Tintakönnyek

Emlékeztek, amikor az előző HP-s posztomnál azt mondtam, "csak egy kicsit"? Na akkor erre a ficre gondoltam. És hát van-e szebb időpont meggyalázni ezt a szériát, mint a roxforti csata évfordulója?
Albus/Scorpius, és naná, hogy AU. A Malfoy Kihívásra készült nemrég a tinta kulcsra, a választott Malfoynak a muglik között kellett dolgoznia, és ez az a fic, amiért tényleg kaptam hideget is, meleget is a téma miatt.
Még nem késő elmenekülni. Én szóltam.

9 csepp

Két apró koppanás hallatszott a szobában, mintha az illető nem lenne biztos benne, hogy jó helyen jár, mire Scorpius sietve elrejtett minden mágiára utaló tárgyat az asztaláról, egyedül a pergamennek kegyelmezett. Tudta, hogy felesleges sietnie, hisz az ajtó kulcsra van zárva, elméletileg nem jöhet be senki, amíg ő nem akarja, de hiába, a muglik között sem veszett el teljesen az állandó ébersége, vagy épp üldözési mániája, egy kicsit talán mindkettő volt.

A fiók, ahová az előbb bedobált mindent, most kissé megremegett, hála a benne lévő megbűvölt gömbnek, ami jelezte, ha rajta kívül mágus volt a közelben. Scorpius minden egoizmust félretéve hasznos kis holminak tartotta, még attól függetlenül is, hogy ő készítette.

-  Fiam, remélem, végre észhez tértél. – Draco hangja gúnytól csepegett, amikor belépett az apró orvosi szobába, miközben ügyelt rá, nehogy véletlen túl sokáig érjen bármihez is. Scorpius tisztában volt vele, hogy az apja jócskán rájátszik minden mondatára, hogy ha más nem, hátha így képes lesz elérni valamit, a fiú azonban már rég megtanulta figyelmen kívül hagyni a reakcióit.

-  Ha megint csak vitatkozni akarsz, ott az ajtó, de vigyázz, már több ezer koszos mugli fogdosta a kilincsét, nehogy véletlen hozzáérj.

-  Te itt csak egy dolgot tehetsz: tisztelhetsz – nézett lekezelően Draco a fiára, majd megállt tőle nem messze, olyan távol, hogy még illendő legyen, de ne kerüljön túl közel egyik berendezési tárgyhoz sem.

-  Ugyan, Mr. Malfoy, tudja, hogy nem gondolta komolyan – sietett a segítségére Albus, aki a kartotékszekrény tetején ücsörgött, azonban senki sem vett róla tudomást.

-  Azt még elnézem, hogy kicsit meg vagy őrülve, pillanatnyi fellángolás, értem én. Igaz, hogy az átlag ezt más emberek iránt érzi, nem egy szakma iránt, de múló hóbort, hamarosan úgyis véget ér.

-  Nem fog – vetette közbe egykedvűen Albus, de a másik nem hagyta magát megzavarni.

-  De az, hogy nem tiszteled a családi hagyományokat, ráadásul az apádat, az egyenesen…

-  És hol van most anya? – szakította félbe Scorpius, mire Draco első döbbenetében félbe is hagyta a fia kioktatását, és pár pillanatig mozdulatlanul meredt rá. A fiú sokadszorra volt hálás azért, hogy általában mindig tudta, mivel terelhetné el magáról a témát.

-  Azt hiszem, valahol Ausztráliánál járhat – mondta zavarodottan Draco, akinek látszólag még mindig nem sikerült felvennie az előző beszélgetés fonalát.

-  Á, értem. Nos, jó volt veled találkozni, ha megbocsátasz, várnak a betegeim – kezdte el Scorpius udvariasan az ajtó felé tessékelni az apját.

-  Ugyan, maradjon még, Mr. Malfoy. Talán most végre megbeszélhetnék a problémáikat, mint egy igazi család – pattant fel Albus, és már épp elindult volna feléjük, amikor Scorpius válaszul feléfintorgott.

-  Hűtsd le inkább magad, Al. – Na persze, ő tipikus családi idillből érkezett, úgysem értheti, milyen az, amikor két családtag annyira makacs, hogy képtelenek engedni a saját igazukból. Malfoyéknál ez szinte már évszázados hagyaték.

