Travelled all this way for

Szánom-bánom ezt a hosszú kihagyást, Jackie drágám igen, a gépemnek van neve kivett magának egy kis szabadságot, de most már itt vagyunk újult erővel és egy új fandommal.
Avengers, Thorki. Odin úgy dönt, kicsi fiának ideje feleséget keresnie, Thor pedig nagy nyűgösen nekiindul hét világnak, nyomában Lokival, hogy meglelje az igazit.
A sztori még a filmek előtt játszódik, és nagy kegyesen nem vesz figyelembe pár dolgot. Jó párat. Ennek ellenére kedélyesen dobálózik a mitológiai utalásokkal.

„Minden országot bejártam,

Minden messze tartományt,

S aki álmaimban él,

A dicsőt, az égi szépet

Semmi földön nem találtam.”

(Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde)

Azgard

- Na de atyám…

- Fiam. – Thor már a hangsúlyból sejtette, hogy ezúttal egy kicsit túlzásba esett. Ismét.

Szenvedő arckifejezéssel oldalra sandított, azonban úgy tűnt, Loki nem szándékozik segíteni neki, mi több, remekül szórakozik. Persze a helyében ő már egy pillanat alatt kimagyarázta volna magát, egy-két féligaz mondat és kész is, mindenki elfeledkezik róla, csakhogy ismét Thorra terelődjön a figyelem. Néha kicsit még irigyelte is ezért.

- Apám, még bőven van időm feleséget keresni, láthatod, hogy már évek óta remekül megvagyok asszony nélkül.

- Jó tíz éve várok már, hogy végre találj valakit magad mellé. – Az ősz isten fél szeme fáradt közönnyel meredt Thorra, akit a frász kerülgetett ettől a pillantástól. Az ilyen pillanatokból köszönte szépen, inkább nem kért volna.

- Harcos vagyok, nem fogok valami bugyuta fehérnépet pesztrálni – morogta az orra alatt Thor, Odin viszont a pillantásából ítélve még ezt is meghallotta. Bár az is lehet, hogy már ismerte annyira, hogy ki tudja találni, mire gondol, olyan egyszerűen nincs, hogy a mellé a marha nagy tudás mellé még ilyen jó hallás is párosuljon.

- Jól van, elmegyek feleséget keresni – adta meg magát végre rövid mérlegelés után Thor, a hátában szinte érezte Loki vigyorát. Legalább van, akinek tetszik a műsor.

Odin hangosan felsóhajtott, mint aki nem is érti, miért húzták eddig ezt az egészet, majd a fejét fogva felállt, és elindult az ajtó felé. Lassan közeledett már a nagy álma, ilyenkor amúgy is mindig sokkal ingerlékenyebb volt. Loki szerint ilyentájt inkább hasonlított egy nyűgös gyerekhez, mint a leghatalmasabb istenhez.

Thor már épp elgondolkozott volna, hol töltse azt a pár hetet, amíg elméletben a társát keresi, amikor Odin hátra sem fordulva visszaszólt.

- Tudod mit, vidd magaddal az öcsédet is. És ne feledd, Hugin a nyomodban lesz, tudni fogom, hol jársz. Nem hagyom, hogy még egyszer túljárjatok az eszemen.

Thor szélesen elvigyorodott az emlék hatására. Hát igen, elég sok mindenre képes egy tűzisten, pár adag száraz állateledel meg egy csapat macska, főleg, ha azok a bizonyos macskák lángolnak.

A holló csak kárörvendően károgott egyet, mire a két testvér unottan összenézett. Mindketten arra gondoltak, hogy legalább egy étkezés erejéig biztosítva lesz a vacsorájuk.

- Ugyan, Sif, csak egy kis szívességet kérek...

- Azt várod tőlem, hogy veled töltsem az örökkévalóságot?

- Miért, egyébként nem ezt tennéd?

Sif hirtelen megtorpant, majd csípőre tett kézzel hátrafordult. Az arckifejezése semmi jót sem ígért Thor számára.

- Lehet, hogy ez számodra furcsa, de az emberek szerelemből szoktak házasodni, nem azért, mert az apjuk azt mondta, keressen már magának valakit.

- Ezt próbáld meg Odinnak is elmagyarázni, édes - jelent meg Loki is Thor háta mögött egy tenyérbemászó vigyorral az arcán, mire Sif unottan elfintorodott.

- A válaszom attól még mindig nem. De hogy letudjam azt a szívességet, kikísérlek titeket a hídhoz.

Jötünheim

Még a szemükben remegett a szivárványhíd fényrobbanásszerű árnya, amikor teljes sebességgel Jötünheim kopár földjébe csapódtak. Mármint Thor csapódott, Loki egy kis mágiának hála szinte kecsesen érkezett meg, arra azonban már nem volt gondja, hogy a varázslatot a testvérére is kiterjessze, így az féltérdre ereszkedve szinte beleékelődött a talajba.

Az első, amit Thor meglátott, amikor port és némi azonosíthatatlan bogarat köpködve felemelte a fejét, két hatalmas óriásláb volt. Szorosabbra fogta a Mjölnir izzadtságtól síkos nyelét, majd látva, hogy az előtte álló még nem figyel, jó erőset rávágott a lábára.

Életében nem hallott még olyan magas frekvenciájú sikítást, mint akkor.

Sem olyan büdös láb nem csapódott még az arcába, ehhez képest Volstagg cipőinek rózsavíz- és fahéjillatuk volt. Köszönetképp adott egy kis lendületet az óriásnak a Mjölnirrel, amitől az a párszáz méterre lévő hegynek csapódott. Elájulni, vagy netalántán felfordulni bezzeg még mindig nem akart, inkább ismét nagy sebességgel megindult felé.

- Állj félre, amatőr – tolta arrébb Loki (vagyis tolta volna, ha sikerül, így viszont inkább csak gyorsan megkerülte), aki eddig azon gondolkozott, a jövőben létre kellene hoznia valami hasonló sportot. Csak mondjuk abban nem óriásokat ütnének el, hanem valami kisebbet.

- Elnézést a bátyám faragatlan viselkedéséért - Loki gyorsan végigmérte az előtte fújtató óriást -, hölgyem. Tudja, megrémült az Ön éteri szépségétől, és szegény oly idióta, hogy fogalma sem volt, hogyan fejezze ki a csodálatát.

Thor már felkészült lelkiekben, hogy az öccsét egy pillanat múlva poháralátétté lapítják, és azért a biztonság kedvéért olyan erősen szorította a Mjölnirt, hogy egy pillanatig azt hitte, ketté fog törni a nyele, azonban olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számított. Az óriás elpirult, majd szempilláit rebegtetve a fején lévő kóccsomót kezdte csavargatni.

