben. A magyarok lassan, de biztosan közeledtek feléjük.

Nem hitte volna, hogy az udvaron talál még ébren lévő embert. Éjjel egy volt, a szerzetesek pedig nem engedhették meg maguknak, hogy eddig fennmaradjanak, amikor hajnalok hajnalán keltek minden nap, ráadásul az ő hálótermeik a kolostor másik részében voltak.

Mégis ott támaszkodott valaki az ajtajánál, de ilyen távolságból csak a halvány körvonalait volt képes kivenni. Megszaporázta a lépteit, és most már átkozta magát, hogy miért nem hozta legalább magával a fáklyát, úgy most nem kellene találgatnia.

A Német-Római Birodalom ugyanazzal az idegesítő vigyorral fogadta, mint legutóbb, amitől Arthur képes lett volna falra mászni.

- Sétálgatunk, sétálgatunk, bajtárs? Szép is az éjjeli égbolt, ugye?

- Már elnézést... - tartott egy pillanatnyi szünetet, azon gondolkozott, hogyan szólíthatná a másikat. Az idegesítő kis görcsöt, ahogy magában hívta, valahogy most nem érezte idevalónak.

- Hívj csak Ludwignak. Egyszer majd ez lesz a nevem.

- Rendben, Ludwig, mégis mi jogon vonsz kérdőre? Nem muszáj neked mindent tudni.

- Árulókat keresek - jelentette ki sejtelmesen a fiú. Anglia lemondóan lefejelte az ajtót.

- Csak egy tipp, de szerintem rossz helyen keresgélsz. De ez csak az én véleményem.

- Az éjszaka közepén a kaputól térsz vissza. Talán nem is tévedtem olyan nagyot.

- Hidd el, ha én be akartam volna engedni a magyarokat, még levágták volna a csinos kis fejed a helyéről. Ember, egy ajtóval arrébb ott durmol maga Magyarország, és te engem gyanúsítgatsz?

- Mindenkinek kellenek segítőtársak. - Arthur kénytelen volt megállapítani, hogy nem elég, hogy a másik idegesítő, de még olyan paranoiás is, mint egy fényre dobott vakond.

- Tudod kinek van ereje még veled vitatkozni - lökte félre egyszerűen, majd belépett az ajtaján.

- Bolondok vagytok! Mennyivel egyszerűbb lenne kést döfni az ellenségbe, aztán kidobni a falon túlra? Egy ember élete egy kolostornyiéval szemben, és ti mégis csak ültök, és várjátok, hogy lemészároljanak titeket.

- Van, aki inkább meghal, mint hogy becsület nélkül győzzön.

- Nem is tudom, hogy az illető bolond, vagy egyszerűen csak gyáva.

- Bolond, na az te vagy. Az ellenség ígyis-úgyis betör a kapun, bármit teszünk – morogta az orra alatt Anglia, majd szó nélkül bevágta a másik orra előtt az ajtót.

Úgy érezte, hogy aznapra maximálisan és teljességgel elege volt.

- Szerinted mi lesz velünk a halál után? – A falszakasz lassan törzshelyükké vált a napok során, itt senki sem kereste volna őket, a környéket azonban tökéletesen be lehetett látni. Egymásnak borulva ültek, félálomban az éjjeli őrség után, de egyikük sem tudott volna nyugodtan aludni. Túl közel érezték magukhoz valaminek a végét.

- Fehér fény, aztán jönnek az angyalok, mennyei zene meg hasonlók. Gondolom.

- Nem úgy értem, bár ezekben szerintem még te sem hiszel. Az országokra gondoltam. Szerinted mi is ugyanúgy meghalunk, mint az emberek?

- Sosem próbáltam még soha hobbiszinten meghalni.

- Szóval fogalmad sincs.

- Így is mondhatjuk - vonta meg a vállát Franciaország.

- De ha a Római Birodalom eltűnt...

- Szerintem kár ezen agyalni, remélhetőleg még pár ezer évig nem kell megtudnunk. Rómának egyébként is összeomlott a birodalma, az teljesen más.

- Jó-jó, csak érdekelt - mordult fel Anglia, majd sértődötten leugrott a falról.

- Mint mindenkit. - Francis megpróbált utánakapni, de ezzel csak annyit ért el, hogy frontálisan ütközött a talajjal. - Remélem, tudod, hogy ez a te hibád - tápászkodott fel, de addigra Arthur már messze járt. - Hé, hová mész?

- Végére járok ennek az egész baromságnak.

- Naremek - morogta maga elé Franciaország, de azért követte a másikat. - És ezt mégis hogy gondoltad?

- Majd meglátod.