Draco még egyszer, utoljára zavartan visszanézett a fiára, mintha épp az elmebaj jeleit keresné rajta, majd egy apró, lemondó sóhajjal kilépett a szobából. Amint bezáródott az ajtó, Scorpius rohant is vissza az asztalához, majd miután mindent visszapakolt, folytatta a félbehagyott levelet.

7 csepp

-  Hé, Malfoy! – szólt utána az egyik munkatársa a folyosón, akit csak látásból ismert, a nevére sosem volt kíváncsi. – Van egy… elég furcsa beteg a kilencesben, talán jobb lenne, ha te is megnéznéd.

Scorpius aprót sóhajtva bólintott, de eleinte különösebben nem foglalkozott a kéréssel. Az illető nem az ő betege volt, csak a többi orvos megszokta, hogy szinte ő az egyetlen, aki képes bármit is kezdeni a kórházba került mágusokkal, akik néha véletlenül idekerültek, és a viselkedésükkel még a muglik figyelmét is sikerült magukra vonniuk.

Csak délután jutott eszébe, hogy megnézze a beteget, reménykedve, hogy ő többre fog jutni vele, mint a muglik, és hogy nem a nehezebb természetű varázslók közül sodort erre valakit a balsors. A zsebébe rejtett jelzőgömb már akkor mocorogni kezdett, mikor még csak a kórterem folyosójára fordult.

-  Nicsak, Malfoy, téged is látni? Azt hittem, a végén tényleg igaza lett apádnak, és belehaltál valami mugli szennybe.

-  Jé, Potter, a hatalmas arcodtól még befértél az ajtón? Ez a világ nyolcadik csodája, én mondom.

James szemtelenül felvigyorgott, mint amikor azelőtt közel álltak egy szópárbaj végkifejletéhez, és Scorpius úgy érezte, mintha újra a Roxfortban lennének.

-  Nem vagyok egoista.

-  Én meg aranyvérmániás, szóval kvittek vagyunk – mosolyodott el halványan Scorpius is. – Orvos viszont igen, szóval ha nem átkozol ki innen, megvizsgálnálak.

-  Csak nyugodtan, de előre szólok, az előbb a nővérke nem bírta túl jól. Csak hogy felkészítsd magad lelkileg.

Scorpius vágott egy lekezelő fintort, majd mintha tudná, mit keres, hirtelen felrántotta James felsőjének az ujját.

-  Ez meg mi? – kérdezte csodálkozva Scorpius, mire Albus lentebb rángatta a pólója ujját, ami alól az előbb kivillant egy feketés, égettnek tűnő folt.

-  Egy igen hosszú és unalmas történet – mosolyodott el komoran a fiú, majd visszatemetkezett a könyvébe.

-  Szóval akkor nem fogod elmondani.

-  Eltaláltad, zsenikém.

-  Legalább már tudom, miért hordasz mindig hosszúujjút, eddig azt hittem, szimplán csak mazochista vagy, de nem, csak Potter.

-  Ezt most bóknak veszem – nevetett fel Albus, és Scorpius nem is hánytorgatta többet a sebeket.

James kezén több helyen mintha foltokban elhalt volna a bőr, néhol kikandikált alóla az elszenesedett hús és csont, mintha az egész leégett volna, a karja ép részén élesen és természetellenes színben rajzolódtak ki az erek.

-  Semmi meglepődés? Most igazán csalódást okoztál, ugye tudod.

-  Ez sokkal érdekesebb orvosi eset annál, hogy megengedjem magamnak a rosszullétet, szóval sajnálom, de ezt kellett tennem.

-  Na és a nővérke? – vonta fel James kérdőn a szemöldökét.

-  Ő ezt nem értheti.

-  És mit akarsz vele csinálni, felírsz egy antibiotikumot? – kérdezte szkeptikusan a férfi, miközben ő is elkezdte vizsgálgatni a sebeket.

-  Na álljon meg a pálcás menet, ha nem tévedek, önként jöttél ide, ilyen sebbel nem hoztak volna csak úgy be, pedig tudtad, hogy itt maximum fájdalomcsillapítót kaphatsz. Szóval innentől fekszik a beteg, és nem kritizál.

