Ab ovo

Nos, ez egy olyan Hetalia fic, ami nem is annyira Hetalia. (Rosszul kezdődik, mi?) Az egyetlen szereplő Európa, és az évszázadok az ő szemszögéből.
Kísérletező kedvvel tértem vissza, szóval ez most egy... rímes próza (wtf), avagy egy hirtelen elkövetett emberiség elleni bűntett.


Lába nyomán fű serken,
ahol szalad, fut, rohan a gyermek Európa a világgal kezében.

Mikor az ember még botokkal játszik,
beszélni próbál, fél, menekül, gyűjtöget és vadászik,
ő értelmet hoz eszében, szívében
és az életet adó, villámszülte tüzet a kezében.
Hála néki okos szóval, új eszmékkel a Föld is felvirágzik.
Álma lesz a világ álma,
csak nézi, nézi az új dolgokat: épül Róma, megszületik a demokrácia,
de lassan rá kell jönnie, hiába az ész, az értelem,
az ember csak ember marad.

Büszkén járja a világot fiai nyomában,
eljutnak ők mindenhová, Ázsiába, Afrikába, Amerikába
és ő mindig velük marad.
S akkor, mikor fia vére először fiához tapad,
már elrettenve fut, rohan,
barlangokba rejtezik és fájdalmát az égbe kiáltja,
csak azt reméli, hogy mindez nem volt hiába.
Gyermekeit elhagyva nekilát keserű álmának,
arcát, gyönyörű arcát nem mutatja többé az elhagyatott világnak.

A Földet tovább már csak a lelkében látja.
soha, soha, de soha nem akar véget érni álma,
villanásnyit látja csak a szeretetet, a háborút s a halált,
míg gyermekei éltek, nyugalmat nem talált.

Senki, ó, senki nem tudta, hogy létezik még a lány,
kinek lelkéből, álmából született egyszer rég egy sokkal szebb világ.

És jött a vég, a sosem múló nyomorúság,
a sikítással, fájdalommal telt összeroskadás, hol vesztét leli minden ország, minden világ.
Európa nem sír, nem kiált tovább,
csak felkel, körülnéz, majd elhagyja odúját.
Némán indul útnak, a semmi porzik a lába alatt, de nem találja sem élőnek, sem holtnak nyomát.
A Föld magába roskadt.
Poros, keserű, alvadt vérrel borított világ halad
el mellette, szájába rég elmúlt sikolyok íze tör fel, melyek marják a torkát,
szmog csípi a szemét, és most először könnyek szántják fel ráncos arcát.
Hát így ért véget a világ?
És ő még semmit sem látott. Szabadság, egyenlőség, testvériség ugyan mit ér már?

Minden hamvába holt, kész, kimúlt.
Nélküle a századok alatt a táj, az emberiség, minden elfajult.
Még hinni, még mindig hinni akar,
hogy semmi sem az ő hibája volt. A lelkét az egyetlen életben maradt féreg, lelkiismerete árnya rágja.

Talpa nyomán szétporlad a talaj,
hol halad, biceg, vánszorog a megvénült, egyszer dicső, összetört Európa.