Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én először marhára felháborodtam, aztán jobban belegondolva nem is annyira nagy hülyeség, elképzelésnek meg kimondottan izgalmas (megélni azért nem szeretném, az fix).
- Amerika,
csomagod érkezett – hallatszott Arthur fensőbbséges hangja a konyhából, mire
Alfred fintorogva elindult lakótársa felé. Még látnia sem kellett, hogy tudja,
a másik keresztbe zárt lábakkal kortyolgatja a teáját, miközben úgy ül, mint
aki karót nyelt, és hűvös nyugalommal várja, hogy visszaszóljon a megszólítás
miatt. A fiú már csakazértsem mondott semmit.
- Remélem,
nem az utcára készülsz – kérdezte Anglia felvont szemöldökkel, mikor
átnyújtotta neki a csomagot. Bár csak egy kis jóindulattal volt így nevezhető,
mivel még egy boríték méretét sem érte el, könnyedén elfért Alfred tenyerében,
és bármelyik pillanatában összemorzsolhatta volna, ha úgy tartja kedve.
- Tudom-tudom,
nem mehetek az utcára – sóhajtott fel Amerika, majd felrakta magának főni a reggeli
kávéját.
- Ne
aggódj, az emberek jól élnek. A birodalmunkban senki sem szenvedhet hiányt.
Alfred hinni akarta, hogy tényleg így van.
„Az Egyesült Angol és Amerikai Birodalom. A Föld eddigi legnagyobb
összefüggő állama, amiről az emberek azelőtt álmodni sem mertek, és ami magába
foglalja Európát, Amerikát, Ausztráliát, Ázsiát, sőt, még az Antarktiszt is.
Egy hihetetlen erő, ami minden mást elpusztított, ami valaha volt,
megsemmisítette a múlt összes darabját, eltörölte a nemzetiségek közti
ellentéteket, és egyenes utat vágott a jövő és a technológia felé.
A szenvedéssel teli, kilátástalan jövő felé.”
Alfred inkább félrerakta az újságot és benne a becsmérlő cikket, amikor
Arthur már vagy húszadszorra köszörülte meg a torkát nemtetszése jeleként. A
fiú tisztában volt vele, hogy amint elfordul, ez a napilap is a tűzben fogja
végezni, mint már annyi azelőtt, mióta Anglia rájött, hogy mindig kibányászta
őket a kukából. Amerika azóta próbált minél korábban kelni, hogy legalább
egy-két cikket el tudjon olvasni, mielőtt a társa eltüntetné az újságot.
- Megint
egy becsmérlő cikk? – nézett fel elgondolkodva Anglia, mire Amerika
bizonytalanul megingatta a fejét. Sajnálta azt a szerencsétlent, aki ezért
másnap felelni fog, de még jobban sajnálta az illető családját. – Ugyan, mindig
lesznek kételkedők, de nekik természetükből fakadóan sosem lehet igazuk. Nézd –
intett az ablak felé -, itt van ez a hely, a Föld, egyetlen birodalom már évek
óta, megingathatatlan és legyőzhetetlen, és mondhatnak bármit, az is marad.
Mert mi ketten azzá tesszük.
Alfred imádta, amikor Arthur a céljairól, álmairól beszélt, olyankor a
férfi arca kissé kipirult, a szeme megtelt élettel és a hangjába megannyi
érzelem költözött, és a fiatalabb ebben a pár percben nem is sajnálta annyira,
hogy már csak ketten maradtak, mert így képes volt elviselni, így tudta volna
szeretni. Utána úgyis mindig jött a kegyetlen valóság.
- Vagy
talán nem hiszel az álmunkban? A többiek
álmában? – suttogta halkan Anglia, kiszámított, precíz támadás és telitalálat,
Amerika keze kissé megremegett, de ennyi elég is volt, hogy a társa
győzedelmesen elmosolyodjon, és Alfred megint teljes szívéből utálja és ki
akarja kaparni a szemét.
- Ha
megbocsátasz – törte meg a csendet Amerika, hangjának gúnyos éle még percekig
vibrált a szobában -, vár a csomagom.
Nem figyelt sem a teáskészlet reccsenésére, amikor a keze nyomán a
földre zuhanva ezer porszilánkra repült szét, sem Anglia szánakozó
pillantására, amikor helyére vágta a székét, majd bevágta maga után az ajtót. A
megszokás közönyössé tette mindkettő iránt.