-  Értettem, Mr. Holmes, egyéb parancs?

-  Ironizálni itt csak nekem szabad – mosolyodott el féloldalasan Scorpius, majd elindult az ajtó felé.

-  Nem is érdekel, miért jöttem ide?

-  Nem – jelentette ki nyugodtan a férfi, de azért megtorpant az ajtóban, majd érdeklődve hátrafordult.

-  Egyszerű, semmi kedvem sem volt élő közvetítésben feldobni a talpam.

-  Szóval inkább eltűntél, hagy higgyék azt, hogy felfordultál a második bokor mellett. Igazi griffendéles hozzáállás, mondhatom. Vagy talán tévedek? – mosolyodott el keserűen Scorpius, majd kilépett a kórteremből.

-  Most mit csináljak, ha ennyire ismersz? – suttogta maga elé James, habár már senki sem volt ott, aki hallotta volna.

8 csepp

-  Tudtad, hogy itt van a bátyád? – kérdezte csak úgy mellékesen Scorpius, miközben a kezében elgondolkozva forgatott egy üvegcsét.

-  Igen, láttam, amikor behozták. – Albus ismét a kartotékszekrény tetején ült, a lábát lógázva figyelte, ahogy a másik egy mikroszkóppal pepecsel. - Az ott bőrminta?

-  Igen, reméltem, hogy kiderül majd belőle valami, de teljes homály.

-  Te is tudod, hogy ez nem csak egy egyszerű méreg, amire van ellenszer.

-  Persze, hogy tudom – nézett fel Scorpius rezzenéstelen arccal, de a szemében ott bujkált a megbánás és a tenni akarás. – De milyen orvos lennék, ha rögtön az első akadálynál feladnám? Igaz, hogy kutató nem vagyok, de ki tudja, hátha szerencsém lesz.

Albus szomorúan mosolyogva leugrott eddigi helyéről, majd Scorpiushoz sétált, és gyengéden átölelte a vállát, az érintése olyan könnyű volt, hogy a másik szinte meg sem érezte.

-  Mindketten tudjuk, hogy nem lehet rajta segíteni.

Scorpius felvillanyozva rohant oda Albushoz, kezében egy vaskos, elnyűtt könyvet szorongatva. A könyvtárban ücsörögtek, rajtuk kívül csak az ősöreg könyvtáros időzött bent, mindenki más élvezte a hirtelen jött napsütést. Albus fejét a padra hajtva figyelte a kinti nyüzsgést, miközben félkedvvel egy poros könyvet lapozgatott.

-   Nézd, talán ebben benne lesz! „Furcsa átkok és ellenvarázsai”, mit szólsz?

-  Szóhoz sem tudok jutni. – Albus sóhajtva felemelkedett, majd kihúzta magát, mintha most határozta volna el magát véglegesen. – Teljesen feleslegesen törjük magunk.

Scorpius csalódottan lebiggyesztette a száját.

-  Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen feladod, elvégre hollóhátas lettél, vagy mi a szösz, úgyhogy beláthatnád, hogy igen reális esélyeink vannak arra, hogy…

-  Hogy nem fogunk találni semmit – szakította félbe Albus, mire a társa neheztelve vállba verte a könyvvel. Pár másodperc múlva hallották is a jól ismert pisszegést és a koppanó lépteket. – De tévedsz, nem adtam fel, egyszerűen csak nincs már erőm reménykedni.

-  Hé, amíg engem látsz, meg ne próbáld feladni, mert páros lábbal rugdoslak bele a Temzébe.

7 csepp

-  Nos, Potter, hogy állsz a gyógyszeres kezeléssel? – lépett be ál-vidáman Scorpius a kórterembe.

-  Tudod, valahogy nem szimpatizálok vele, kételkedek kissé a hatékonyságában.

-  Miért, mit gondoltál, hogy tudunk segíteni? – sóhajtott fel halkan az ifjú orvos, majd leült az ágy szélére. – Ezt meg kellene innod, erős fájdalomcsillapító bájital. Sajnos ennél többet egyelőre nem tehetek.

