Kulisszák mögött II.

Hetavision, 2015-ös felvonás (azta de rég volt).
Az utolsó helyezettek szomorú balladája, megfűszerezve az előrébb végzettek kárörvendésével.


- Gondolj arra, hogy nemrég nyertél.
- Öt éve.
- Na látod, mintha csak tegnap lett volna. Anglia és Franciaország már évek óta az utolsók közt végeznek, mégsem szomorkodnak.
Ludwig kétkedve, míg Feliciano magabiztosan az említett országok felé pillantott. Francis épp a sarokban zokogott, elnyújtott visításából épphogy kivehetőek voltak a "csalás", "igazságtalanság" és "összeesküvés" szavak, míg Anglia hol a saját, hol Franciaország haját tépte, utóbbit némileg nagyobb lelkesedéssel.
A kulisszák mögött a szokásos eurovíziós káosz uralkodott. Finnország épp boldogan körbeugrálta a győzelmének csendesen örülő Svédországot, Oroszország a majdnem-győzelmi vodkáját bontogatta holmi világuralmi tervekről motyogva, Romano pedig valamiféle különös győzelmi táncot járt, amiben fontos szerepet játszott egy pár teknős és Spanyolország néhány, lassan igen fájó testrésze.
A vesztesek részéről a már emlegetett Anglián és Franciaországon kívül Magyarország fogadta el legnehezebben az eredményt, épp Gilberten igyekezett levezetni a feszültséget, amitől az illető leginkább boxzsáknak érezhette magát. Talán azért volt így, mert Antonio a fizikai fájdalmával volt elfoglalva, Roderich pedig vagy csendben próbálta ápolni a büszkeségét, vagy bealudt valahol félúton, ránézésre nem igazán lehetett megállapítani.
Veneziano vigasztalóan átkarolta Németország vállát.
- Te könnyen beszélsz, a harmadik helyen végeztél.
- Hidd el, jövőre indítasz egy sokkal jobb dalt, és megint te nyersz - mosolyodott el biztatóan Feliciano.
- A Black Smoke igenis jó dal volt - szögezte le Ludwig, majd büszkén kihúzta magát.
- Persze, senki sem mondta, hogy nem... csak hát volt jobb is. Sokkal.
Mielőtt Németország igazán felháborodhatott volna, éles sikítás szakította félbe, ami áttört az eddig sem épp csendes vagy visszafogott hangzavaron.
- Majd adok én nektek! - üvöltötte Erzsébet elmaradhatatlan serpenyőjét lengetve. - Háborút akartok, mi? Örülnétek ti még a béke gondolatának!
Mielőtt Magyarország elindulhatott volna, hogy meglátogassa a világ összes szakmai zsűrijét és meggyőzze őket a saját igazáról, Poroszország megpróbálta finoman lenyugtatni. A jutalma két jobbhorog és néhány serpenyősuhintás lett.
Ekkor Ausztia, mint aki kómából ébredt, rezignáltan a színfalak mögött rejtőző zongorához sétált, ami legkitartóbb társa volt a feszült pillanatokban, és valahogy a legszűkebb, legelképzelhetetlenebb helyekre is képes volt magával cipelni. Először úgy tűnt, egyszerűen csak kizenéli magából a bánatát, ahogy mindig is tette, egészen addig, míg el nem kezdett lángolni a zongora. Néhány pillanatig mindenki azt hitte, ez is csak showműsor, holmi látványos effekt, mint néhány órája a színpadon - egészen addig, míg a hangszerrel együtt lángba nem borult a helyiség nagy része is.
- Már nincs értelme. A művészet halott - motyogta Roderich, aztán nemes egyszerűséggel kisétált a Wiener Stadthalle falai közül. - We'll never rise like a phoenix! - hallatszott még kintről az osztrák üvöltése.
Az elkövetkező negyed órában mást sem lehetett hallani, mint káromkodást, sziszegést és vízloccsanást, ahogy a nem túl lelkes és életvidám országok igyekeztek eloltani a lángokat és megakadályozni, hogy az egész épület egy kupac füstölgő hamuvá váljon.
Csak három alak volt, aki ügyet sem vetett az egészre: Veneziano és Németország továbbra is a fal mellett ücsörgött békésen, egymást átkarolva, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, Romano pedig ilyen apróságok miatt nem volt hajlandó félbeszakítani az örömtáncát, így továbbra is enyhén megpörkölődve, de töretlen lelkesedéssel ropta a teknősökkel.
- Valld be, ezért a műsorért még így is megérte - nevetett fel Feliciano, amikor Oroszország "egészen véletlenül" vodkával löttyintette le a tüzet meg néhány kedvetlen országot, hogy javítsa az oltási morált és a közhangulatot, és mintha Ludwig arcán is feltűnt volna egy halovány mosoly.
- Valakinek a kezében kellene tartania a helyzetet - jegyezte meg Németország bizonytalanul.
- Á, én úgy látom, egész jól boldogulnak.
A lángok lassan a plafonig csaptak, és amíg senki sem figyelt, Feliciano röpke csókot nyomott Ludwig ajkára, a másik ország azonban már nem volt ilyen szemérmes a viszonzásnál.
Vannak dolgok, amiket sosem lehet megunni: egy lángoló zongora fényénél csókolózni pont ilyen.


Némi emlékeztető, tekintetbe véve az emlegetett Eurovízió óta eltelt három évet:
Fun fact: az osztrák énekes produkciójának részeként 2015-ben valóban lángra lobbant egy zongora.
Roderich "We'll never rise like a phoenix!" felkiáltása utalás a korábbi év győztes dalára, amit az osztrák Conchita Wurst adott elő.
Magyarország ebben az évben Boggie Wars for nothing című dalával indult, innen Erzsébet harcias kirohanása.
Azt hiszem, a fentebbi magyarázattal sikeresen elrontottam a szösszenet összes poénját. Szívesen.