- Úgy látom, te azért tudsz a szavakkal bánni, istenke. – Valószínűnek csábosnak szánhatta a hangját, Thor számára inkább ahhoz a zajhoz hasonlított, amikor egy törött üveget végighúznak a falon, majd beleállítják Freyja egyik macskájába. Loki azonban olyan remekül hozta a szerepét, hogy még csak a szeme se rebbent.

- Nem tudom, te talán tudnál-e nekünk segíteni, kedves…

- A nevem Angrboda. – Thor már szinte várta, hogy mikor sikerül az óriásnőnek kitépnie a saját haját, olyan erővel csavargatta.

- Nos, Angrboda, örvendek a találkozásnak. Mi azért vagyunk itt, hogy feleséget találjunk az én tökfilkó bátyámnak.

- Talán lesz valaki – nézett az óriás megvetően Thorra, aztán mintha mi sem történt volna, a hangja ismét mézesmázossá vált, amikor újra Lokihoz beszélt. – De szólj, ha te keresnél asszonyt, szépfiú.

Loki alig láthatóan nyelt egyet, és Thort kezdte egyre inkább szórakoztatni a helyzet.

- Ígérem, így lesz, de tudod, először a bátyámnak kellene házasodnia. Csak találunk valakit, aki hajlandó lenne hozzámenni Azgard örököséhez, vagy tévednék? – vigyorodott el győztesen a férfi, mire Angrboda szeme felcsillant, és Thor biztos volt benne, hogy számára itt a vég.

- Óóóó – búgta az óriásnő, mire a testvérek alig láthatóan megrázkódtak. – Biztos lesz jelentkező, kövessetek.

- Te meg mit csinálsz? – kapta el Thor bőszen vigyorgó testvére kezét, mire Loki aprót rántott a vállán.

- Szerinted? Megkeresem számodra az Igazit.

- És úgy gondolod, itt fogok rálelni?

- Csak szeretném meggyorsítani a folyamatot. Tudod te, milyen sok időbe telik egy normális fehérnépet találni?

- Azért mégsem hinném, hogy ez lenne a megfelelő megoldás – súgta még oda Thor, majd elhúzódott, és próbált sem a testvére, sem a hátra-hátrakacsintgató óriásnő felé nézni. Utóbbitól egész úton a frász kerülgette.

Már sötétedett, mikor végre megálltak, addigra Loki igencsak gyorsan szedte a levegőt, és minek tagadni, Thornak is tele volt már a legszebb csizmája ezzel az egész helyzettel meg Jötünheim levakarhatatlan porával. Így amikor Loki előkapart valahonnan két sátrat, még az sem érdekelte, hogy a testvére nagy előzékenységében az egyiket az óriásnőnek adta, úgy dőlt be az apró menedékbe, mintha már benne lett volna pár palack bor. Meg arra sem reagált, amikor Loki megkérte, másszon már arrébb, mert úgy el van terülve, mint a mamutbőr falikárpit az ebédlőben, mindössze megragadta a testvére karját, lerántotta maga mellé, majd mint aki jól végezte dolgát, aludt tovább.

Már majdhogynem hajnalodott, amikor magához tért és rájött, hogy az az egetrengető zaj, amit földrengésnek vélt, tőle származik, ám ekkor elkínzott hörgést hallott a közelből. Ekkor vette észre, hogy nem pusztán csak ráfeküdt a testvérére (nem ez lett volna rá ez első példa), hanem Loki eltűnt.

Thor hamarabb kapta fel a Mjölnirt, mintha magát Azgardot ostromolnák, majd kivágtatott a sátorból. Az ütés egy pillanat alatt érte el Angrbodát, az óriásnak még felocsúdni sem volt ideje, és a biztonság kedvéért a férfi még egy villámot is idézett rá, mielőtt szemügyre vette volna az öccsét.

Az egyetlen probléma az volt, hogy Lokinak a világon semmi baja sem volt.

Thor több tucatszor vizslatta végig a tekintetével, de nem talált rajta semmi erőszakra utaló nyomot, nem voltak sebek, zúzódások, szakadások a ruháján. A férfit leginkább az nyugtatta meg, hogy volt rajta ruha.

- Megmentettelek. Szívesen – nyögte ki kissé zavartan, bár pontosan ő maga sem tudta, mitől mentette meg a testvérét.

- Kösz, de most iktattad ki az asszociációs partnerem.

- De kiáltottál.

- Egy fenét, csak vesztettem. – Loki ingerültebbnek és kialvatlanabbnak tűnt, mint valaha.

- Rosszul aludtál? – kérdezte gyengéden Thor, azonban valahogy már megint mellényúlt.

- Hát igen, olyan mellett, aki alvás közben hangosabb a Ragnarök eljövetelénél, nem igazán lehet pihenni. Gondolnád?

Ebben a pillanatban a távolban kigyulladt valami, jobban megnézve a tűz közepén egy város vagy valamilyen nagyobb település körvonalai látszódtak, és Thor ekkor jutott el arra a szintre, hogy itt lenne az ideje némán továbbállniuk.

Midgard

Hugin csendesen aranybarnára sült a nyárson, miközben Thor a tábortűzbe bámult.

- Loki, biztos, hogy…

- Igen, az – felelte kissé ingerülten a férfi, majd fordított egyet a nyárson. – A dög halála jó célt szolgált. Nyugi, holnapra úgyis biztosan újjáéled.

Thor inkább folytatta a tűz bámulását, habár még mindig nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőzni, ahogy az előző és az azelőtti, meg a korábbi harminc kérdés után sem.

Körülöttük sűrű erdő terült el, ahová még a Hold fénye sem szökhetett be, de ez legalább élt, a csendbe állatok neszezése vegyült, a fák levelei borzongtak a lélegzetüktől. Jötünheim kopár síksága után felüdülés volt megérkezniük Midgardba, ahol minden eleven volt.

A kivételt az a fejsze képezte, amelyik alig pár centire csapódott be Thor fejétől a mögötte álló fába.

- Nyugi, elintézem – vigyorodott el magabiztosan Loki, amíg egy kardlappal rendesen tarkón nem vágták, és meglepett arccal el nem terült az avarban.