Alfred kíváncsian bontotta ki az egyszerű újságpapírba csomagolt
tárgyat, egy pillanatig csodálkozva figyelte a 2001-ből származó papírt, mintha
azt várta volna, hogy bármelyik pillanatban szétmorzsolódjon akár csak egy
kósza szellőtől is, majd szemügyre vette az apró dobozkát. Azon is látszott
jócskán az idő, mintha évekig hánykolódott volna valahol, mielőtt a levél
feladója rálelt volna, de írást ezen sem talált, ahogy levél sem volt
mellékelve, csak a zsineg alá volt csúsztatva egy cédula, amin az ő polgári
neve és címe állt, semmi több. Az írás sem tűnt túlzottan ismerősnek,
reszketek, kacskaringós betűk voltak, mintha az írója nem lett volna teljesen
biztos abban, amit tesz vagy tenni fog.
A dobozt kibontva is csak egy chipet talált, szintén a régi fajtából,
először abban sem volt biztos, hogy a gépe felismeri még, aztán úgy gondolta,
egy próbát mindenképp megér. Nem tudta, kitől kaphatna csomagot, de a szíve
mélyén még reménykedett, hogy egy rejtett vagy távoli országtól, vagy bárkitől,
akire eddig még nem bukkantak rá, bármi jobb lett volna, mint ez a magányos
semmittevés.
Nagyot sóhajtva helyére tette a chipet, kattanás, alig hallható
berregés, majd néma csend, ő pedig megadóan elindította a masinát.
Két fiú, szinte még gyerek hever a
dombtetőn, bámulva a csillagos eget, köztük apró tábortűz lobog vidáman. Egy
idegen talán meg sem tudta volna elsőre különböztetni őket, annyira hasonlítottak egymásra, mégis, a lényük, a kisugárzásuk ennél eltérőbb nem is lehetett
volna. Mindig mindenki azt mondta, hogy remekül kiegészítik egymást, ők azonban
sosem hittek senkinek.
- Hé, Mattie, nem raknál most te a tűzre? –
fordul egyikük a másik felé, mire a fiatalabb, Matthew, álmosan felpislog.
- A-a, még egyszer nem palizol be, Alfred. Te
vagy a soros, megbeszéltük, hogy felváltva alszunk.
- De mivel te úgysem aludtál, ez tárgytalan -
jelenti ki elégedetten az idősebb, majd óvatosan odasomfordál a társa mellé.
Döbb, döbb, csak két
szívdobbanásnyi hamu- és füstízű csók, de épp elég, hogy azt az érzetet keltse,
mintha az egész táj bennük, csakis bennük éledne újjá, aztán Matthew megadóan
feltápászkodik valamiféle érzelmi zsarolásról motyogva, miközben Alfred
vigyorogva elfoglalja az addigi helyét.
Az idősebb mintegy adu ászként még
nem egyszer eljátszotta ugyanezt az éjszaka során, de Matthew nem bánta. Végülis
ez volt az élet rendje, hogy valahogy mindig alulmaradjon a másikkal
szemben, de ezt akkor még így érezte helyénvalónak.
Amerika a hosszú
tárgyalóasztal egyik felén ült, előtte az átolvasandó és aláírandó papírokkal,
vele szemben Anglia olvasgatott nyugodtan. Idilli délelőtt, mint már cseszett
húsz éve egyfolytában.
- Végül is kitől
jött a csomag? - kérdezte közömbösen Arthur, de Alfred látta a szemében az
érdeklődő csillanást, ahogy felnézett az éppen olvasott jelentésből.
- Nem tudom, nem
volt rajta - válaszolta nemtörődöm módon Amerika. A szoba forró levegője
fojtogatta, szabadulni akart, most azonnal. - Biztos csak egy rossz vicc volt.
- És ez a rossz
vicc tisztában volt azzal, hogy ki vagy, nemde? - mosolyodott el Anglia, mintha
a társalgás pont olyan az irányba haladna, ahogy azt ő szeretné. Nos, pont
olyan irányba is haladt.
- Talán.
Lehetséges. Miért, mi van akkor?
- Ugye nem akarsz
előlem eltitkolni semmit, Alfred? - Anglia tekintete őszintén aggódónak tűnt,
de Amerika már nem hitt neki, már rég nem hitt neki.
- Paranoiás vagy -
nézett félre konokul Alfred. A zsebében még most is ott lapult az apró chip,
amikor erre gondolt, érezte, hogy a papír lassan teljesen nyirkossá válik az
érintése során. Nem értette, miért védi ennyire a kis kütyüt Arthurtól, de
érezte, hogy ez csak az övé, semmiképp sem adhatja oda másnak, amíg fel nem
fedezte minden titkát.
