Sosemvolt napjaink

WtNV, Cecilos, nagyon AU, nagyon hurt/comfort és nagyon utálni fogtok érte. Az egyetemista Carlos a nyári szünetét kénytelen a nagyapja régi barátjánál, Josie-nál tölteni Night Vale-ben. Az egyetlen, aki mindezért kárpótolja, Cecil, aki furcsa tévképzeteivel és hallucinációival kellemesen üdítővé teszi a hétköznapjait.
Az az igazság, hogy igen gyorsan eltanyáztam NaNoWriMón, így inkább megírtam ezt. Vérkönnyeim ajánlom fel bűneimért

- Jó reggelt, Carlos. Nem gondolkodtál még azon, mit szeretnél csinálni nyáron?

Nagyapa egy levélen mosolyogva, idős nyugalommal ült a székében, amikor a fiú belépett a szobába. Carlos meglepetten nézett fel a kémcsőből, amit a kezében szorongatott, addig habozott, amíg a pezsgő folyadék a kezére nem csöpögött.

- Úgy gondoltam, megpróbálok új tapasztalatokat szerezni az alkímia területén, talán rálelek valamire, ami az ókori alkimisták figyelmét elkerülte. Esetleg megpróbálhatnék izolálni egy szerves anyagot, aztán néhány dolgot kipróbálok az etológia területén, vagy ki tudja. Hosszú a nyár.

Nagyapa halkan felnevetett, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. Sosem értette teljesen az unokája tudománymániáját, mindenesetre teljesen más elképzelései voltak arról, hogyan kellene egy tizenkilenc éves fiúnak töltenie a nyári szünetét.

- Képzeld, most kaptam levelet egy régi barátomtól, Josie-tól, és örülne, ha ellátogatnál hozzá a nyáron.

- De nagyapa...

- Ugyan, Carlos, én már öreg vagyok egy ekkora utazáshoz, és neked is jót tenne, ha végre kimozdulnál itthonról. Ott vidéken lennél, friss levegőn, nem csak azok közt a mérgező gőzök között.

- Csak nagy mennyiségben mérgező - vetette közbe Carlos, bár ő is érezte, hogy ez elég gyenge próbálkozás.

- Miért, talán nem töltik be az egész szobád? - mosolygott rá nagyapa. - Olyan szag van benn, mint egy borzveremben.

- Az csak vajsav.

- Miért, ettől a ténytől jobb lett a szaga?

- Nem, de az izzadtság abszolút nem mérgező.

- Szép témaelterelés. - Carlos elégedetlenül összeráncolta a szemöldökét, a nagyapja már túl régóta ismerte ahhoz, hogy ilyen egyszerűen megvezethesse. - De attól még jövő héten utazol, és nincs vita.

- Remélem, tudod, hogy ezzel akár teljesen tönkreteheted a további tanulmányaimat - nézett Carlos mélyen a nagyapja szemébe, de ő csak nevetett rajta.

És Carlos két hét múlva tényleg a vonaton ült úton Desert Bluffs felé, miközben kissé sértődötten bámult ki az ablakon. Meg sem kísérelte becsomagolni azt a rengeteg vegyületet és eszközt, amit az évek során halmozott fel, így a kísérletei nagy részét kénytelen volt félbehagyni. Úgy érezte, eddigi legrosszabb nyarának néz elébe.

Hanyagul nekitámaszkodott a bőröndjének, egyetlen útitársának, amiben csak néhány unalmas ruhadarab lötyögött, Carlos úgy volt vele, felesleges olyan sok mindent magával hoznia, attól függetlenül, hogy egy hónapra ment. Remélte, hogy nem annyira elmaradott ez a kisváros, hogy ne legyen legalább egy mosógép a környéken.

Hangos csattanást hallott nem messze, majd egy fiú nevetve levetette magát mellé. Első ránézésre annak a tipikus amerikai mintapolgárnak tűnt volna a gondosan oldalra fésült szőke hajával és az élénken csillogó kék szemeivel, ha nem lettek volna a tetoválások. Carlos nem bírta megállni, hogy ne bámulja a homlokán lévő harmadik szemet és a karjain hanyagul végigfutó indákat.