Thor szinte csak erre várt, a Mjölnir gyorsabban járt a kezében, mint győzelmei után a boroskupa, a kalapács csattanásai szinte elnyomták az égen dúló vihar hangját, amit ő idézett meg. A szél tövestől tépte ki a fákat, és magával vitt jó néhány harcost is, a villámok gyengéd atyai pofonként tizedelték az ellene vonuló vikingeket. Hiába voltak többen, egy isten ellen esélyük sem volt, inkább térdre kellene borulniuk és a bocsánatáért esedezniük. Így azonban Thor nem kegyelmezett, és habár halálos sebeket nem ejtett, jó pár harcos vesztette eszméletét a Mjölnir nyomában.

Ez mind szép és jó volt, amíg valaki rá nem ugrott a hátára, és jó erősen le nem ütötte.

Mikor magához tért, csak a csillagok feszültek felette sápadt fénnyel, messzi fényükkel vonva be a mellette heverő Loki arcát. Hiába tudta, hogy semmi baja, Thor szíve szerint odament volna hozzá, hogy felrázza,  aztán maguk mögött hagyhassák ezt az istenverte vadont, benne az elfajzott viking hordákkal, és utána, ó, miután visszatérnek Azgardba, tornádót uszít rájuk és tűzesőt, hogy örökre megtanulják félni az Ázokat.

A kötelek mélyen a bőrébe vágtak, amikor megmozdult, hogy a Mjölnir után kapjon, a kalapács azonban nem repült bele a gazdája kezébe.

- Érdekes a fegyvered, idegen - hallott egy hangot maga mögül, mire hátrakapta a fejét. - Ahogy te magad is igen különös jelenség vagy.

Ott, ahol valamikor villám csaphatott bele egy ősöreg fába, most egy nő ült a törzscsonkon a Mjölnir nyelének támaszkodva, megtermett, mogorva arcú perszóna, a haja, mint a délen hullámzó búzamezők a hatalmas nyári vihar után, sötétebb szemekkel, mint a Szivárványhíd alatt elterülő mélység. A fegyver enyhén remegett, de olyan mélyen fúródott a földbe, hogy nem tudott mozdulni.

Körülötte ott állt az a néhány férfi, aki épen megúszta a Thorral való küzdelmet, mind megtermettebb volt a két istennél, de erőben úgysem érhette őket utol egyikük sem. A férfi azt méregette, vajon melyikük kerekedhetett felé.

- Győzelmetek nem volt tisztességes. - A nő szárazon, örömtelenül felnevetett.

- Csak nem visszavágót kérsz?

- Bárki ellen ki merek állni. Nem riaszt vissza ilyen barbár népség.

A körülötte állók hangosan felröhögtek, a nő pedig széles vigyorral felállt, és odadobott neki egy kardot. Közben valaki hátulról eloldozta, ő pedig elindult volna a Mjölnirért, de a halandók elállták az útját.

- A mi fegyvereinkkel küzdj, Donner - nevetett rá a nő, a kacaja éles volt és dallamos, mint a hegyi patak csobogása.

Thor dühösen megragadta a kardot, majd lesújtott, a nő azonban egyszerűen hárított, még ha a fegyvere meg is görbült az ütés erejétől. A férfi kissé ügyetlenül forgatta a kardot, hiába tanulta meg gyerekkorában használni, a karja már elszokott az ilyen könnyű holmiktól, a másik mozdulatain azonban látszott, hogy nap, mint nap ettől a pár mozdulattól függ az élete.

A nő szinte csak hárított, kivárva, amíg eljön a megfelelő pillanat, majd egy gyors mozdulattal kiütötte ellenfele kezéből a kardot, és a meglepetés erejét felhasználva hátralökte Thort, és nekiszegezte az elvett kardot.

Ha nem lett volna ilyen helyzetben, magában biztos jót nevetett volna a helyzeten, még hogy egy halandó legyőzzön egy istent, ez még viccnek is rossz. Thornak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán ezt a nőt kellene feleségül kérnie, ha nem lenne halandó, de gyorsan túl is lépett a kérdésen. Jelenleg inkább azon kellett volna gondolkoznia, hogy szabaduljon ebből a helyzetből.

Egy pillanatra olyan volt, mintha az idő megmerevedett volna, a vikingek arcára ráfagyott a röhögés, a kard pedig ütésre várva megmerevedett a levegőben, alig pár centire a nyakától.

- Vajon miért nem lepődök meg, hogy már megint nem látsz a büszkeségedtől? - Loki gúnyosan mosolygott rá, majd a kezét nyújtva felrántotta a testvérét. Thor hitetlenkedve nézett el mellette, a másik teste látszólag még mindig mozdulatlanul hevert a fa tövében. A másik hologramjai mindig is zavarba ejtően élethűek voltak.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Jellemző - mosolyodott el féloldalasan. - Szinte meglepődnék, ha akár egyszer is feltűnne, hogy apánk a bolondját járatja veled.

A szavát igazolván kinyúlt és elkapta a levegőben függő kardot, majd egy egyszerű mozdulattal meghajlította.

- Látod? Illúzió.

- Apánk sosem tenne ilyet.

- Megetted a házikedvencét. Szerinted mennyire lehet most dühös?

- De hát azt mondtad, nem lehet belőle baj.

- Nos, nekem sem lehet mindig igazam - mosolyodott el Loki kissé zavartan, majd vállat vonva elfordult a testvérétől. - Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem tovább időzni itt, mint amennyit feltétlenül szükséges.

Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor egyetértettek.

Niflheim

Niflheim még Jötunheimnél is kopárabb volt, a talaj puszta jég volt, még abban sem lehettek biztosak, hogy van alatta föld, és nem csak tömör fagyból áll. Közel s távol nem látszott semmi élő, csak ősöreg facsonkok meredeztek elő a talajból egy régi, szebb korról mesélve.

- Biztos ide akartunk jönni? - kérdezte Loki, a fogai ütemesen összekoccantak beszéd közben.

- Mindenhol kell tennünk egy próbát, nem?

- Remek, akkor keresünk neked egy nőnemű hógolyót.

Thor nem is figyelt rá, csak komoran elindult a nagy semmi felé. Utálta, amikor olyan érzése támadt, hogy már megint Lokinak van igaza, így inkább próbált nem figyelni az észérvekre. Azt még neki is be kellett látnia, hogy több rétegnyi meleg ruha nélkül több mint őrültség lenne nekivágni ennek a világnak még úgy is, ha látnák értelmét a keresésnek.

- Kár, hogy itt nem látszódnak a csillagok - mondta később Thor, amikor pihenőt tartottak. A Loki által gyújtott tűz kellemesen melengette mindkettejüket, megolvasztva alattuk a havat és megszárítva átázott ruháikat.