- Az lehet, de elég
rég ismerlek már, hogy lássam, mikor hazudsz - jelentette ki nyugodtan Anglia,
a hangjában enyhe szánakozás rejtőzött a gondoskodás mögé bújva, és Amerika úgy
érezte, nem tudja tovább elviselni ezt a hamis törődést.
- Akkor ahhoz is
elég jól ismersz, hogy rájöjj, hogy utállak - mosolygott Alfred, szíve szerint
a másik képébe nevetett volna, kacagva üvöltene az arcába, ha nem tudná, hogy
még tíz, húsz, száz évük van együtt, hogy sosem szabadul már tőle. - És ha
megbocsátasz... - hajolt meg Arthur felé, mint ahogy még a múlt században volt
divat.
- Menj csak, rád
fér egy kis pihenés. - Csak akkor sóhajtott fel, amikor végre csukódott Amerika
mögött az ajtó, majd a kezébe temette az arcát. - Bárcsak abban is biztos
lennék, hogy ilyenkor se mondasz igazad.
Kanada kétségbeesetten kapott Amerika keze után.
Egyébként is sápadt volt, a kezei megállíthatatlanul remegtek, mint aki már
érzi a vég közeledtét.
- Alfred, azt hiszem, valami nincs rendben -
suttogta halkan.
- Ugyan, mi baj lehetne? - kacagott fel harsányan
Amerika, mindenen csak nevetett, ő még nem élte át mindazt, mint a többi
ország. - Béke van, egyenlőség meg minden. Már nem történhet semmi.
Matthew lemondóan megrázta a fejét, tudta, hogy a
másik pajzsként használt optimizmusán nem fog rést találni.
- Eltűnnek a határok, az országok betegek,
némelyikükről napok óta nem lehet hallani, és te azt mondod, nem történik
semmi? - Kanada nem emelte meg a hangját, csak csalódottan hátralépett és
elengedte a másik karját.
- Ugyan, Mattie, én nem... - lépett volna
közelebb Alfred, de Matthew elhátrált.
- Hiszel nekem?
- Tudod, hogy... tudod, hogy nem történhet már
semmi se veled, sem a többiekkel. - Amerika óvatosan átölelte Kanadát, ahogy
már évtizedek óta nem, ahogy csak kölyökkorukban, a tábortűz mellett merte.
- Lehet, hogy veled nem, a te országod erős. De
mi lesz másokkal? - suttogta Matthew Alfred egyenruhájába, a szavai csak halk,
erőtlen mormogásnak tűntek.
- Ne viccelj már, majd én megvédelek -
vigyorodott el Amerika, mire végre Kanada is halványan elmosolyodott. Bízni
akart abban, hogy a másiknak igaza lesz.
Amikor Alfred egy hét múlva látogatóba érkezett
Matthew-hoz, a házát már üresen találta.
- Beszélhetnénk? -
nyitott be halkan Anglia a másik szobájába. Amerika unottan, egy miniatűr
focilabdát dobálgatva hevert a padlón a szétdobált ruhái között, mintha ez az
egész csak ennyiből állna, egy életre szóló unalomból.
- Kopogás? - emelte
fel lassan a fejét.
Arthur bosszúsan
megkocogtatta a fát.
- Megfelel? - sétált
közelebb, majd levetette magát az egyetlen üres felületre az ágyon.
- Tökéletes, de ha
lehet, ne izzadd össze a cuccaimat. - Anglia idegesen megtörölte a homlokát,
mintha ezzel segíthetne a helyzeten.
- Talán ha néha
foglalkoznál olyan apróságokkal, mint pakolás, nem állna fenn ez a probléma.
- Én nem te vagyok
- szögezte le makacsul Alfred, sokadszor és ezredszer, miközben felült a lomok
között.
- Majd pakolj el, légy
szíves. Rendben? – Arthur most nem vette fel a támadást, nem azért volt itt.
- Lehet róla szó. –
Amerika gyanakodva méregette, nem ehhez volt szokva, az övéhez hasonló makacs
ellenállást várt, de végül csak egy sápadt-remegő ölelést kapott. – És vigyázz
magadra.
Alfred szólni
akart, kiáltani, üvölteni, akármit, de csak némán végignézte, ahogy Anglia
szánakozó mosollyal elhagyja a szobáját, az életét, és napokra bezárkózik a lakrészébe.
A szoba, ahol találja magát, apró, poros és szomorú.