- Bocs, ugye szabad volt a hely? - mosolygott rá a fiú, mire Carlos zavartan félrekapta a tekintetét. Oldalról olyan érzése volt, mintha a harmadik szem a másik kettőtől függetlenül néha hosszan pislogna.

- Persze, csak nyugodtan. Carlos vagyok. - Carlos próbált minél unottabbnak látszani, még akkor is, ha a másik legalább olyan érdekesnek tűnt elsőre, mint az otthon hagyott kísérletei.

- Ó, Carrrlos. - A fiú elgondolkozva megpörgette a neve r betűjét. - Cecil. Mármint a nevem.

- Értem - vágta rá gyorsan Carlos, majd látszólag az ablak felé fordult, hogy a szeme sarkából folytathassa a másik tanulmányozását.

- Hová utazol? Már ha megkérdezhetem. - Cecil még mindig őt figyelte zavartan mosolyogva, látszólag szívügyének érezte, hogy fenntartsa a társalgást.

- Megkérdezheted - nézett rá ismét Carlos, majd rájőve, hogy nem épp ez volt a megfelelő válasz, gyorsan hozzátette. - Desert Bluffsba.

Egy pillanatra azt hitte, valami rosszat mondott, mivel Cecil úgy fintorgott, mint aki először szagol életében pentánsavat.

- Hát sajnállak. De komolyan. Mármint, Desert Bluffs szörnyű hely. Azt hallottam, hogy a rádióállomásuk csupa vér, egyszerűen undorító, hogy évek óta nem képesek kitakarítani.

Carlos próbált nem fennakadni az utolsó mondaton, bármennyire is fennakadnivalónak tartotta az első, a második és a harmadik újragondolásra is, inkább mást kérdezett.

- Érdekel a rádiózás?

- Persze. - Cecil olyan csodálkozva nézett rá, mintha ez alapvető lenne. - Később én akarok majd lenni Night Vale hangja.

- Gondolom, akkor Night Vale-be utazol. Mármint most. - Carlos nem igazán értette Cecil büszkeségét, de lassan rá kellett jönnie, hogy ennél már csak egyre kevesebbet fog.

- Igen, utánad egy megállóval fogok leszállni - mosolygott rá Cecil. - És téged mi érdekel? Úgy értem, a tudományon kívül.

- Honnan tudtad? - Cecil zavartan végignézett a Carloson lévő laborköpenyen. - Ó, tényleg. - Gyors pillantás a kinti sivatagra, amolyan ellenőrzésként, hogy megvan-e még, közben a gondolatai a megengedett sebességet bőven túllépve száguldoztak a fejében. - Azt hiszem, a tudomány az életem.

- És melyik területével foglalkozol? - Cecil lenyűgözve bámulta a mellette ülőt. Carlos közel sem volt ennyire lenyűgözve önmagától.

- Mindennel, ami kicsit is érdekel. Kémia, fizika, biológia, öhm... kémia...

Cecil továbbra is zavartalanul figyelte Carlos ádáz csatáját a szavakkal. Minden hangzatos mondat, amit a viselkedéstani kísérletei során az utcán sétálgató lányoknak szokott mondani, hirtelen tovaszállt, nem hagyva maga után mást, csak a végtelen űrt. Ezzel nem is lett volna baj, ha ez az űr nem a fejébe fészkel be. Hello, Carlos vagyok, tudós. Nem, nem, ez már megvolt. Hogy mihez értek? Mindenhez. Még a saját gondolatai is túlzottan egoistának tűntek számára.

Véget nem érő szenvedését Cecil szakította meg.

- Nem akarlak zavarni, meg semmi izé, de nem Desert Bluffsban kellett volna leszállnod?

Carlos tágra nyílt szemekkel bámult az egyre távolodó tábla után, amit Cecil néma beleegyezésnek vett.

- Azt hiszem, akkor együtt fogunk leszállni - állt fel a fiú, Carlos azonban még mindig nem vette le a tekintetét a kinti tájról. - Vagy nem? Nyugi, a két város nagyon közel van egymáshoz. Amúgy is, Night Vale százszor jobb hely, mint amaz.

Carlos végre gépiesen megragadta a csomagját, majd válasz nélkül az ajtóhoz sétált. Cecil egykedvűen utánanézett, majd ő is követte.