- Majd otthon megnézzük őket, csak érjünk haza. - Loki mosolya szinte gyengéd volt, és Thor szinte szólni sem mert, nehogy elszálljon ez a ritka pillanat. - Miért töröd magad ennyire?

- Kötelességem...

- Semmi sem kötelező.

- Csak... senkinek sem akarok csalódást okozni.

- Akkor sem okoznál, ha néha azt tennéd, amit te szeretnél.

- Te már csak tudod, mi? - Loki lesújtó pillantást vetett rá, mire Thor kissé elszégyellte magát. - Jó, nem úgy gondoltam.

- Mindegy, attól még igaz. - Mindketten ismét az ég felé emelték a tekintetüket. - Holnap továbbmehetnénk innen?

Thor egy pillanatig habozott.

- Persze. Nincs sok esély arra, hogy itt bárkit is találunk.

Loki arcára visszaköltözött a halvány mosoly, majd szórakozottan az ég felé nyújtotta a kezét.

- Nézd, kigyúltak a csillagok! - kiáltott fel Thor, majd teli szívvel nevetve emelte ő is az ég felé a kezét.

Egyikük sem vette észre, hogy az egyik kiszáradt faroncs mögül figyelik őket.

Muspell

- Igen, végre egy kis meleg - sóhajtott fel megkönnyebbülten Loki, mikor földet értek Muspellben. Thor csak egyetérteni tudott, ennyi hideg, rideg világ után mindkettejüknek jólesett egy kis felmelegedés.

Muspell nagyrészt hatalmas tavakból állt, bennük gőzölgően forró vízzel, a távolban hegyek látszódtak, amik a szóbeszéd szerint sárkányoknak is adtak otthont. A földből néhol hirtelen hatalmas lángoszlopok törtek elő, életveszélyessé téve a sétálgatást, Thornak azonban nem volt oka aggódni, elvégre egy tűzisten társaságában volt.

Az egyik fa mögül egy lángoló jelenés intett feléjük.

Loki óvatosan Thor felé pillantott, ő azonban mintha észre sem vette volna, mosolyogva figyelte a távoli hegyeket. Mire visszanézett, már semmit sem látott.

- Mit gondolsz, élhetnek errefelé magunkfajták? - nyújtózott lusta mosollyal Thor, kezében tartva a biztonság kedvéért az elmaradhatatlan pörölyt.

- Ha más nem, majd találunk neked egy sárkányt. Végre nem te lennél a legnagyobb állat Azgardban.

Thor nevetését a hegyek visszhangozták, mire Loki halkan felsóhajtott. A testvérét szinte lehetetlen volt komolyan felbosszantani, ha problémája volt, egy gyors ütéssel el is intézte azt.

Mire felocsúdott, a másik már hangos csobbanással becsapódott az egyik közeli tóba, majd úszva elindult a keskeny ösvény mentén, és egy pillanat múlva Loki is utána indult a szárazföldön.

- Csak nem félsz a víztől, testvér? - nevetett felé Thor, amire csak egy fintort kapott válaszul. - Te tudod, ha bele akarsz sétálni egy tűzoszlopba, egészségedre.

- Szép tőled, hogy aggódsz, de engem nem bánt a tűz. Inkább neked kellene vigyáznod, testvér.

Thor már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor üvöltés rázta meg az egész világot, és a messzeségben mintha felemelkedett volna az egyik hegy.

- Ó, harc, na végre - ragyogott fel az arca, és már lendítette is a pörölyét.

- Kezd olyan érzésem lenni, hogy te vonzod a bajt - jelentette ki közönyösen Loki, de a másik már nem hallhatta.

- Erről most tényleg nem ő tehet - súgta egy ismeretlen hang a fülébe, a mögötte álló tenyere a vállán nyugodott. Nem tudott hátrafordulni, mintha egy ismeretlen erő tartotta volna a fejét, hogy úgy tűnjön, a testvérét figyeli, és hiába próbált szabadulni a varázslat alól. - Mit szólnál, ha a következő úti célotok Folkvangar lenne? Talán segíthetnék.

Az úton egy feketére pörkölődött, de nagyon is győzelemmámoros Thor közeledett.

- Akkor viszlát később. Már úgyis rég találkoztunk. - Halk kuncogást hallott a háta mögül, majd mire újra képes volt mozogni, a másik olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy érkezett.

- Mi van, nem változott a sárkányod hercegnővé?

- Nem vártam meg, hogy kiderüljön.

- Kár, pedig meg lenne oldva a problémánk. Meg akarjuk várni a következőt? - Thor szeme gyermekien felcsillant. - Nem, nem fogjuk! És most én választok úti célt.

- De... - szólt volna közbe Thor, mire Loki halványan elmosolyodott.

- Nincs vita, elegem van az életveszélyből.

Folkvangar

A halott hősök nyugodt, megfontolt tekintettel pásztázták kettősüket, amikor földet értek Folkvangar földjén.

- Mit is keresünk mi itt? - súgta Thor kissé neheztelőn az öccse fülébe, miközben elhaladtak a férfiak sorfala között. - Nincs itt más, csak egy rakás kíváncsi halandó.

- Meg Freyja - jegyezte meg Loki egykedvűen.

- Meg Fre... Micsoda?

- A hülyeség alkalmi süketséget is okoz, vagy már annyira leépült volna az agyad a sok ütéstől, hogy képtelen vagy felfogni?

- Nem fogom megkérni Freyja kezét!

- Nem lehet panaszod, eddig messze ő a legjobb jelölt.

- Vagy ezer kérője van - fordult felé Thor, amikor megszabadultak a halottak figyelő tekintetétől, és már nem kellett suttogniuk.

- És lefogadom, hogy ezeregy közül is téged választana.

- Thor, bátyám, hát eljöttél? - A lépcsőn egy hullámos, égővörös hajú nő sietett le, magával hozva a napfelkeltét, nyomában kérői hada sietett. Loki unottan elfintorodott, majd elfordult a díszes társaságtól. Freyja gyerekkorában a hercegek mellett nevelkedett Azgardban, a férfinak azonban nem voltak túl szép emlékei azokról az időkről. Thor bezzeg azzal az idióta vigyorával fogadta a nőt, egy pillanatig sem csodálkozva azon, hogy a másik a testvérének szólította. Lokinak egyszerűen csak hányingere támadt ölelkező kettősüktől.

- Szinte meg sem ismertelek, annyit változtál, mióta elmentél Azgardból.

- Talán rám is ismernél, ha kicsit gyakrabban látogatnál meg.