Francis pechjére alig öt percen belül tényleg megtudta, mire gondolt a másik, bár akkor már inkább azt kívánta, maradt volna inkább a falnál. Mindketten Magyarország szobájában ücsörögtek, aki nem volt hajlandó elmenni velük bárhová is, az ajtóban pedig, hogy minél hamarabb távozhasson, ha kell, ott unatkozott látványosan a Német-Római Birodalom.

- Valaki elárulná, mégis mit csinálunk itt? - kérdezte unottan Ludwig.

- Beszélgetünk. - Anglia úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne embert ölni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarta.

- Hát én biztos nem fogok... - kezdte a Német-Római Birodalom, azonban Arthur nem hagyta, hogy befejezze.

- Kussol, leül és nem akadékoskodik. - Lehetett valami elborult Anglia tekintetében, ami végül maradásra ösztönözte a másikat, mert végül csak vállat vont, majd leült melléjük az ágyra. Csöndben maradnia, na azt nem sikerült.

- Azt hittem, legalább megfogadod a tanácsom.

- Majd ha mondasz valami értelmeset is, elgondolkozunk rajta - szólt végre bele Francis is.

- Szóval, Magyarország, úgy őszintén, mi a fenéért vagy itt? Egy hete őrizzük azt a tetves kaput, két hete itt rohadsz, a magyarok meg már egy napja itt vannak a szánkban, és te még mindig nem csinálsz semmit. - Franciaország legnagyobb meglepetésére Arthur nem üvöltözött, tényszerűen, szinte artikulálatlanul beszélt, csak az arcán látszott, hogy az elmúlt pár hét feszültsége most ért benne a tetőfokára.

- Mi a fenéért, segítsek azoknak, akik elüldöztek maguk közül? - Dániel próbált nemtörődömnek hangzani, mégis inkább tűnt keserűnek, mint boldognak.

- Szép színészi játék, szinte kitűnő - jegyezte meg közömbösen Ludwig, mire olyan történt, amire egyikük sem számított. Magyarország felállt, majd hisztérikusan átölelte Angliát.

- Francis, segíts, te vagy az érzelmi szakértő - nyögte Arthur, aki közben alig kapott levegőt. Franciaország nyugodtan, ráérősen fejtette le Dániel kezeit a fiú nyakából, aki rögtön utána is kapott.

- Tudom, hogy semmi okotok hinni nekem, annyi mindent tettem már ellenetek, de elegem volt... nem bírtam tovább... azt hittem, itt majd összeszedhetem magam, aztán újrakezdem az egészet, de utánam jöttek, és most itt vannak és félek. - A végére teljesen elhalkult a hangja, az utolsó szót inkább már csak tátogta, a kétségbeesés teljesen kiült az arcára.

Anglia nem érezte meggyőzve magát, de úgy látta, ez Francisról már nem mondható el. Remélte, hogy a szeme sarkában nem egy könnycseppet lát, mert biztos jól nyakonvágja.

- Ripacs - jegyezte meg egyszerűen Ludwig, majd kitárta az ajtót, hogy kisétálhasson.

- Remek, össze vagyok zárva egy lányos fiúval, egy fiús lánnyal meg egy érzéketlen görccsel. A kedvenc délutáni programom, komolyan mondom.

- Kösz szépen - nézett rá mogorván Francis.

- A fiús lánnyal most nem épp rád gondoltam - biccentett határozottan Dániel felé, majd várta az okozott hatást.

Franciaország szemei egy pillanat múlva elkerekedtek, ahogy teljesen felfogta a másik szavait. Hitetlenkedve Magyarországra nézett, majd felpattant, és egy "Világi kísértés, világi kísértés!" kiáltással kirohant az ajtón.

- Hogy itt mindenki bolond legyen... - jelentette ki Dániel, aki látszólag igen gyorsan túllépett az előbbi letargiáján.

- Ez meg mit csinál? - nézett utána furcsán Ludwig.

- Azt hiszem, beleugrik a csalánba - mosolyodott el magában Arthur, majd mindketten az üvöltöző francia után rohantak.

- Te Anglia, hová tűnt Magyarország? - kérdezte a Német-Római Birodalom, amikor visszatértek, magukkal hozva a hisztiző Francist.

- Ki volt az az állat, aki nyitva hagyta az ajtót?! - üvöltött fel Arthur, mintha valaki a haját tépné. - Teeee... - mutogatott az értetlenül rámeredő Ludwigra.

- Túljárt az eszünkön? - kérdezte óvatosan Franciaország.

- Szebben, mint bármelyikünk tehette volna - kiáltott még vissza futtában Anglia.

Mire a kapuhoz értek, az már tárva-nyitva állt, előtte a lihegő, de határozottan elégedett Magyarországgal.

- Ennyit ért a hülye védővarázslatod, idióta! - kiáltotta felé.

Anglia válaszra nyitotta a száját, de ekkor minden hitetlensége ellenére úgy érezte, mintha elszabadult volna a pokol.