Palinódia

Kafka-hatásra született Hannibal szösszenet, a megfogalmazás bántóan túlbonyolított, és nagy mélységek azok nincsenek benne. Annyira imádom, hogy képes vagyok az emberek 70%-át elijeszteni a bevezetőimmel...
A vörös sárkány azon jelenetén alapul, amikor Will "leleplezi" Hannibalt, még ha ez a szöszön annyira nem is látszik.



Az élet egyetlen szívzörejjé válik,  csupán elnyújtott szívdobbanások lusta ta-ta-tammja, és ez az élet most az ő kezében van, szinte érzi a lüktetését a tenyerében. Érinteni akarja a puha, langymeleg szívet, kicserélni őrülettől lüktető sajátjával, simogatni, becézgetni, mint egy apró madarat, melynek már elnyerte a bizalmát. Ízlelni akarja, csak nyersen, ehhez nincs szükség fűszerre vagy körítésre, magába szívni az illatát, hogy aztán évtizedekig őrizgethesse, csendes téli estéken előhúzva a tudata mélyéről,

pedig ez nem ő,

ez nem lehet ő, és ez nem az a tett, amit egyszer majd az unokáinak fog mesélni, mikor azok a régi időkről kérdezik, hanem amelyről mélyen hallgatni fog mindörökké és a szelleme kísérteni fogja, újra és újra és újra felriasztva az álmoknak hívott sötét fellegekből, és amit talán élete végéig bánni fog.

Hiába akarja eldobni a pisztolyt és nevetni, bocs, ez csak egy rossz vicc volt, egy elcsúszott áprilisi tréfa, a végkifejlet már ott csillan a fegyver csövén, ott rejtőzik Hannibal szemében, vonásaiban és mosolyában,  Willt idegesíti az a büszke mosoly, amiben benne van a túlélés biztos tudata, a szavak, melyek ott rezegnek kimondatlanul a torkában a nevetés jóbarátaiként,

pedig meg fogja tenni,

talán csak ennyi kell az elszántság pillanatához, ez is csak olyan, mint az első lépések, első szavak, semmi több, még csak nem is első gyilkosság, Will mégis valamiféle komor megnyugvást érez, mert tudja, hogy ez nem az ő érdeke. A világért teszi, az emberiségért, mondogatja magában, ahogy már rég meg kellett volna tennie. Az áldozatai mellé tűzi, aztán nevetni fog, csak kacag a vérben forgó szemű, kiszenvedett teteme felett, és talán magát is utána küldi, csak egyetlen golyó, röpke fájdalom, és megszűnik a Hannibal által keltett sötétség emléke is. Írmagja sem maradna a múltnak, de nem teszi meg,

pedig megtehetné,

mégis csak egyszerűen kisétál a férfi rendelőjéből, le az előcsarnokba, majd komótosan a füléhez emeli az ősrégi vezetékes telefont, mintha máshogy nem tudná megoldani, mintha máshogy nem tudna segítséget hívni. Tudja, hogy Hannibal utána fog jönni, mégis szinte várja, vagy így, vagy úgy véget akar vetni ennek az egésznek. Ha ez kellett hozzá, hát legyen.

Hallja a háta mögött az apró, halk lélegzeteket, a meztelen talpak sóhajnyi találkozását a hideg linóleummal, de nem fordul hátra, zavartalanul beszél tovább.

Kés pengéje suhant felé. Nem érdekelte.