Leszállva egy lepukkant, üres állomáson találta magát, a betonon több éves szemétkupacot görgetett a szél. Csak ketten voltak leszállók. Carlos vágyakozva gondolt vissza Desert Bluffs tiszta, napfényes vasútállomására, ahol egy tucatnyi ember nevetgélt és beszélgetett egymással.

- Vigyázz, itt mindig figyelnek - súgta a fülébe Cecil, amitől a tarkóján égnek álltak az apró pihék.

- De jó, hogy nem késtem el - sietett be egy idős, aszott hölgy a sínek közé, kezében megpakolt bevásárlószatyrot cipelt, Carlos azon csodálkozott, hogy bírt a néni és a csomag egyensúlyban maradni. Eltéveszthetetlen volt, melyikük a nehezebb. - Csak nem te vagy Carlos? Én mondom, teljesen olyan vagy, mint a nagyapád a te korodban. Gyere, sütöttem sütit.

Carlos csodálkozva nézett az elé lépkedő idős hölgyre. A nő több mint két fejjel volt alacsonyabb nála, de a szemei úgy csillogtak, mint egy időtlen gyereknek.

- De nekem Desert Bluffsban kellett volna leszállni. - Csak ennyit tudott kinyögni, miközben a fejében több száz éves elméletek látszottak megdőlni, mint a gravitációs törvények.

- Ugyan, drágám, Desert Bluffs maga a fertő. Dehogy kellett neked ott leszállni. - Mosolyogva Cecil felé fordult. - Köszönöm, kis drágám, hogy eljuttattad idáig. Tudod, a memóriám már nem olyan, mint rég, és el se merem képzelni, mi lett volna szegénnyel azon a szemétdombon.

Carlos szíve szerint közbeszólt volna, de csak nézte az előtte állókat, akik úgy beszéltek róla, mintha itt se lenne, amíg Cecil fel nem nevetett, és búcsút nem intett mindkettejüknek.

- Igazán rendes gyerek - motyogta maga elé Josie, majd hozzá fordult. - Gyere, mondtam már, sütöttem egy kis pitét.

Carlos nyugtalanul forgolódott a kanapén. Josie pitéje még most is ott fickándozott valahol a gyomrában, már amikor nem nyomta a régi bútordarab valamelyik rugója. Úgy érezte, ebben a házban képtelen lesz bármennyit is aludni.

Megint reccsent egyet a lépcső, aztán egy faág elégedetten, lassan végigkarcolta az ablakot. Üveg koccant üveghez, újabb reccsenés, ezúttal sokkal közelebbről, majd megint beállt az ötperces csend.

Carlos fordult egyet, hátha képes lesz elaludni a következő zajszünetben, de tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik. Nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, majd elhatározta, hogy felül, de rögtön le is fejelt valamit.

Fojtott kiáltást hallott maga mellől, majd megpillantott egy sötét árnyékot az ágya mellett, ami most összegörnyedve fogta a fejét.

Be kellett látnia, hogy az üvöltés határozottan nem volt jó módszer, elvégre Josie elég öregnek tűnt, a végén még szívrohamot kap a nagy ijedelemben. Kitapogatott egy vastag könyvet, ami mellette hevert a földön, majd lesújtott a Tudomány Nagylexikonával.

Aztán kiderült, hogy csak Cecil volt az.

- Úgy tűnik, az angyalok tele vannak energiával ma este - suttogta, mikor végre magához tért. - Valamelyik fejberúgott az előbb.

- Az én voltam - válaszolta Carlos, miközben azon gondolkozott, hogy üthetett akkorát, hogy a másik hallucináljon.

- Te miért rúgtál volna fejbe? Aludtál. Láttam.

- Nem, csak leütöttelek. Nem bírtam aludni, azt hittem, betörő vagy.

- A betörőknek van kulcsuk? - vigyorodott el Cecil, majd végre feltápászkodott. Carlos letett arról az ötletről, hogy talán ki kellene hívnia a mentőket.

- Némelyiknek. Mit csinálsz itt éjszaka?