- Tudod, a fokozatos harcok, meeeg az uralkodói kötelességek... szegény apánk már nem bírná egyedül, és hát... - hebegett össze-vissza Thor, amíg Loki megelégelve közbe nem szólt.

- Most sem jókedvünkből jöttünk, Vanandis. A bátyám feleség után kutat, és gondoltam, te talán segíthetnél neki.

Freyja úgy nézett rá, mint egy apró féregre, akit épp szét akar taposni és eltiporni, megerősítve, hogy az egymás iránt érzett ellenszenvük az évek során mit sem változott.

- Ez esetben szolgálatotokra bocsátok egy szobát - válaszolta hűvösen, majd magukra hagyta a testvéreket.

- Erre most miért volt szükség? - fordult Thor neheztelőn az öccse felé.

- Tudod, nagyon jól esett.

Loki legnagyobb bánatára tényleg csak egy szobát kaptak, még ha az nem is volt kicsinek mondható. A hatalmas, embermagas ablakokat halványbordó brokát takarta, szemkápráztató egységet alkotva az ezüst cirádás virágokkal díszített, alvadtvér-színű tapétával. A férfi feszélyezve érezte magát a testvére színei között, üldözték a szekrény ezüst vésetei és a vérfoltosnak tűnő szőnyeg.

A legnagyobb problémája mégsem maga a szoba, hanem a szobatársa volt. Nem gondolta volna, hogy Thornak szoktak rémálmai lenni, a másik azonban már jó ideje kiabált és csapkodott maga körül, Loki párszor kihallotta a saját nevét is.

Álmatlanul forgolódott az ágyában, és fogalma sem volt, mit tehetne. Ha felébresztené, valószínűleg rövid úton közelebbről megismerkedhetne a Mjölnirrel és Thor erejével, amit azért nem kockáztatott volna meg.

Loki halkan felkelt, majd a másik ágyhoz sétált. A világ már kissé homályosnak tűnt, az árnyékok lustán nyújtózkodtak felé, mikor leült Thor mellé. Vizslatva figyelte a testvérét, amíg halk roppanást nem hallott maga mögül.

Mire hátrafordult, a világ teljesen elsötétült előtte.

- Kelj fel, te szerencsétlen! - Loki hamarabb pattant fel, mintha egy csapat jégóriás üvöltene az ablaka alatt. Freyja mogorván hajolt fölé, miközben a ruhájánál fogva rázogatta, kicsivel messzebb pedig Thor járkált fel-alá, mint egy csapdába esett nagyvad. Csapzott haja és az arckifejezése alapján nem is nagyon látszott a különbség. - Remélem, nem terveztél a következő ezer évben utazgatni, ugyanis a foglyom vagy.

- De, tervbe volt véve.

- Pech.

- Micsoda? - figyelt fel végre Thor is a beszélgetésre. - Hiszen nem is volt magánál, akkor hogy tehette volna ő?

- Ki tudja? Elvégre ő a cselszövés istene, vagy mi a szösz. - Lokit kezdte idegesíteni, hogy pont akkor tervezik leleplezni, amikor semmi köze a történtekhez.

- Azt azért megtudhatnám, mit is csináltam? - nézett fel Loki érdeklőde a testvérére. Tudta, hogy Freyjától úgysem várhatna semmi értelmes választ.

- A Mjölnir. Eltűnt a Mjölnir. - Thor hangja szinte csak motyogás volt.

- Csak nem meglepődtél? - Freyja unottan vizsgálgatta a körmeit. - Lesz bőven időd megemészteni a gondolatot egy pofás kis börtöncellában.

- Nem  tarthatod itt. Ő nem tett semmit. - A nő színpadiasan felsóhajtott.

- Komolyan mondom, egyszer a belévetett bizalmad lesz a veszted.

- Reméljük, hogy mint mindig, most sem lesz igazad - vetette közbe szórakozottan Loki, azonban valahogy nem nyerte el a hallgatósága tetszését.

- A rab nem okoskodik - jegyezte meg mogorván Freyja. - Ha ennyire unatkozol, mindjárt elkísérlek az új otthonodba.

- Kaphatok még egy percet? - Loki megpróbálta elővenni a legelbűvölőbb mosolyát.

- Talán felet, de gyorsan kapd össze magad.

Freyja kilépett az ajtón, a férfi pedig magára maradt a pislogás nélkül őt bámuló Thorral.

- Nem te voltál. - Ez nem kérdés volt, puszta kijelentés.

- Bingó. Nem hittem, hogy lesz, aki alul fog téged múlni hülyeségben.

- Hűha, ez tőled már szinte bók volt.

- Keresd meg Hélt, ő majd segíteni fog. Jó ismerősöm, és mindenről tud, ami errefelé történik.

- Köszönöm. - Thor zavartan félrenézett. - Azt hiszem, ideje búcsúznunk.

A férfi félszegen előrelépett, majd teljes erejéből magához szorította a testvérét. Az ölelés talán még megnyugtató is lett volna, ha Lokinak nincs olyan érzése, hogy mindjárt milliméteres darabokra törnek a csontjai.

- Nálad jobb testvért nem is kívánhatnék.

- Ne bomolj, ez a helyzet kezd nagyon csöpögős lenni.

Thor válaszra nyitotta a száját, amikor kinyílt az ajtó, és egy pillanat múlva Lokit láncra verve vezették el.

- Ne csinálj őrültséget, és semmiképp se próbálj meg erővel kiszabadítani. - Ezek voltak a búcsúszavai.

A cellája csak egy apró, undorító lyuk volt, a padlóján egy kis szalmával meg egy oszladozó, egérrágta ronggyal, a plafonról valami undorító, nedves nyálka csöpögött, Loki addig örült, amíg nem tudta, mi az. A férfi büszkébb volt annál, hogy bármelyikhez is hozzányúljon, csak némán, mogorva tekintettel gubbasztott a sarokban.

- Hogy tetszik a tervem? - A rácsok előtt egy fekete köpenyes alak állt, a csuklyáját mélyen az arcába húzta, egyedül a finom, gúnyos mosoly látszott az ajkain.

- Nem jósolok neki hosszú életet, de ki tudja.

- Nem is vártam, hogy ekkora dicséretet kapok - vigyorodott el, majd kitárta a cella ajtaját.

- Hidd el, én se számítottam rá.

Loki mosolyogva felállt, majd egy lépéssel átszelte a szobát, és kilépett a folyosóra. Az idegen a kezébe nyomott egy tollas tapintású, mélyfekete csomagot.

- Hajrá, a siker már csak rajtad áll.

Loki nem válaszolt, csak átvette a csomagot, és egy szó nélkül, mosolyogva elsétált.

