A Mennyek kapuján

Vikingek, Athelnar egyperces, a cím mindent elmond. [Igen, újabb fandom, amibe belekontárkodok.]
Zeneajánló, mert beleszerettem ebbe a dalba (és abba a tündéri mosolyba a végén).


A Mennyek kapuján három zár van, hét lakat.

Ragnar figyelmét rögtön megragadják, ahogy megérkezik - nem a szépségük, a földi csodák után az már nem hatja meg, sokkal inkább a kapu áthatolhatatlansága aggasztja.
Athelstan odabent van, Athelstan vár rá.
Előbb bekopog, szépen, udvariasan, ahogy képzeletében egy jó keresztény tenné. Senki sem válaszol, csak a kapu konok áthatolhatatlansága sikolt bele a végtelenbe nyúló napnyugtába. Később már dörömböl, kétségbeesetten marja, karmolja az égi fénnyel lángoló acélt, mintha valaha is megsebezhetné, mintha nem csak saját magának okozna ezzel fájdalmat.
Kiabál, de nem könyörög: egy viking nem kér, nem alázkodik meg, egy viking megszerzi, amit akar.
Megostromolná a Mennyország kapuját, meg ő - egy vezér, aki megjárta Franciaországot és Angliát, nem riad meg holmi isteni igazságszolgáltatástól és mennyei seregektől: ballistával lövi szét centiről centire haladva, faltörő kossal ront a kapunak vagy görögtüzet zúdít rá, felgyújtja az egészet, ha kell, elég a tudat, hogy Athelstan valahol odabent vár rá.
Hét napon, hét éjen keresztül kopogtatott a Mennyek kapuján, mindhiába. Ragnar tisztában volt vele, hogy úgysem fogja feladni, egyszerűen nem adhatja fel ilyen könnyen - hisz övé az egész örökkévalóság, és ha kell, meghal újra és újra, kivájja a szemét, kitépi a tüdejét és eltöri az összes csontját, ha csak ennyi kell ahhoz, hogy újra láthassa Athelstant.

A Mennyek kapuján három zár van, hét lakat, és a hetedik nap végén kinyílik az összes.

Ragnar elcsigázottan felpillant, és nem hisz a szemének.
Athelstan áll előtte, ott vár rá azzal a türelmes, megértő mosolyával. Ragnar fel akar pattanni, Athelstanhoz sétálni, sőt, sietni, szaladni felé, ám mielőtt egyáltalán felemelkedhetne, a másik hajol le hozzá és a karjaiba zárja, mint valami hősi halott nemrég elsiratott tetemét.
Ragnar tudja, hogy most szentimentális érzéseknek kellene feltűnniük valahol legbelül: szeretet, megnyugvás, béke... de nem érez mást, mint hogy szeretné, hogy még egy percig, egy óráig, egy napig vagy egy életen át így maradjanak.
- Ez nem a te világod - suttogja Athelstan, és Ragnar tiltakozni akar, de tudja, hogy kár lenne. - A Valhallában már várnak rád. Ne hagyd, hogy a Hősök Csarnokában hiába álljon üresen a helyed.
Ragnar hirtelen felül. Eszébe jut Leif, Erik, Arne, Torstein, Gyda... de egyelőre félresöpör minden fájdalmat és örömöt, még nincs ereje az elváláshoz.
- Még nem - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. - Még egy napot kérek.
Athelstan bizonytalanul bólint, de nem hagyja magára.
Néma csendben ülnek egymás mellett, alig nézve a másikra. Ragnar azon agyal, miről beszélhetnének, de a földi gondok, Kattegat, a barátságuk már oly távolinak tűnik, hogy fogalma sincs, mit mondhatna. Nem érzi idevalónak a nagy szavakat sem, a dagályos vallomásokat, így hát hagyja, hogy a csend beszéljen helyette.
Csak reménykedni mer, hogy Athelstan megérti.
Így ülnek némán, Ragnarnak fogalma sincs, mióta, de nem meri megkérdezni, mennyi idejük maradt hátra. Mintha az örökkévalóságba kövült volna a kép: elképzelhetetlen, hogy valaha is véget érjen.
Egyszer csak Athelstan lassan, mosolyogva feláll, mintha mi sem történt volna, és csak ennyit mond:
- Isten áldjon.
Egy másodperc múlva már nyoma sincs.

A Mennyek kapuján három zár van, hét lakat, és ezek már soha többé nem nyílnak meg Ragnar előtt.