- Josie leküldte az angyalokat, hogy nézzék meg, minden rendben van-e veled, de nem akarták felkelteni, szóval inkább nekem szóltak. - Carlos megint elkezdte keresgélni a gondolatai között a mentők számát. - Akartak neked hozni vizet, de van még némi gondjuk a földi tárgyakkal.

- Aham. Szóval angyalok, azt mondod. - Carlos kifejezéstelenül meredt maga elé, miközben a keze lassan megindult a telefon felé.

- Nem vagyok őrült - jelentette ki nyugodtan Cecil, és hát igen, valószínűleg tényleg nem jelenti ki egy őrült ilyen nyugodtan, hogy nem őrült. Carlos lassan belezavarodott a saját gondolatmenetébe. - Gyere, megmutatom.

Cecil felpattant, majd kézen ragadta Carlost és maga után húzta. Kínosan jó érzés volt, szóval inkább igyekezett róla tudomást sem venni, csak követte Cecilt ki az ajtón, majd tovább az úton. Egy park előtt álltak meg, majd a fiú felsegítette Carlost a fal tetejére. A kapun csomókban lógtak a lakatok.

- Ez a régi kutyasétáltató. Kicsit már elavult, de a csuklyás alakok még mindig kedvelik. - Nézett a park felé egy pillanatra Cecil, de nem különösebben törődött vele, rögtön el is kapta a pillantását. - Ha észreveszed valamelyiket, ne nézz rájuk. Azt nem szeretik.

Carlos elgondolkozott, vajon mennyire volt jó ötlet kijönni egy sötét, elhagyatott parkhoz egy őrülttel, aki talán nem őrült. Mindkét aspektusban szörnyűnek tűnt a helyzet.

- Csak nézz fel az égre. - Cecil mosolyogva végigfeküdt a falon, Carlos pedig követte a példáját. Alattuk a beton forró volt a déli napsugarak emlékeként, így végre nem fázott pizsamában. A kerítés nem volt túl széles, a karjuk épphogy összeért, Cecil mosolyogva nézett rá, ő pedig biztos volt benne, hogy a lombikos pizsamáján nevet. A másik helyében ő biztos képen röhögte volna már saját magát, aztán otthagyná a fenébe.

- Látod azt? - mutatott Cecil egy hatalmas felhőre, ami mögött pár pillanattal azelőtt eltűnt a Hold. - Ő a Fénylő Felhő. Ha dühös ránk, néha döglött állatokat dobál, de most boldog. Örül neked.

Carlos próbálta meglátni a vidámságot a felhőn, de nem járt sikerrel. A döglött állatokon már fenn sem akadt.

- Honnan tudod, hogy boldog?

- Ez egyszerű - nevetett fel Cecil. - Most ezüst fénnyel világít.

Carlos egy pillanatra kötözködni akart, a másik képébe vágni, hogy az csak a Hold, megdönthetetlen tudományos érveket sorakoztatni fel, aztán rájött, hogy lényegében semmi értelme nem lenne. Cecilt nem tudná meggyőzni, és jó volt csak itt heverni, és nézni az eget. Egyszer azt olvasta, hogy ez romantikus, de ő nem érzett semmit, ez most Cecilről szólt, Cecilről és az ő saját világáról, aminek Carlos valahol a szélén egyensúlyozott.

- Miért jöttél ide? - suttogta Cecil, már megint őt nézte, és Carlost kezdte zavarni a másik sötét, mindentudónak látszó tekintete.

- Tudod, a nagyapám... - kezdte Carlos, de Cecil már nem figyelt rá.

- A PIRAMISnak kellett lennie. Eljött hozzám, és szólt, hogy jönni fogsz, hogy te leszel az. Igen, csakis ő lehetett. - A szavai egyre jobban kezdtek hasonlítani egy mániákus motyogásához.

Carlos akaratlanul is felpattant, ugrott, majd futott, ahogy bírt. Cecil nem szólt, Cecil nem kiáltott utána, és ő nem mert megállni, amíg Josie-hoz nem ért, és magára nem zárta a mosdó ajtaját. A kulcsot a zsebébe rejtette, majd lihegve az ajtónak dőlt.