Helmeim

Hél kíváncsian vizsgálgatta az előtte feszengő Thort. A halál úrnője keresztbe tett lábbal, sötét tekintettel ücsörgött dísztelen trónusán, körülötte ott lebegtek a dicstelen halottak régmúlt kísértetei. Hél arcán győztes, számító mosoly derengett, ami kissé megijesztette a férfit. Jól ismerte már ezt az arckifejezést, tucatszor láthatta eddig Loki arcán, és még sosem jelentett számára semmi jót.

- Szóval ellopták, azt mondod?

- El - szűrte a fogai közt mogorván Thor. Hél érdeklődve közelebb hajolt.

- A pörölyöd Trymnél, a déróriásnál találod. Ha kívánod, Helmeimbe hívatom, hogy tárgyaljatok.

- Köszönöm, de megkeresem én magam.

- Ennyire ostobának nézed őt, uram? Habár meg kell hagyni, az elme osztását tán átaludta, de ha az erő lehetne az elme legerősebb megnyilvánulása, mégsem javasolt az óriást ily erősen lebecsülnöd.

Thornak kellett egy jó perc, mire kibogozta a másik szavai mögött lévő értelmet, majd bosszúsan arrébbfújt egy orra előtt lebegő lélekfoszlányt.

- Akkor kérlek, hívasd őt ide.

Hél összecsapta a tenyerét, majd elégedetten hátradőlt.

- Addig is, ha megengeded, meghívnálak lakrészembe, hogy csillapíthassuk ősi szomjunk, és fogunkat szakácsunk fenséges fogásának húsába mélyeszthessük.

Thor remélte, hogy a másik tényleg pusztán csak vacsorára invitálja. Arra már ilyen rövid idő alatt is rájött, hogy a halál úrnőjének társaságában résen kell lennie, mit mond és mit ért.

Hél meglepően kellemes vacsorapartner volt, amíg meg nem szólalt. A fellengzős szavak mögött valószínűleg több hazugság rejtőzött, mint amit Loki egész életében összesen mondhatott, a valódi mondandóját pedig mélyen a barokk körmondatok mögé rejtette. Alig telt el tíz perc, Thornak máris fájt a feje az erős figyeléstől, pedig az ételt még fel sem szolgálták.

Fiatal, barna hajú lány lépett be a szobába, rajta holló tollából készült ruha, apró, remegő kezében az első fogást egyensúlyozta. Mikor letette a tálat, halványan Thorra mosolygott, majd meghajolt az úrnője felé.

Hél, látva Thor érdeklődő pillantását, intett a lánynak, hogy üljön le melléjük.

- Jane, foglalj helyet köreinkben, és költsd el velünk ezt a csodás étket. - A következő szavait már Thornak címezte. - A meg nem születettek a legjobb társaság ezen a világon. A legnagyobb előnyük talán az, hogy nem tudnak beszélni.

A férfi a leütött szemű, halványan mosolygó lányra nézett, aki hozzá sem nyúlt az előtte lévő ételhez. Mikor a megdöbbentően bölcs, mélykék szemekbe nézett, egy pillanatra mindig azt hitte, ismeri valahonnan a lányt.

- Tévedsz, a beszéd mindennek a kezdete. Egy ember nem lehet azért érdekes, amiért nem képes rá, maximum azért, mert más, sokkal fontosabbal képes pótolni annak hiányát. - Thor nem tudta, honnan jöttek a szájára a szavak, csak szóról szóra, gondolkodás nélkül elismételte mindazt, ami a fejében Loki hangján szólt.

Hél csodálkozva, de határozottan elismerően nézett fel a tányérjából.

- Ez esetben a lány lesz az, aki holnap körbevezet a birodalmunkban. Persze ha mindez nincs ellenedre.

- Határozottan nincs, hölgyem. - Thor gyengéden a mozdulatlan lányra mosolygott, majd kissé meghajolt Hél felé. - Ha megbocsátotok, hosszú volt a mai nap.

Thornak még a szeme előtt remegtek az álmok képei, még lassan köröztek a tudata peremén Loki szavai, hogy aztán eltűnjenek a feledés díszes ajtaja mögött, amikor kinyitotta a szemét. A szoba sötétbe borult, habár a függönyök mögül beszűrődő fénypászmákból ítélve már jócskán benne járhattak a napban, de Jane szemei még így is világítani látszottak a sarokban. A lány mozdulatlanul, pislogás nélkül bámulta őt, és egy percig nem is tűnt többnek, mint ami, egy jövőbeli lélek furcsa lenyomatának.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak. - A lány lassan pislogott egyet, és Thort kezdte zavarni, hogy sosem tudhatja meg, mire gondol. - Máris indulunk?

Jane tétován bólintott, mire Thor megadóan felkelt, majd magára kapkodta a tegnapi ruháit, figyelembe sem véve a lány jelenlétét, aki egyszerűen kibámult az ablakon.

- Tudsz írni, vagy bárhogy máshogy kommunikálni? – kérdezte csak úgy kíváncsiságból a férfi, Jane csak szomorúan megrázta a fejét. – Kár. Akkor úgy tűnik, kénytelen leszek majd én kézben tartani a társalgást.

A nő felnevetett, Thornak borsózott a háta ettől a hangtalan, sosevolt kacajtól.

Csendesen sétáltak ki egymás mellett a szobából, a férfinak nem volt más dolga, mint követni a másikat a szobák és folyosók labirintusában. Egy ideig próbálta megjegyezni, merre tartanak, de gyorsan elvesztette a fonalat Hél kiismerhetetlen lakásában. Jane néha rámutatott egy-egy festményre, vagy bútorra, a szája szavakat formázott, melyek megakadtak valahol mélyen, a torkán, de arra elég volt, hogy Thor leolvashassa a mondanivalóját. A nő helyett csak a mosolya volt képes beszélni.

- Várj egy percet, kérlek – kapta el gyengéden Jane csuklóját, amikor egy újabb terembe vezette volna. A nő tágra nyílt szemekkel, élénken figyelte őt. – Mit szólnál, ha csinálnánk valami érdekesebbet? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már a negyedik festmény és hetedik szobor után teljesen elvesztem.

Jane megint felnevetett, és furcsa módon Thor már nem találta olyan bizarrnak ezt a gesztust, inkább elbűvölő volt a maga módján.

Egyikük sem tudta, hogy kerültek egyáltalán oda, mindenesetre fél óra múlva mindketten elszántan figyeltek egy liszttel teli tálat a konyhában.