-  Nekem nincsenek fájdalmaim – grimaszolt James, de azért felhajtotta az italt.

-  Nem most hoztak ki a szülőszobából, úgyhogy ha kérhetem, ne nézz hülyének.

-  Tudom, hogy Albus miatt próbálkozol, de teljesen felesleges – dőlt hátra James elégedetten, pont úgy, mint amikor kissráckorukban sikerült fogást találnia a másikon. Látva Scorpius értetlen tekintetét, még hozzátette: – Megvetsz, utálsz, mégis segítesz, szerinted nem egyértelmű?

-  Hát, ellenfélnek azért kitűnő voltál.

-  Ugye tudod, hogy nem a te hibád volt? – komorodott el hirtelen James arca.

-  Mintha utána egy órán keresztül nem ezt üvöltözted volna.

-  Hát, igen – mosolyodott el zavartan a férfi. – Azt hiszem, néha én is tévedhetek.

-  Kösz, komolyan, most belerúgtál egy nagyot még egyszer a lelkiismeretembe. – Scorpius egy pillanatig azt hitte, mindjárt elneveti magát a másik értetlen arckifejezésén. – Hát hogy tudnálak így továbbra is teljes szívvel gyűlölni?

-  Nem is vártam tőled mást – nevetett fel halkan James, aztán újra elkomorult. Scorpiusnak furcsa volt látni ezt a komoly arckifejezést, holott a Roxfortban ő volt az, akinek sosem lehetett letörölni az arcáról a vigyort. – Ha már ilyen nagy baráti viszonyban lettünk, szeretnék tőled kérni valamit.

-  Tudtam én, hogy erre megy ki a játék – vigyorodott el Scorpius, de James nem mosolygott vele. – Mondd csak, aztán majd meglátjuk.

És James érvelt, kért, könyörgött, és Scorpius végül belátta, hogy ennek a történetnek úgysem lehet más végkimenetele. Még utoljára megszorította kissé James kezét, aztán válasz nélkül kisétált a kórteremből.

5 csepp

-  Ugye nem? – lépett közelebb Albus az íróasztalhoz, majd átkukucskált Scorpius válla felett. – Ez nem lehet az, amire gondolok.

-  Mivel nem látok bele a fejedbe, reális esély van rá, hogy teljesen más… - kezdte a fiatal orvos, de a másik félbeszakította.

-  Ne beszélj félre, tudod, hogy már rég nem tudsz félrevezetni.

Csak amikor Scorpius felnézett rá, csakis akkor volt képes megérteni mindent. A Malfoyok tekintete általában érzelemmentes volt, egy tökéletes álca része, de Scorpius sosem volt ilyen. Az ő szeme mindig is nyitott könyv volt azok számára, akik kicsit is ismerték, és Albus most is ki tudta olvasni belőle a teljes kétségbeesést és kudarcot, majd a bájitalgőztől elhomályosult íriszek furcsán csillantak, és a fiatal férfi elkapta a tekintetét.

-  Egy orvosi csődtömeg vagyok. – Scorpius alig ejtette ki a szavakat, szinte csak maga elé lehelte a semmibe, de a másik így is meghallotta.

-  Ne beszélj ilyen zöldségeket. – Albus gyengéden megragadta a vállát, a szorítása erőtlen volt, ahogy maga felé fordította, majd kissé megrázta, talán hogy észhez térítse. – Jó orvos vagy, ezt senki sem vonja kétségbe. Az egyetlen hibád, hogy túl lelkiismeretes vagy.

Scorpius végre halványan elmosolyodott, mire Albus megkönnyebbülten felsóhajtott. Látta, hogy a mosoly kissé hamis és torz, hogy a másik kezei remegnek, és nem akar, vagy csak nem mer ránézni, de nem érezte annyira fontosnak.

Scorpius nem akarta kimondani, hogy már régen feladta.

3 csepp

Draco Malfoy óvatosan kopogott az ajtón, majd miután nem kapott választ, próbaképp rányitott, mire ahelyett, hogy hangos kattant volna, jelezve, hogy Scorpius megint bezárkózott, az ajtó hangtalanul kinyílt. A férfi csodálkozva belépett, pedig kivételesen még szólt is, hogy jön, aztán úgy döntött, megvárja odabent a fiát, abból csak nem lehet semmi baj.

