Capriccio

Cecil és gyerekek, ráadásul összeeresztve. Esküszöm, hogy fluffnak indult, de komolyan...
capriccio - szeszélyes, csapongó; olasz zenei kifejezés

-  Szóval… gyerekek? – ízlelgette a szót Cecil a szájában. Cukorka- és elmúlásíze volt, ami bekúszott a nyelve alá, le egészen a torkáig, megpróbálva megfojtani.

-  Öhm, igen. – Carlos megigazgatta a köpenyét, mint mindig, amikor valamiért zavarban volt. – Csak pár percig, el kellene végeznem egy kísérletet, és, hát, abszolút nem értek a gyerekekhez.

-  Nem mintha maradt volna akár egy is Night Vale-ben – mutatott rá Cecil, mire egy pillanatig Carlos csak meglepetten meredt rá.

-  Oh, hát… erre nem gondoltam.

-  Kérlek, Cecil, csak egy órára! A gyerekek imádnak téged. – Cecil gyanakodva Earlre nézett, próbálva keresni a hazugság valamely jelét, a tekintet megremegését, a pirulást, vagy a soha nem nyugvó, örökétvágyú szörnyet a bőr alatt. Earl sosem hazudott, talán az egyetlen volt a városban.

-  Akkor szerinted mégis miért rohannak el, ha meglátnak az utcán?

-  Tisztelet? – A férfi könnyedén megrántotta a vállát, mintha nem is lenne fontos. – Ugyan, valahogy csak kibírod. Nos?

-  Te fogod megbánni, nem én – emelte fel a kezét Cecil védekezően, mire Earl szívből, jólesően felnevetett.

Az iskola folyosója ürességtől ásított, csöndjével sírva a megszokott gyerekzsivaj és a lábak kopogása után, pedig már csak a por ette, csak a régi lábnyomok árulkodtak a valaha benne dúló életről, amióta bezárták. Cecil közömbösen tekintett végig a folyosón, gyerekkori énje nyurga alakjával, vakolatszín bőrével és fakó hajával szinte beleveszett a fehérre meszelt falak síkjába.

Senki sem vette észre, hogy eltűnt. Senkinek sem tűnt fel, hogy bezárták.

Cecil pedig csak ült az egyik sarokban, a kezében egy apró fadobozt forgatott szórakozottan, amit az egyik tanári asztalban talált, ez volt az egyetlen, ami kiemelkedett a halvány színek árnyékából a feketévé száradt, alvadt vérborítástól.

Amikor kinyitotta, a dobozból lélekfekete füstköd gomolygott elő.

Mindig is utálta és sajnálta, gyűlölte és irigyelte a gyerekeket, egyenlő mértékben.

A köd vigasztalva ringatta, ránevetett és a lelkét marcangolta, miközben biztató szavakat suhogott a fülébe, beleégette a mondatait az agyába, és már nem tudta, hol kezdődnek a gondolatai és hol a hazug szavak.

Nem hitte el, hogy értékes lehet. Night Vale arra nevel, hogy porban csúszó, félhalott féreg legyél a hatalom árnyéka előtt, semmi több. Sosem lehet ennél több.

A mosdóba lépve talán órákig állt a tükör előtt, nézte a fekete árnyat kavarogni az eddig kék íriszek mögött, majd megpróbálta kitépni onnan, szétmarcangolná a testét, csakhogy eltávolítsa ezt a szörnyet, bármit megtenne, bármit.

Időtlen idők múlva Earl tűnt fel mellette, csak komolyan a szemébe nézett a tükör síkján át, majd gyengéden megfogta a karját, és maga után húzta, ki az épületből. Earl mindig-mindig-mindig ott volt, amikor szüksége volt rá.

Az árnytól sosem szabadult meg.

-  És nem éltek boldogan, mert mind meghaltak, de aki véletlenül mégis túlélte, az is olyan lelki sebeket szerzett, amit soha, de soha életében nem hevert ki. Vége – fejezte be Cecil érzelemmentes hangon a mesét, majd becsukta a magával hozott könyvet, és felnézett a közönségére. Vele szemben egy tucatnyi gyerek ült, mind ugyanolyan lila-fekete egyenruhában, ami még inkább kiemelte az arcuk sápadtságát, csak vöröslő szemeik világítottak az arcukban, és Cecil már épp megjegyezte volna, hogy lehet, időközben kicsit eldémoniasodtak a gyerekek, és szólni kellene a seriff titkosrendőrségének, amikor az egyik lány, a legkisebb mindannyiuk közül, váratlanul felpattant, és sírva odaszaladt a hátul ücsörgő Eralhöz.

Hiába bizonygatta később a férfi, hogy téved, és hiába próbálta gyötrődő bűnbánatcsókokkal eltörölni még az emlék csíráját is, Cecil sosem felejtette el Earl szomorú és csalódott mosolyát, amit akkor látott először és utoljára.

Cecillel szemben egy kislány ült, kócos, szőke copfos, élénk szemekkel, karmolásnyomokkal és enyhe rémülettel az arcán. Carlos várakozva nézett felé, kezében apró, négyszögletű szerkezet csipogott eszeveszetten, amiről Cecil nem igazán tudta, mire való.

Csak a mozdulatokat kellett reprodukálnia, kar oldalra nyújt, előre lép, szem lehuny, kéz összekulcsol az apró test mögül, pofonegyszerű, ahogy Earl csinálná, ahogy Earl mindig is csinálta. A szeme előtt lebegett az emléke, mosolyogva, a kedvenc könyvével és egy bögre teával, ahogy annyiszor ücsörgött esténként, aztán átvette a helyét Carlos, a féloldalas vigyorával, a kissé foltos laborköpenyével a lombikjai között, mert Earl már csak múlt, már nem létezik, csak a semmi függönye mögül integet és biztatja, hogy lépjen tovább.

Ahogy Cecil újra kinyitotta a szemét, és Carlosra, a valódi, élő-lélegző Carlosra nézett, gyerekkora óta először fakult vissza kékké a tekintete.