A reggel a kanapén érte, óvatosan betakarva ébredt, és kipihentebbnek érezte magát, mint valaha. A keze a nyitott könyvön nyugodott, mintha azon aludt volna el, a pizsamája sáros volt és a lába tele volt horzsolásokkal.

- Josie... - kezdte óvatosan Carlos. Reggelinél ültek, eddig az előtte heverő nagy kupac palacsintát szuggerálta. - Mit gondolsz Cecilről?

- Rendes gyerek - mosolyodott el az idős hölgy. - Olyan, mint a férjem volt ennyi idősen. Mindig kicseréli a villanykörtét és megjavítja a bútoraimat, aztán azt mondja, hogy az angyalok tették.

Carlos megnyugodott, hogy nem ő okozott a másiknak maradandó agykárosodást.

- És nem gondolod kissé, öhm, furcsának?

- Ki az, aki nem furcsa egy kicsit? - nevetett fel döcögősen Josie. - Én is az vagyok, és te is, nem is kicsit. Cecil... ő tényleg valamivel különösebb, mint mások. De nem őrült, és nem is veszélyes - nézett rá átható szemekkel, mire Carlos kissé elszégyellte magát. - Csak egy meg nem értett gyerek. Juharszirupot?

Carlos fel sem fogta, hogy bólintott, csak amikor egy adag nagy viszkozitású valami a reggelijére csorgott.

- És most egyél, úgy nézel ki, mint aki már hetek óta nem kapott enni. Rosszabb vagy, mint a nagyapád - fenyegette meg Josie egy fakanállal, majd el se mozdult onnan, amíg Carlos mindent meg nem evett a tányérjáról.

Carlos gyorsan kiosont a házból, mielőtt az idős hölgy nekiállt volna újabb adagot készíteni.

Cecilt ugyanott, a park kerítésének tetején fekve talált rá.

- Nem gondolod, mennyire felesleges egy város élére polgármester? - kérdezte, mintha Carlos el sem ment volna, mintha nem üvöltve rohant volna előle az éjszaka közepén.

- Nem haragszol? - kockáztatta meg a kérdést óvatosan Carlos, mire Cecil halkan, örömtelenül felnevetett.

- Minek? Úgyis tudtam, hogy visszajössz. - Carlost enyhe félelem töltötte el a másik hanglejtésére, de nem foglalkozott vele, óvatosan közelebb lépett Cecilhez. - Szóval, mit gondolsz?

- Öhm, miről is?

- Hát a polgármesterről!

- Nem igazán ismerem - emelte fel a kezét védekezőn Carlos.

- Nem a miénkre gondoltam, hanem úgy általánosságban.

Carlos hite kezdett megdőlni Josie szavaiban.

- Hát... ők tartják össze az embereket, szóval gondolom, jó vezetők meeeg jó a szervezőkészségük. Nélkülük nem lenne, aki intézze a város ügyeit. Gondolom.

- És ha rosszul végzik a munkájukat? Ha csak a saját érdekeiket nézik, és a városi tanács miatt szükségtelen a jelenlétük? - ült fel Cecil, majd kíváncsian nézett le Carlosra, aki zavartan húzogatta a köpenye ujját.

- Hát... azt hiszem, akkor tényleg feleslegesek. - Cecil elégedetten rávigyorgott, mint aki pont ezt a választ várta. - De hogy jön ez ide?

- Ó, a mi polgármesterünk egy kicsit öntörvényű. Néha villámokat szór arra, aki ellentmond neki, pogány rigmusokat üvölt az égbe, ha ideges, és szeret köddé válni meg hasonlók. Bár azt hiszem, ez teljesen szokásos.

- Nem hinném - túrt bele Carlos idegesen a hajába. Nem akart tudomást venni arról, hogy Cecil szemei pislogás nélkül követik a mozdulatot. - Úgy értem, nekik az lenne a feladatuk, hogy mindenkit meghallgassanak, és a lakosok érdekében döntsenek, szerintem. Persze nem igazán tudom, erre mi a szokás.

Cecil lassan, elgondolkozva bólintott, már nem is igazán figyelt Carlosra, a saját gondolataival volt elfoglalva.

- Igazad lehet - mondta lassan, vontatottan.