-  Mr. Malfoy, szerintem ez nem túl jó ötlet… - jegyezte meg Albus óvatosan, de Draco tudomást sem véve róla leült az asztal elé, majd a mellette lévő tárgyakat kezdte nézegetni. – Á, mindegy, meg sem szólaltam.

Percekig ücsörögtek némán, Draco egy merengőt vizsgálgatott, a fiú pedig őt figyelte, remélve, hogy a másik nem szeretne semmit közelebbről megvizsgálni. Nem volt szerencséje.

-  Szerintem nem túl jó ötl- Persze, hajoljon csak bele a fia merengőjébe, mégis mi baj lehet belőle, biztos nincs benne egy emlék sem, ááá.

Nagyon kicsik voltunk, Lily akkor még meg sem született, de James már akkor is olyan kalandvágyó volt, mint most. Kitalálta, hogy menjünk el a Godric’s Hollow melletti erdőbe, hátha látunk egy vérfarkast nappal.

„Scorpius a levegőben száguld, nem sokkal mögötte, alig pár centivel lemaradva Albus repül kacagva, csak két fekete-kék folt látszik belőlük, előttük a cikesz repked külső szemlélők számára követhetetlen sebességgel. A lelátóról pár háztársuk bíztatja őket, a legtöbben Scorpiusnak szurkolnak, mégis hagyja a másikat nyerni.”

Talán egy órája bolyonghattunk az erdőben, amikor felbukkant mögöttünk egy férfi. Nem tudtuk, hogy került oda, vagy mit akar, de azt rögtön láttuk, hogy halálfaló volt.

„Scorpius méteres köteteket búj, ránézésre mind feketemágiáról szól, és Draco ráismer párra a családi könyvtár rejtett részlegéből. Aztán Albus nyit be újabb könyvkupaccal, a kezein kesztyű, pedig odakint szinte perzsel a nap, amikor Scorpius lerántja róla, látszik, hogy az egész keze el van szürkülve-feketedve.”

A férfi magával akart vinni minket, ígérgette, hogy kapunk cukrot, csokit, bármit, amire egy gyerek ráharaphat, de legalább volt annyi eszünk, hogy nem dőltünk be neki.

„A levegőben megnyugtató levendulaillat terjengett, Scorpius és Albus egy fának dőlve figyelte, hogyan csendesedik el a rét, és tér éjszakai nyugalomra.

-  Köszönöm ezt a napot – mondta Albus, és a másik hosszú idő óta most látta tiszta szívből mosolyogni.

Aztán Scorpius már csak azt vette észre, hogy csókolóznak, és mintha ő kezdeményezett volna, de már nem volt biztos benne, csak azt érezte, hogy ez így mennyire furcsa, mert Albus kissé olyan volt, mintha a nem létező testvére lenne, de mégis, szerette, és most nem számított, hogyan, csak arra figyelt, ahogy a nappal és az éjjel eggyé olvad a szemei előtt, a meglepett kifejezésre Albus arcán, az aranyszín cirádákra a szemében, amit a napsütés vetett még oda búcsúcsókként, és most mindezt így érezte teljesnek.

Később mindketten elfelejtették, el akarták felejteni, csak az érzések maradtak meg abból a délutánból. Egyszerűen csak nem tűnt fontosnak.”

Aztán csak arra emlékszek, hogy rettentő dühös lett, és ránk küldött egy átkot. Bonyolult varázslat volt, a szövegét nem is értettük, valamilyen ősi nyelven lehetett. Először azt hittük, nem is sikerült neki, mert nem éreztünk semmit, de ő közben eltűnt.

„Albus gyanakodva méregeti a mellettük parkoló fekete autót, mintha épp azt fontolgatná, a következő pillanatban ráhajt-e a padkára és elüti, vagy képesek lesznek békében megférni egymás mellett.

-  Szóval azt állítod, hogy te tudod ezt vezetni.

-  Igen, mintha pont ezt mondtam volna fél perccel ezelőtt.

-  És… nem is tudom, nem veszélyes ez?

-  Ugyan, csak annyira, mint a hopp-por, maximum nekimész egy-két dolognak.

