Polimer

A németkönyvem azt hitte, lehetetlen feladatot állít elém. "Carlos fährt aus Österreich in die Berge für zwei Woche." Mondom jól van, megírom. A padtársam szimplán kétségbe vonta az értelmi képességeimet. De megírtam.
Kéretik figyelembe venni, hogy éjjel kettő és hajnal négy között a fizika szabályai határozottan nem érvényesek. Ezer hála és kámzsás alak hulljon rátok.

Carlos lenyűgözve nézett végig Switz hegyes-dombos vidékén. Első pillantásra nem tűnt volna említésre méltónak, csak egy volt a világ néhány mutatós tája közül, másodszorra viszont már érthető volt, a férfi miért jött ide. A szél tüskés, halott virágok sírással telt illatát hordozta, játékosan megpörgetve a levegőben, majd a látogatók arcába lökve, megpróbálva ezzel letaszítani őket a domboldalon.

Carlosnak újra és újra emlékeztetnie kellett magát, hogy nem szabad belefeledkeznie a hely varázsába, emlékeiben újra és újra végigpörgetve utazásának eddigi részleteit, az utat Ausztriába az egyik egyetemi barátjához, majd Németországon át Switzbe – máig sem értette, hogy talált oda, sőt, hogy lehet egyáltalán egy nem létező helyen -, ebbe a néhány kézenfekvő emlékbe kapaszkodva, hogy ne vesszen el az új benyomások kuszaságában.

Az egyik domboldalon apró ház állt, más, lakosokra utaló jelet eddig nem is látott, az ablakból Cecil integetett felé.

Valahol távol, az óceán túlpartján ott van Amerika, benne Night Vale-el. Az igazi Cecillel.

Nem emlékezett, hogy Cecil vele tartott volna, de a jelenléte olyan kézenfekvőnek tűnt, mintha nem is történhetett volna másképp.

Ausztria, Németország, aztán Switz. Switz, Switz, csakis Switz.

A férfi szélesen mosolygott, és mintha köznapibbnak tűnt volna, mint általában, miközben rohant felé, majd, mivel nem tudott lassítani, összeütközve mindketten a völgyben lévő virágok közé gurultak. A tövises ágak átkarolták őket, marasztalón ringatva a testüket, gyengéd fémvörösre festve a földet seszínű vérükkel.

Csak egy pislogás, és Cecilt mintha kicserélték volna, egy teljesen más ember állt előtte, és mégis ugyanaz, ő pedig nem akadt fenn ezen, pedig tudta, hogy alapesetben máshogy kellene reagálnia, de az agyában jóleső, bágyadt vihar zúgott, és a tudata egy apró, még működő zugában sejtette, hogy úgysem fog emlékezni semmire.

A napok nevetéssé és sóhajokká olvadtak össze az örök éjszakában, mintha csak ennyi lenne a világ: Cecil és ő, örök harmóniában a dombokkal és a virágokkal. Nem tudta, mióta van Switzben, csak elsuttogott szavak, elkapott érzékek maradtak meg benne, és egy ál-Cecil örökkön-örökké változó, mégis ugyanolyan arca, az események összemosódott polimert alkottak a fejében.

Egészen addig, amíg egyik reggelre el nem tűnt mindez.

Carlos őrült módjára rohant vissza Amerikába, rögeszmésen menekülve Európa minden történése elől. Alig kellett pár óra, hogy ne emlékezzen, de a benyomások és a balsejtelem nem tűnt el az emlékekkel együtt.

Mire hazaért, Cecil már nem volt sehol.