- Nem jössz be Josie-hoz? Már biztos újabb adag palacsintát sütött, és úgyis vihar közeledik - mutatott Carlos az égre, azon azonban egy felhő sem látszott. Zavarodottan nézte a végtelen kékséget, pedig biztos volt benne, hogy az előbb hatalmas, sötét felhők úsztak erre hihetetlen sebességgel.

Cecil is felpillantott, majd mosolyogva leugrott.

- Köszönöm, azt hiszem elfogadom az ajánlatot. Azt se tudom, mikor ettem már utoljára.

Carlos erőtlenül visszamosolygott, majd lesütött szemmel elindult vissza Josie háza felé. Próbálta kiverni a fejéből azokat a ragadozófogakat, amik kivillantak Cecil szájából vigyorgás közben.

Ha nem ő lett volna ilyen helyzetben, most jót nevetett volna azon, hogy úgy tűnik, az őrület ragályos.

- Üdv, te biztos Carlos vagy - állt fel egy idős hölgy a konyhaasztaltól, amikor beléptek. Furcsa volt egy ilyen elegánsan öltözött nőt Josie ütött-kopott, apró lakásában látni, ahogy a hokedlin kuporog és krumplit pucol. Az arcát súlyos gyászfátyol takarta, az arcvonásait is teljesen elnyelte a fekete lepel, csak ősz haja mutatta a valódi korát. A ruhája is fekete volt, a szoknya a földet súrolta, csak ránctalan, törtfehér keze bukkant elő a redők közül. - Josie elment a boltba, üzeni, hogy már nem volt elég liszt a harmadik adaghoz, de addig egyetek csak nyugodtan.

- Ő az Arctalan Öreg Hölgy. Ott él mindenhol, ott lakik minden házban, ahol valaha járni fogsz, de még senki sem látta az arcát - suttogta Cecil kísértetiesen a fülébe. Carlos nagy levegőt vett, majd az idős hölgyhöz fordult.

- Elnézést, de én még nem hallottam önről. Megkérdezhetném a nevét?

- A becenevem már hallhattad - nevetett fel halkan a nő. - Az igazi nevem Madeleine.

- Örvendek - biccentett Carlos. Egyvalami nem hagyta azért nyugodni. - Josie honnan tudta, hogy nem egyedül jövök vissza?

- Josie igazán jó emberismerő - mosolygott rá sejtelmesen Madeleine, Carlosnak pedig kezdett igazán elege lenni, hogy itt mindenki vagy sejtelmes, vagy kísérteties. - Ha megbocsátotok, én most megyek, még sok embert kell ma meglátogatnom.

Madeleine még utoljára rájuk mosolygott, az ajkaival néma szavakat formált Carlos számára Cecil háta mögött, de ő nem értette, csak zavartan nézett az idős hölgyre. A nő csak lemondón megrázta a fejét, majd elsétált a bejárat irányába. Carlos nem hallotta utána csukódni az ajtót.

- Gyere, ülj csak le - húzta ki Carlos udvariasan a széket, mire Cecil szélesen elmosolyodva leült. - Kérsz valamit?

Cecil csak az asztalra könyökölve bámulta őt, mintha legalábbis valami igazán különös lenne benne. Carlos nem igazán fogta fel a rajongást a másik szemében, de a helyzetet különösen kínosnak találta.

- Köszönöm, nem kérek semmit - válaszolta Cecil percek múlva. - Te nem ülsz le?

- De. Persze, dehogynem.

- És, mi tetszik eddig Night Vale-ben? - mosolygott rá, és megint olyannak látszott, mint a vonaton. Carlos számára úgy tűnt, mintha évek óta itt lenne már.

- Nem tudom, még nem igazán láttam semmit belőle - mosolyodott el zavartan, már megint a laborköpenye gombjával játszott.

- Mit szólnál, ha holnap megmutatnék mindent? Ma még el kell intéznem valamit, de reggel itt is lennék érted, rendben?

- Ó, köszönöm. - Carlos végre képes volt szívből rámosolyogni, a semmin kacagtak és a sötétség képébe nevettek, csak ennyi volt és nem több, egy pillanat, ami képes elűzni az árnyakat.

Carlos kezdte azt érezni, hogy egy kis idő múlva határozottan tudná kedvelni Cecilt.