A szakadozott függöny ellenére alig van fény odabenn, épp csak annyi, hogy
megvilágítsa a letakart bútorokat és a szemétkupacot, ami az évek alatt
halmozódott fel a valaha elegáns parkettán. A kopott, virágos tapéta szakadtan
lóg le a falakról, az ajtó kilincse Alfred kezében marad, amikor kinyitja. Az
ablakon kinézve is csak málló vakolatot lát, mintha az álmai urává az enyészet
vált volna.
- Csak nem meglepődtél? - érkezik a hang az ajtó
mögül, a sarokból. Inas, reszketeg öregembert lát meg neki háttal, miután
behajtja az ajtót, egyedül a hang ismerős, egyedül a hang ébreszt benne
emlékeket.
- Pár pixel, amik megtestesítik egy ember
gondolatait. Min kellene meglepődnöm? - Amerika nemtörődömnek akar hangzani, de
még ő maga sem hiszi el a magabiztosságát. Az öregember elnézően elmosolyodik,
tucatszor látott arckifejezéssel, ami eddig nem ehhez az archoz tartozott.
Alfred közelebb lép, de az idegen még mindig nem fordul felé, csak félprofilból
tekint át a válla felett, amikor hozzá beszél.
- Látszik, hogy milyen rég nem jártál a
szabadban. Talán te tetted jól, és az a pár százalék, aki nem vesz tudomást a
problémákról. - Leugrik az asztalról és végre felé lép, a lila szemek
fénytelenek, megtörtek, csak most látszódik rajtuk igazán az idő pora, és
Amerika meglepetten lehuppan a padlóra.
- Mattie? - kérdezi bizonytalanul, miközben
hunyorog, próbálja felfedezni a jól ismert vonásokat, de képtelen.
- Tudom, most már senki sem hinné el, hogy te
vagy az idősebb - fintorodik el kissé Kanada, hiába próbálja javítani a
hangulatot, a kijelentés inkább lesz lemondó, mint humoros. Lassan, centiről
centire ül le Alfred mellé.
- Azt hittem, meghaltál.
- Sosem mondtam, hogy nem. - Mathhew lehajtott
fejjel, a padlót figyelve beszél, még véletlenül sem nézne a másik szemében. -
Attól, hogy mi most itt beszélgetünk, semmin sem változtat, még mindig a
fejedben vagyunk.
Amerika elfintorodik, amikor eszébe jut, hogy a
teste még most is ott fekszik egy fémszín szobában a kanapén, fején egy
átlátszó sisakkal, aminek köszönhetően most itt lehet.
- Te küldted a chipet, életben kell lenned. -
Alfred ezt nem kérdezi, pusztán durva kijelentés, aminél nem fogad el
ellenvetést.
- Ez igaz, de csak mert most volt szükséged rá. -
Kanada halványan mosolyogva feláll, majd lassan az ablakhoz lépked és
megtámaszkodik a párkányon. Egy régi dalt dúdol, miközben kinéz az ablakon, a
szám lehet már vagy ötven éves. - Egyedül képtelen lennél bármivel is
boldogulni.
Amerikát balsejtelem fogja el, de nem hallgat rá
és már megint nem hallgat Matthew-ra. Felpattan, majd a másik után siet.
- Ez hülyeség. Egyébként sem maradok sosem
egyedül. - Kanada csak mindentudóan elmosolyodik, amit Alfred olyan
idegesítőnek tart az idősekben, majd int felé és arrébbáll.
- Csak gyere ide, és nézz körül.
Amerika vonakodva az ablakhoz lép, majd lenéz az
utcára. Egy pilanat múlva zuhan, és igen közelről ismerkedik meg az
utcakövekkel.
Mire felkel és felnéz, az ablak már bezáródott és
sehol sem látja a testvérét.
Unottan elindul ki az apró sikátorból, miközben
leporolja a ruháját. Az utcát foltokban mocskos, saras (reméli, hogy csak
saras) hó borítja és tudja, hogy hideg van, de mégsem fázik egy rövid ujjú
pólóban és egy rövidnadrágban. Tisztában van vele, hogy ő itt nem valóság,
mégis elborzasztja, amit lát.
Az utca, amire kiért, elsőre elhagyatottnak
tűnik, az aszfaltot mély kátyúk teszik járhatatlanná, de még így, torzultan is
megismeri New Yorkot és tudja, hogy nincs messze a lakásuktól.
A falak tövében megmozdulnak az árnyak, de senki
sem látja Amerikát. Felsír egy csecsemő, miközben beesett arcú édesanyja
ringatja, halkan dúdol neki, miközben a könnyei patakzanak az arcán. Mellettük
állig bebugyolált vénasszony simogat egy girhes, csontsovány macskát, halkan
beszél hozzá, hogy holnap, hogy tavasszal, hogy egyszer majd jobb lesz, mert
ennél már nem sokkal jöhet rosszabb.