-  Tudod, ilyenkor nagyon bíztató tudsz lenni.”

Persze amikor hazaértünk, egyből szóltunk apának, és pár nap múlva meg is találták a halálfalót, de addigra már valami megölte. Azóta se találtunk senkit, aki ismerte volna az ellenvarázslatot.

„Vakító fény mindenfelé, és Scorpius félrerántja a kormányt, de már késő, hatalmas csattanás hallatszik, ahogy a szembejövő autó nekikcsapódik. A férfi már csak az üvegcsörömpölést hallja, Albus kirepült a szélvédőn, ő pedig a vérrel és a fájdalommal nem törődve rohan hozzá, de már késő, azonnal szörnyethalt.

Akkor és ott megfogadta, hogy ha Albuson nem is tudott segíteni, de másokat megpróbál megmenteni, bármibe is kerüljön.”

Az első sebek egy hét múlva jelentek meg a kezünkön. Alig körömnyi volt, de nagyon megijedtünk, mert nem tudtuk, mi fog velünk történni.

„Scorpius egy könyv fölé görnyedt, úgy lapozgatta, mint aki menten megőrül, hogy nem talál megoldást, aztán hirtelen megtorpant az egyik oldalnál. Haláltinta – hirdette az oldal címe. Leírva az illető nevét visszahozza a szellemét pár órára a halálból. Élő emberek számára erősen mérgező, a szervezetbe jutva azonnali halált jelent, rendeltetésszerű használat esetén lassan sorvasztja el a megidéző mágust vagy boszorkányt.

Sokkal jobb megoldás, mintha egyszerűen elrabolt volna minket, nem? Lassú és fájdalmas halál, és a végén semmi más nem marad belőled, mint egy élő csontváz, aki engedelmeskedik a megátkozója akaratának. Ennél rosszabbat nem lehet kívánni egy szülőnek sem.

„- Miért hívtál vissza?

-  Nem akartam, hogy így legyen vége. Megtalálhattuk volna a megoldást.

-  Ugyan, ezzel csak segítettél, ha nem most, pár év múlva úgyis meghaltam volna.

-  De… segíteni akarok valahogy.

-  Akkor segíts Jamesnek. Kérlek, ha találkozol vele, próbálj segíteni neki, és ne hívj vissza többé, csak magadnak ártasz vele.

Scorpius nem hallgatott az utolsó tanácsra.”

Szóval ez a mi történetünk, amolyan eleve elrendelt tragédia, bármilyen elcsépeltnek is hangozzon. Rajtunk már nem lehet segíteni.

2 csepp

-  Ugye elhoztad? – kapta fel a fejét James, amikor hallotta nyílni az ajtót. Scorpius lemondóan átnyújtott neki egy bájitalos fiolát.

-  Remélem, tudod, hogy ezzel most véget is vetsz az orvosi pályafutásomnak.

-  Hidd el, orvosnak lenni nem jó szakma. Legyél inkább cukrász, aztán küldjél majd sütit a másvilágra.

-  Persze, majd küldök – mosolyodott el keserűen Scorpius. – Biztos ezt akarod tenni?

-  Hát, nem mindenki halhat meg dicsőségesen, nemdebár? – vigyorodott el James, de ez a vigyor groteszk és erőltetett volt, egyáltalán nem illett az arcára. – És ez mennyire erős?

-  Öt másodperc, és vége. A szervezetből egy óra alatt bomlik el.

-  Tökéletes. – James úgy kezdte lötyögtetni, mintha csak egy igen ízletes bor lenne, és Scorpius egy kissé hálás volt, hogy valahogy megpróbálja könnyebbé tenni. – Hát, örültem, és köszönök mindent. Majd még találkozunk.

Scorpius eltakarta a szemét, amíg a másik felhajtotta a bájitalt, majd felkapta a földre gurult üvegcsét, és mintha ott se lett volna, kilépett a kórteremből. Nem akart búcsúzkodni, az csak sokkal fájdalmasabbá tette volna az egészet.

1 csepp

-  Remélem, képes leszel magyarázatokkal szolgálni – fordult Scorpius felé Draco, amint az belépett az ajtón. A férfi próbálta figyelmen kívül hagyni a másik zavarodott tekintetét, most erélyes apaként kellett viselkednie, nem lágyulhatott el.