- Sajnálom, de mennem kell - pattant fel a másik. - Minél hamarabb elintézem azt a... azt a valamit, annál hamarabb mehetünk holnap.

- Alig öt perce jöttél - állt fel Carlos is, aztán elgondolkodott, hogy talán túl nyomulósnak tűnik. - De persze, rendben, menj csak.

Cecil gyengéden elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzá, az ajkai az ajkain, a keze a hajában, óvatos cirógatások az arcán, megannyi inger száguld az agya felé, és a csók is csak puszta kémia, az ingerületátvivő anyagok furcsa tánca, ami véget is ér, mielőtt Carlos reagálhatna rá.

- Hát, viszlát. Azt hiszem - int felé Cecil, a mosolya ragyogó és a szeme komor, hiányzik belőle a szivárvány, amikor kilép az ajtón.

Carlos lefejeli a falat egyszer, kétszer, háromszor, amiért nem ment utána.

Josie talán még több szatyrot hozott magával, mint amikor kiment elé az állomásra, de most Carlos rögtön mosolyogva átveszi őket, és egy kis segítséggel mindent a helyére is rak. Az idős hölgy Carlos szerint abban a tudatban élhetett, hogy egy növésben lévő fiú háromszor annyit eszik, mint egy kisebb hadsereg, mindenesetre annyi ételt raktározott el, mintha legalábbis téli álmot készülne aludni.

- Nem tudod véletlenül, Cecil miért mászkál az önkormányzat tetején? - vetette közbe közömbösen Josie, mintha csak az időjárásról érdeklődne.

- Hogy mit csinál? - kapja fel a fejét Carlos, elejti a harmadik csomag tejet, a fehér folyadék hangos csattanással teríti be a padlót.

Nem gondolod, mennyire felesleges egy város élére polgármester?

- Leintegetett, és közölte, hogy most nem tudunk beszélni, de holnap reggel úgyis érted jön.

- És nem kérte meg, hogy jöjjön le? - Josie csodálkozva megvonja a vállát.

- Ne aggódj, szokott hasonlókat csinálni, nem lesz semmi baj. - Mire a mondat végére ért, csapódott az ajtó, és Carlos már nem volt sehol.

- Elnézést - állított meg Carlos egy fiatal férfit, mikor már a régi park közelében járt. Csak ekkor jött rá, hogy még mindig nem ismeri eléggé a várost. - Tudna esetleg segíteni, hogy merre találom az önkormányzatot?

- Kétszer jobbra, aztán kétszer balra az első utcán. Eléggé kiemelkedik a többi közül, el sem lehet téveszteni. - Az idegen gyanakodva nézett rá, és Carlosnak rá kellett jönnie, hogy lihegve, kócosan és a zilált ruháival nem lehet túl bizalomgerjesztő látvány. - Elkísérjem esetleg?

- Köszönöm...

- Steve.

- Köszönöm, Steve, de rohanok - szólt még vissza Carlos elhaladtában.

- Ha már megint Cecil csinált valamit, ne aggódjon, nem lesz baja - kiáltotta még utána Steve, de Carlost már nem érdekelte.

Egyszerű, fehér furgon állt az önkormányzat előtt, Carlos ennek támaszkodott neki egy pillanatra, amíg körülnézett.

Nyílt az ajtó, és két férfi fogta közre a vergődő Cecilt. Carlosnak fájt látni rajta a kényszerzubbonyt, és azt az őrületet, amiről eddig nem vett tudomást a szemében. A zubbony fehér anyagát néha mélyvörös vérfolt törte meg, amit Cecil szinte megbabonázva bámult egy-egy pillanatig.

- Engedjenek el, nekem holnap találkoznom kell... találkoznom kell Carlossal, megígértem neki, hogy érte megyek, nem-nem-nem, nem vihetnek el. - Cecil megpróbálta megrúgni a bal oldalán álló férfit, de az számított rá, nem érhette el egyiküket sem.

- Carlos - vette végre észre Cecil -, Carlos, látod, ezt kettőnkért tettem, most már itt maradhatsz velem Night Vale-ben, Carlos, Carlos, ó, tökéletes Carlos...