A fal tövében tucatnyi ember lapul éhesen és
fázva, gyerekek és felnőttek, férfiak és nők egyaránt próbálják itt egymást
segítve kihúzni a telet.
Alfred beletúr a zsebébe, de csak egy összenyomorodott
csokoládét talál. Egy fiatal fiúhoz lép és a tenyerébe ejti, csak remélni
tudja, hogy az étel nem csupán a képzelet része.
Bármerre néz, csak elkínzott tekinteteket lát, és
nem bírja tovább, futásnak ered. Nem nézi, merre megy, csak az számít, hogy
innen minél távolabb kerüljön, csak akkor áll meg, amikor lágyan kivilágított
épületek között jár, ahol már ott villognak a karácsonyi díszek. Egy ablakhoz
lép, ahol egy család halkan nevetve vacsorázik, az asztal majd összeroggyan az
ételek súlya alatt.
Azt hitte, itt majd jobban fogja érezni magát, de
csak növekszik a bűntudata.
- Mi a fenét csináljak, hogy kijussak innen? -
üvölt fel Amerika, a kiáltása egyaránt szól az égnek, az embereknek és
Kanadának.
- Találd meg a tested, és kész. Utána
elkönyvelheted az egészet, mint egy rossz látomás. - Nem látja sehol a másikat,
olyan, mintha mindenhonnan jönne a hangja.
- Nem segítenél?
- Nem. - Matthew hangjába némi kaján él költözik,
valószínűleg közben igen jól szórakozik.
- Akkor ott rohadj meg - morogja maga elé Alfred,
majd lehunyja a szemét. A teste ott vibrál a képzelete tudatán, majd elindul
arra, amerre önmagát sejti.
Mire kinyitja a szemét, egy régi stílusú, fehérre
meszelt ház előtt áll. Máskor még talán ízlésesen díszesnek mondaná, de most
ettől is csak a rosszullét kerülgeti. Látja magát az ablakon át.
Óvatosan megérinti a bejárati ajtót, de a keze
könnyedén átsiklik rajta. Belép, majd a technikai szobába sétál és egy
pillanatig farkasszemet néz saját magával.
Mielőtt visszatérne a testébe, megfogadja, hogy
változásokat fog hozni.
Mikor felkelt,
halkan Anglia ajtajához lépkedett. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy a
másik talán alszik, és jobb lenne, ha visszajönne reggel, de eddig se hatották
meg különösebben a másik szokásai, így türelmesen bekopogott egyszer, kétszer,
háromszor. A negyedik kopogás már határozottan türelmetlennek hangzott.
Óvatosan benyitott,
hátha bármelyik pillanatban visszakoznia kell, de odabenn nem volt senki, csak
egy gyorsan, szinte olvashatatlanul körmölt viszlátot talált egy cetlin.
Végleg egyedül
maradt.
Még nem igazán
fogta fel, hogy nincs többé, aki beszabályozza, irányítsa és megvédje, aki
minden reggel pontban hétkor ott fog ülni a konyhaasztalnál a pocsék teájával meg
az idióta gúnyos vigyorával, aki veszekedjen vele, de végül mindig engedjen a
saját igazából, aki évente egyszer, amikor már megelégeli a rendetlenséget,
elpakol a lakrészében és mindig zsörtölődik a megpenészedett ételek miatt a
hűtőben. Furcsa volt belegondolni, hogy soha többé nem látja már Arthurt.
A szobájába ment,
majd csendesen elpakolt, csak a halk motoszkálás hallatszott a helyiségben.
Furcsán néma volt minden, de nem akart arra gondolni, miért nem hallja a lapok
súrlódását vagy a csésze koppanását a falon keresztül. Egyáltalán nem akart
gondolkodni.
Mire végzett, a nap
első sugarai már megvilágították az immár tiszta szobát. Most be kellene jönnie
Arthurnak, és megjegyezni, hogy jé, nem
is emlékeztem már, milyen színű a szőnyeged, aztán készíteni egy borzalmas
reggelit, mondjuk odaégetett rántottát és eltüzelni a mai újságot. Így kellene
mindennek történnie.
Ehelyett Alfred a
konyhába sétált, majd egy szatyorba mindenféle ételt pakolt, amit a hűtőben és
a szekrényben talált, aztán meg sem állt a bejáratig. Ott megtorpan, de csak
egy pillanatra, majd halk sóhajjal a kilincsre tette a kezét.
Az ajtó kitárult,
és hosszú ideje most először érezte meg a friss levegőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése