Mágia

Hurt/comfort egyperces Anglia és Amerika főszereplésével, szegény szösz már hónapok óta félbehagyva ücsörgött a gépemen. Remélem, sikerült valami olvashatót összehoznom.

- Még mindig nem hiszel a varázslatban?

Alfred nagyot sóhajtva fordult el a kilátástól, csakhogy ismét újrakezdhessék az értelmetlen vitájukat Arthurral. Anglia még mindig nem adta fel, hogy meggyőzze arról az ostobaságról, hogy mágia márpedig létezik, ám ő még mindig makacskodott.

- Tudod, mit gondolok a mágiáról meg a kis barátaidról. – Úgy tűnt, Arthur nem is számított más válaszra, csak nyugodt mosollyal elsétált mellette. Amerika kezdte úgy érezni, nem volt jó ötlet belemenni abba, hogy egy ház tetejéről mutassa meg a másiknak a New Yorkra nyíló kilátást, ám Anglia, ha akart, nagyon meggyőző tudott lenni.

A tető széléhez érve Arthur hirtelen a másik felé fordult, majd még mindig mosolyogva hátradőlt, és levetette magát a mélybe. Alfred üvöltve ugrott utána, de már csak a kabátja szélét sikerült elkapnia, mire az anyag nagyot reccsenve kettészakadt, Anglia pedig egy majd-meglátod mosollyal zuhant lefelé, majd eltűnt Amerika szeme elől.

Alfred el sem akarta hinni, nem, a másik nem lehet ennyire őrült, biztosan csak alszik vagy hallucinál vagy mit tudja ő, csak derüljön ki, hogy mindez nem igaz. Könnycsepp csordult végig az arcán, de nem mozdult és nem fordította el a tekintetét a mélységtől, észre sem vette, hogy időközben térdre esett és összeroskadt, csak várta, hogy meglássa alant a rendőrség fényeit. Nem volt kiabálás vagy riadalom, vagy csak nem hallatszott el a tizensokadik emeletig, de nem is érdekelte. Talán még azt se vette volna észre, ha valaki teli torokból a fülébe ordít.

Az érintésre a vállán mégis feleszmélt, ismerős volt és óvatos, sokszor tapasztalt, majd a másik gyengéden felrángatta, hátrafordulva pedig szembetalálta magát Arthurral. A férfi pár centivel a föld felett lebegett, nem is, repült, már látta a fehér, tollas szárnyakat és érezte a másik körül szikrázó mágiát. Anglia mosolygott, szinte kinevette, legalábbis addig, amíg nem találkozott Alfred jobbegyenesével. Elterül a földön, de még feleszmélni sem volt ideje, a másik máris a nyakába ugrott, nevetve-sírva kapaszkodott belé, még a szuszt is kiszorítva a tüdejéből.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer. – Hiába kacagott, a hangja rekedt volt és tele volt keserűséggel, de Arthur úgy érezte, egyvalamiért mégis megérte.

Amerika soha többé nem kételkedett a mágiában.