- Most komolyan sütni akarunk? – Thor hangjából enyhe kétségbeesés sugárzott. Bármelyik pillanatban szembement volna akár puszta kézzel is egy világnyi szörnyetegnek, csillagokat üldözött volna a végtelenségig és újranövesztette volna az Yggdrasilt, de főzni, na azt tényleg nem tudott.

Jane elszántan bólintott egyet, habár az ő szemében is ott rezgett a bizonytalanság.

Thor megragadta az edényt, amivel csak annyit ért el, hogy mindkettejüket teljesen beborította a porhószerűen tapadó liszt. Elég volt egy pillantás a másik meglepett ábrázatára ahhoz, hogy mindketten felkacagjanak.

- Valld be, hogy ez a te hibád – vigyorodott el Thor, mire Jane egyszerűen megragadott egy tojást, majd teljes erejéből Thorhoz vágta. Meglepően erős volt egy még meg nem született nőhöz képest, amúgy.

- Ez határozottan nem volt fair – fújt ki az arcából Thor egy tojástól ragacsos tincset, miközben a háta mögött egy újabb tojásért nyújtózkodott, majd egy óvatlan pillanatban elhajította a nő felé. – Ha harc, hát törjön ki a háború!

A konyha Azgard és Helmeim csataterévé vált, ahogy mindketten menedéket kerestek maguknak, minden, ami a kezük ügyébe került, egy szempillantás múlva a falra kenődve csorgott lefelé a padló felé.

Thor merészen előugrott egy láda mögül, majd pár lépéssel el is érte Jane rejtekhelyét, és a lehető legkönnyebb lefegyverzési módot választotta, nevezetesen rávetődött a nőre, magával rántva a padlóra.

Jane vigyora egy pillanatra maga volt a megváltás, a szemeiben visszatükröződött minden őrültség, amit valaha is elkövetett, de sosem bánt meg, és Thor maga sem tudta, miért, de engedelmeskedett a fejében követelőző hangnak (csókold meg, csókold meg), lassan közelebb hajolt (CSÓKOLD MÁR MEG, A FENÉBE IS), az ajkaik összeértek egy röpke pillanatra. Semmit sem jelentett.

Thor újra megcsókolta, ezúttal erősebben, az ajkaiba harapott, a szájában érezte a vér alvadt ízét, de hiába, ott mélyen, legbelül semmit sem érzett. Nem volt boldog, nem érzett se bűntudatot, se lelkiismeret-furdalást, egyszerűen csak volt.

Az egyetlen gondolat, ami áttört a semmi tengerén, csupán az volt, hogy ki akarta menteni Jane-t erről a helyről, mindegy, mivel járt.

Trym már ott ücsörgött a hevenyészett tárgyalóteremben, amikor belépett, Hél épp forró teával próbálta megkínálni a vendégét. Thornak meg kellett állapítania, hogy Trym még déróriáshoz képest is ocsmány volt, de ami számára fontosabb volt, a kezében ott szorongatta a Mjölnirt.

- Épp időben. Uraim, én magukra is hagynám önöket, hogy kiélhessék az alkudozás iránti mérhetetlen vágyuk. Jó szórakozást – adta át a helyét Hél Thornak, majd kilibbent az ajtón.

- A kérésem egyszerű – kezdett bele a déróriás vigyorogva, a győzelme biztos tudatában. – A hölgy kezét kérem a fegyverért cserébe.

- Nem hinném, hogy Hél örülne, ha nekiállnék levágni a kezét – vonta fel Thor kérdőn a szemöldökét, mire Trym csak fáradtan sóhajtott.

- Mondom érthetőbben: Freyját kérem a feleségemül.

- Hogy mostanában mindenki meg legyen bolondulva – motyogta maga elé Thor, majd hangosabban folytatta. – Új ajánlat. Visszaadod a Mjölnirt, én meg cserébe nem verlek apró, lapos darabkára, és ajándékozlak a házigazdának tányéralátétnek.

A déróriás tetszését látszólag nem nyerte el az ötlet, vicsorogva felemelkedett a helyéről, ahol az asztalhoz ért, zúzmara futott szét a tömör fán.

Thor egyszerűen csak meglendítette az öklét, az ellensége pedig egy pillanaton belül a fal szerves részévé vált. A férfi felkapta a Mjölnirt, és egy másodpercre elöntötte az a jól ismert megnyugvás, mint amikor az emberben tudatosul, hogy igen, még mindig megvan a karja, majd nekilátott, hogy beteljesítse az ígéretét.

Nem sokkal később abban a biztos tudatban távozott Hél házából, hogy a látogatása nem volt hiábavaló.

Azgard

Thor fáradtan figyelte a felkelő napot. Utálta még a gondolatát is, hogy itt kell lennie, a szobájában, mellette azzal a díszes páncéllal, melyet az esküvőjén fog viselni, ahogy az apja is tette azelőtt, és már maga a hajnal is valami megelégedett elkötelezettséget sugárzott, valami visszavonhatatlant. Még a gondolatát is utálta, hogy ma legyen az esküvője.

Valószínűleg pár szobával arrébb Jane is ezen gondolkozik, bár az is lehet, hogy örül a mai napnak, és hogy megszabadulhat az eddigi kötelezettségeitől, vagy egyszerűen csak mélyen alszik, tudomást sem véve arról, hogy miről mesél ez a pillanat. Thor azt kívánta, bárcsak őt se érdekelné ez az egész ennyire.

Halkan nyílt az ajtó, majd megjelent benne Freyja vörös üstöke. A nő halványan rámosolygott, majd az ágyhoz sétált, és a páncélt arrébb tolva leült mellé.

- Sajnálom, hogy a testvéred nem lehet itt. Felajánlottam neki, hogy jöjjön, de ő csak gubbasztott a sarokban, és tudomást sem vett rólam.

- Semmi gond – mosolygott fel rá Thor hamis nemtörődömséggel. – Tudod, inkább csak furcsa, hogy nincs senki, aki kritizálja ezt a giccsparádét.

- Ha nagyon szeretnéd, megteszem én – nevetett fel halkan Freyja, de utána rögtön el is komorult. – Mintha nem lennél maradéktalanul boldog.

- Csak azt teszem, amit elvárnak tőlem.

- És ez az, amit te elvársz magadtól?

Thor mereven félrenézett, kerülve a másik tekintetét.

- Talán jobb lenne, ha én mondanám el, de… bevallom, nem visz rá a lélek.

- Ugyan mit? – nézett fel rá kétkedő tekintettel Thor.