Carlos már csak egy zavartan motyogó, megszállott szemű őrültet látott maga előtt, mint tegnap éjszaka a fal tetején.

- Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha hamarabb hazautaznál - simított végig a karján Josie, miközben komoran figyelte Cecilt. Carlos nem értette, hogy érhetett ide ilyen hamar, de örült, hogy már nincs teljesen egyedül.

- Ismered ezt a fiút? - fordult hozzá az egyik ápoló közönyösen, mire Carlos elkapta a tekintetét a reménykedő Cecilről.

- Nem.

- Üdv, Carlos vagyok, az új pszichiáter - mosolygott rá a férfi a recepciósra.

- Örvendek, az én nevem Dana. Azt hiszem, én fogom megmutatni az épületet - nézett fel a lány, majd komoly arckifejezéssel kijött a pult mögül. - Üdvözlöm a Night Vale Bennlakó Központban.

- Hangzatos név - indult el Carlos Dana után, közben idegesen megigazította a nyakkendőjét és babrált egy pillanatot az inge ujjával. Az eltelt tizenöt évben az egyetlen, ami nem változott rajta, a fehér köpenye volt.

- Nem én találtam ki, elhiheti - mosolyodott el végre halványan a lány. - Intézményünk kórház, árvaház, öregek otthona és őrültek háza is egyben, mindegyik részlegünk egy-egy külön szárnyban kapott helyet.

- Igazán... praktikus.

- Azt hiszem, önnek egyelőre elég megismernie azt a részt, ahol dolgozni fog, a többit ráér még felfedezni.

- Igazán köszönöm. Bevallom, nem is emlékszek erre a helyre a legutóbbi látogatásomról.

- Miért, mikor járt itt? - fordult vissza Dana egy pillanatra, mielőtt belépett volna a liftbe.

- Még egyetemista voltam, szóval nem mostanában - nevetett fel halkan, örömtelenül Carlos.

- Az épület tizenegy éve lett alapítva, előtte rádióállomásként üzemelt.

- Á, értem. - Már a folyosón jártak, amikor ismerős hangot hallott, mint már annyiszor a hajnali rémálmaiban, és mint azokban is, borzongva megállt, majd benézett a szobába, ami mellett épp elhaladtak.

Első ránézésre nem mondta volna meg, hogy a helyiség már nem a rádióállomás része, a belsejét nagyrészt egy régimódi, hatalmas gépezet foglalta el, csak a sarokban állt egy ágy és egy kisebb éjjeliszekrény. A mikrofon előtt egy szőke férfi könyökölt háttal az ajtónak, elragadtatva monologizált, mintha a város még hallgatná, mintha az egész világ hallhatná.

- A város nekünk ajándékozta a felszereléseket is, azóta sokkal könnyebb vele a dolgunk.  - suttogta Dana, miközben ő is megállt Carlos mellett. - Előtte egyfolytában összetörte a berendezést és mindenáron ki akart jutni, de mióta elhelyeztük a stúdióban, sokkal jobban viseli. Persze kiszedtük a gép veszélyesebb részeit, és már az intézet megalapításakor sem működött, de amíg azt hiszi, hogy rádióbemondó, sokkal nyugodtabb.

- Ez valóban érdekes - mondta Carlos minden meggyőződés nélkül.

- Mindannyiunkat beletett a saját kis világába. Én például a segédje vagyok - mosolyodott el szomorúan Dana. - Kíváncsi vagyok, maga ki lesz.

Cecil egy pillanatra hátrafordult, mire Carlos halványan rámosolyogott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy a másik még felismeri, túl hosszú idő telt már el ahhoz, hogy az emlékek sértetlenül átúszhassanak az idő folyamán, de Cecil szélesen elvigyorodott, majd egy pillanat múlva visszafordult a mikrofonhoz.

- Azt hiszem, én tudós leszek - figyelte Carlos még egy pillanatig a szőke férfit, majd érdeklődve Dana felé fordult. - Ideje lenne továbbmennünk, nem gondolja, hölgyem?

Már messze jártak a stúdió-szobától, de Cecil hangja még oda is utána kúszott, teljesen betöltve a gondolatait.

Jó éjt, Night Vale. Jó éjt, Carlos.