-  Neked nem tartozom semmiféle magyarázattal – vetette le magát Scorpius a székre. – Kávét?

-  Szép próbálkozás, de most nem jött be.

-  Pech – fintorodott el Scorpius, majd megadóan hátradőlt. – Halljuk a vádakat.

-  Úgy látom, túl sokat voltál griffendélesek között, mert te is olyan hőskomplexusos idióta lettél, mint azok – Draco szinte fröcsögve köpte a szavakat, habár tudta, hogy lassan túl messzire megy. - Már bánom, hogy engedtem, hogy azzal a Potter kölyökkel barátkozhattál, akkor talán…

-  Állj, állj, kezdjük azzal, hogy most mit csináltam?

-  Komolyan soroljam? – mosolyodott el keserűen Draco. – Évekig tiltott varázslatokat kutattál, és most is épp egy sötét varázslattal szórakozol, holott nem is tudod, milyen nagy árat fogsz érte fizetni.

-  Nem tudom, miről beszélsz. – Scorpius arca rezzenéstelen maradt, mintha nem tudna semmiről, és más esetben talán át is verte volna az apját, de most ez nem segített rajta.

-  Most is itt van Albus, vagy tévedek?

-  Nem, nem tetszik tévedni – jelentette ki a fiú, aki most is a szokásos helyén ücsörgött, de eddig úgy volt vele, hogy kár beleszólnia a vitába, főleg, hogy az egyik fél úgysem hallja.

-  Igen, szóval gondolom, erre akartál utalni – vette elő Scorpius a fiókból a kis üvegcsét, aminek már alig lötyögött az alján az éjfekete folyadékból.

-  Követelem, hogy add ide – nyújtotta felé a kezét Draco hűvös arckifejezéssel. – Különben azonnal kitagadlak. Ha megteszed, amit kérek, hazajöhetsz, és elfelejtjük ezt az egészet. Ugyanúgy fogunk élni, mint azelőtt.

-  Ó, ez aztán a kecsegtető ajánlat – mosolyodott el gúnyosan Scorpius. – És mi van, ha én inkább ezt csinálom? – hajtotta fel hirtelen a fiola tartalmát, és Draco agyában újra felvillant a felirat, méreg, méreg, és hiába tudta, hogy már semmi sem lett volna olyan, mint azelőtt, de legalább tudta volna, hogy a fia jól van, hogy a fia él.

Albus árnya abban a pillanatban szertefoszlott, ahogy Draco elkapta az összeesni akaró fiát, Scorpius még mindig ott érezte a szomorú pillantást a hátában, de nem akart tudomást venni róla. Mérlegelt és döntött, csupán ennyi volt.

-  Sajnálom, én csak meg akartalak védeni – suttogta Draco, de ez az egy mondat már nem segíthetett, ehhez már túl késő volt.

Semmi

Scorpius kábán nyitotta ki a szemét, majd amint kitisztult a látása, rögtön szembetalálta magát Albus aggódó arcával.

-  Nem semmi koponyád lehet, akkorát estél, mint ide London – jegyezte meg a fiú egykedvűen, majd Scorpius felé nyújtotta a jobbját. A másik kezében seprűt tartott, hollóhátas kviddicstalár volt rajta, aminek az ujjait feltűrte, a kezén nyoma sem volt sebeknek. – Jóóó, akkor kezdjük azt játszani, hogy hányat mutatok?

-  Nem, dehogy – fogadta el végre a felkínált kezet, mire Albus vigyorogva felhúzta.

-  Folytathatjuk az edzést, vagy mész a gyengélkedőre?

-  Úgy nézek én ki, mint akinek baja van? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Scorpius.

-  Agybaj, idegbaj, soroljam még?

-  De ne feledd, a Malfoyok…

-  … még ezt is tökéletesen csinálják – fejezték be együtt nevetve, majd visszaindultak a kastély felé.

Scorpiusnak fogalma sem volt, hogy került ide, vagy hogy hol is van pontosan, de úgy gondolta, ha itt van Albus, jobb helyen nem is lehetne.