Dán Holger

Ígérem, hétvégén lesz rendes friss ami nem egyperces, de az időmből most csak ennyire futotta.

Dánia központú háborús, elmélkedéses valami, csipetnyi DenNor utalással.

A mesék néha életeket menthetnek.

Dánia már rég nem hitt ebben, ahhoz ő már túl sok háborút élt meg. Csak a naiv emberek hitegették magukat, hogy létezik még csoda, vagy bármely felsőbb erő, aki még figyel rájuk és megvédi őket, a legtöbb ország már rég elvesztette a hitét és azt az ártatlan, naiv életszemléletet, ami a népük nagy részét még jellemezte.

Christensen keserű mosollyal vette kezébe a régi Andersen kötetet, végigpergetve kezei között a szinte málló, néhol megperzselt vagy könnyektől foltos lapokat, megállva az egyik legviseltesebb oldalnál. Mintha a saját szívének egy darabját tartotta volna a kezében, hisz mi más tartana életben egy nemzetet, mint a hagyományok és a népe hazaszeretete, másképp talán most már ő sem lenne.

Az eső először lassan kezdett szemerkélni, csakhogy aztán megállíthatatlanul zuhogni kezdjen, teljesen eláztatva a tetejét vesztett házat, mintha még az ég is a népüket siratná, vagy elmoshatná a saját ostobaságukat.

Lemondó sóhajjal dobta a könyvet a padlón keletkezett pocsolyába, majd próbálta megkeresni a még menthető tárgyakat. Hisz hol van most Dán Holger vagy bárki más? Miért nem siet a segítségükre, amikor még most is hallja visszhangozni a fejében az emberek kiáltásait, gyermekek utolsó szavait, az anyák keserves sírását, és látja megannyi ártatlan ember halálát? Hol van, amikor háború dúl, amikor háború dúlt már annyiszor, és az embereknek semmi más menedékük nem maradt, csak a hit?

Norvégia erőtlenül megpaskolta a vállát, de az arca kifejezéstelen maradt, mint mindig, csak a szemén látszott, hogy őt is megviseli a háború. Dánia magára erőltette a megszokott mosolyt, majd átölelte a másikat és homlokon csókolta, ez az arckifejezés úgyis már szinte maszkká vált az évek során, sőt, már ez az egész is alig jelentett valamit. Egyedül a népét sajnálta, ő sosem akarta, hogy szenvedjenek azért, mert ő gyenge volt és képtelen őket megvédeni.

Újabb hang úszott be az elméjébe, szavak és mondatok alig kapcsolódó tömege, de tiszta volt és ártatlan, egy négyéves gyermek utolsó gondolatai. Összeszorította a szemét, remélve, hogy kizárhatja a fejéből ezt az egészet, de csak erősödött, nem, ő képtelen ezt tovább bírni, ez őrület.

Néha azt kívánta, bárcsak ő lehetne Dán Holger, hogy békét hozhasson, amikor szükség van rá, de azok az idők már rég elmúltak, mostanra már szinte esendőbb volt, mint az emberek, szinte már érezte a vég eljövetelét. De hát ki akarna örökké élni…