- A házasélet szörnyűségeit, édes bátyám – mosolygott rá kihívóan Freyja. – Csak annyit kérek, beszélj az aráddal. Hidd el, sokkal könnyebb lesz.

Freyja sosem mondta ki Jane nevét, mintha azzal bármelyik pillanatban eltűnhetne, és csak egy kupac por maradna utána. Thor jól tudta, hogy valamikor, talán egy nap vagy egy hónap vagy ezer év múlva tényleg így lesz, a lány megszületik valamelyik másik világban, és sosem fog emlékezni az addigi féléletére. Sosem fog emlékezni rá.

Csak apró szúrást érzett a mellkasában erre az eshetőségre.

- Rendben, amint rendesen megvirrad, megkeresem.

- Hidd el, mindkettőtöknek könnyebb lesz. – Freyja óvatosan a férfi vállára simította a kezét, majd búcsúzóul rámosolygott, és kisétált a szobából.

Amint becsukódott az ajtó, Thor undorodva a földre lökte a páncélt.

- A színjáték megbukott – lépett Freyja elgondolkodva a kertben ácsorgó Jane mellé.

- De a színpad még áll, és ez a legfontosabb – mosolyodott el komoran a másik, a hangja furcsán mélyen csengett egy nőhöz képest.

- Ugye beszélsz vele még az esküvő előtt?

- Annyival könnyebb megoldás lenne, ha azt hinné, leestem a Szivárványhídról.

- És annyival jobban meg is sebeznéd a lelkét. – Freyja már megint olyan anyaian nézett rá, mintha csak egy nyűgös gyerek lenne, amitől mindig zavarban érezte magát.

- Nem érdekelné, hidd el.

- Mindez csak egy viccnek indult, testvér, hát ne legyen belőle tragédia. Én a helyedben jobban átgondolnám, mit idézhetek elő ezzel az egésszel.

Jane tehetetlenül nézte, ahogy Freyja halvány, mindentudó mosollyal biccent felé, majd egyszerűen otthagyja. Fogalma sem volt, egyedül hogy fog ebből az egészből kimászni.

- Thor, a mindenek dicsőségére, állj már meg, kérlek! – Sif úgy rohant, mint akinek az élete múlik azon, hogy utolérje a másikat. Thor egyik keze a kilincsen nyugodott, a másik tétovázva remegett kopogásra emelve Jane ajtaja előtt. – A füleden ülsz, hogy nem hallod, ha ordítanak utánad?

A férfi jóindulatúan eleresztette a füle mellett a sértést.

- Mit szeretnél, Sif?

- Nem házasodhatsz meg. Vele nem. – A nő tekintete megingathatatlan volt, még Thort is képes volt elbizonytalanítani egy pillanatra.

- Ugyan miért? Lehet, hogy nem uralkodásra termett, de képes lenne támogatni.

- Egyrészt, mert nem szereted. Ne hidd, hogy nem vettük észre – tette hozzá, látva Thor meglepett tekintetét. – Másrészt nem is ismered, mennyi időt töltöttetek együtt, két napot, vagy még annyit sem?

- Te ezt nem érted…

- Ne hidd ezt, nagyon is értem. Már megint dolgozik benned a nagy megfelelési kényszer. Tudom, hogy másra nem hallgatnál, de Loki most nincs itt, hogy megmondja neked, mekkora bolond vagy, így én fogom. Ha másért nem, miatta ne rontsd el.

- Egy ember miatt nem fogok cserbenhagyni egy birodalmat.

- Még őérte sem? – mosolyodott el győztesen Sif, és Thor jól tudta, hogy célba talált. – Gondolkodj el, miért is találtad Jane-t olyan ismerősnek. Nem bűn gondolkozni, és hidd el, néha kimondottan hasznos is – pillantott gúnyosan a férfira, majd látva, hogy Thor nem mond semmit, szó nélkül otthagyta.

- Beszélnünk kell – hangzott egyszerre két szájból, mire Thor meglepetten tekintett Jane-re.

- Mondd csak, ha már így hirtelen mégis tudsz beszélni. – Jane zavartan félrenézett. – Beszélj csak, Loki, én hallgatlak.

A másik szemei tágra nyíltak, csak egy pillanat volt, amíg visszaalakult saját magává és újra a testvére állt előtte, egyedül a szemek, azok a végtelennek tűnő kék tekintetek nem változtak.

- Nem hittem, hogy magadtól rá fogsz jönni.

- Nem mondom, kellett egy kis segítség.

- Sajnálom ezt az egészet, nem hittem, hogy ez lesz belőle. – Thor kereste a hazugság szikráit a másik szemében, az arckifejezésében, a rezdüléseiben, de teljesen őszintének tűnt. A bizalom szilánkjai azonban még mindig szúrták odabenn a lelkét.

- Tudod, hogy úgysem haragszom.

- És te is tudod, hogy Jane tényleg létezik. Létezni fog, és elrabol mindannyiunktól. – Thor egy pillanatra gyűlölni akarta azt a nőt, mert érezte a másik mondata mögött nyújtózkodó valóságot, ez a Jane lesz az, aki szétszakítja kettejüket.

- Most, hogy mondod, nem, ezt nem tudtam – vigyorodott el végül Thor. Hisz a múlt elmúlt, a jövő pedig messze van, akkor ugyan miért rágódjon ezen?

- Jó tudni, hogy ma is tettem valamit az emberiségért – mosolyodott el Loki is, majd lassan hátrébb lépett. – Azt hiszem, ideje mennem. Hosszú ideig tart elhitetni, hogy a menyasszonyod volt olyan ostoba, hogy meg akarja nézni, mi van a Szivárványhíd alatt.

Thor Loki elé lépett, majd gyorsan megcsókolta, nem is a tett volt a lényeg, inkább a benne rejtőzködő figyelmeztetés, a lelkét mégis elöntötte az a dacos fényfolyam, amit eddig mindig hiányolt. Kényszerítenie kellett magát, hogy a csók csak egy pillanatig tartson, de nem távolodott el a másiktól.

- Meg ne próbálj még egyszer szórakozni velem, világos? Ne felejtsd el, hogy visszakaptam a Mjölnirt, és bármikor kész vagyok használatba venni, akár rajtad is.

- Értettem, felség – lépett hátra Loki gúnyosan mosolyogva, majd egyszerűen magára hagyta a másikat.

Estére lángoló macskák borították el Azgardot, Heimdall pedig már kora délután beszámolt arról, hogy a kíváncsi ara sajnálatos módon a mélybe zuhant. Thor csak mosolyogni tudott a helyzet abszurditásán és a testvére nosztalgikus figyelmeztetésén.