Éss igen, utolsó fejezet (legalábbis az eredeti tervek szerint), ahol hőseink harcolnak kicsit, majd különböző helyszíneken mélyenszántó beszélgetéseket folytatnak, meg egyfolytában monologizálnak. Mert ők sem tudják, miért.
A kaputól fél mérföldnyire lovasok vágtattak feléjük, bőrbe és szőrmébe bújt fenevadak harci üvöltését hozta a szél. Első ránézésre úgy ötvenen lehettek, mind felfegyverzett, képzett harcosok, akik már évek óta járhattak hadjáratokra, de ahhoz biztosan elég ideje, hogy kitapasztalják a nyugati harcmodort.
- Arthur! - hallotta meg Anglia a háta mögül Franciaország hangját, majd a fiú egy régi, patinás kardot hajított felé. Arthur meglepetten ugrott félre a felé repülő fegyver elől.
- Látom, nem akarod megvárni, hogy az ellenség öljön meg. Szép tőled, mondhatom.
- Tudod, a kevésbé szerencsétlen emberek el szokták kapni.
- Fájt volna az a két lépés, mi?
- Nem akarok közbeszólni, de mintha nem ez lenne a megfelelő időpont a veszekedésre - állt közéjük békítően Benedek barát, Anglia pedig a fejét rázva az övébe dugta a kardot, majd előkapta az íját, hogy megpróbálja messziről megritkítani az ellenséget.
Az egyelen probléma az volt, hogy ez a magyaroknak is eszükbe jutott.
Arthur tágra nyílt szemekkel figyelte az eget, aminek egy kis részét most teljesen elhomályosították a nyílvesszők, amik veszet méhkasként repültek feléjük. A következő pillanatban már nem érzett a lába alatt talajt, és egy percre biztos volt benne, hogy kész, vége, eddig tartott a még nem oly dicső pályafutása. Csak azt nem értette, az elmúlás hogy telepedhet ilyen nehezen az emberre.
- Fedezékről nem hallottál még? - üvöltötte ingerülten a fülébe Francis, miközben végre lekászálódott róla.
- A nyílzápor legalább könnyebb lett volna nálad - tápászkodott fel Anglia, majd megakadt a szeme a mellettük heverő holttesten. A szerzetes szája még nyitva volt, talán hogy meglepetésében kiáltson, de a döbbent kifejezés az arcára fagyott. Véres homlokából nyílvessző meredt elő, precíz, tiszta találat. Fegyvertelen volt, talán épp menekülni akart. Arthur halk sóhajjal lecsukta a férfi szemeit, csak egy pillanatra nem figyelt, és már alig tudott félreugrani Dániel csapása elől.
- Tudod, nekünk nem kellene küzdenünk - lihegte Magyarország, a csata heve az ereiben száguldott, az arca kipirult, de a szemében nem volt meg az a küzdeni vágyás, aminek lennie kellett volna. - Semmi közünk egymás területéhez. Egyszerűen elsétálhattál volna, amikor észrevettél, el akartál sétálni. Miért nem menekültél, mint bárki, akinek van egy kis esze? Ez nem a te háborúd.
Anglia vakon tapogatózott bármilyen fegyver után, kihasználva az időt, hogy a másik nem támad, amíg beszél. Fél szemmel végig Francist leste, aki jó tíz lépésre tőlük egy nagydarab férfival küzdött, a harcos háromszor akkora lehetett, mint ő. Arthur nem merte figyelmen kívül téveszteni őket, bár tudta, hogy az ő közbeavatkozása sem sokat érne.
- Gyáva vagyok? Rendben, dörgöld még te is a képembe. - Anglia dühösen felegyenesedett, majd tehetetlenül a másikra szegezte a kardot. A kiáltások, a fém csörgése, a csata zajai egyetlen, idegtépő zajjá olvadtak össze a tudatában. - És tudod, lehet, hogy semmi közöm ehhez az egészhez, de legalább van egy okom, amiért itt vagyok. El akartam menni, de kit érdekel? Itt vagyok, a fenébe is, akkor is itt vagyok.
- Befejezted a nagymonológot? - kiáltott oda Franciaország, miközben hátulról leszúrta az egyik harcost, aki Arthurra akart támadni. - Nem tudom, feltűnt-e, de ez nem délutáni teázás.
Anglia Magyarország felé szúrt, aki könnyedén kitért a támadás elől, kacagva táncolt félre minden egyes kardcsapás elől, várva, hogy a másik kifáradjon.
Egy másodpercnyi figyelmetlenség, egy hosszabb pislogás is elég volt, és Dániel kardja a bokájától a combja közepéig mély vágást ejtett Arthur lábán.
- Na ne játszadozz velem! - kiáltott fel Anglia, majd újabb rohamot indított a másik ellen.
- Pedig hidd el, úgy sokkal jobb móka, ha elhúzódik - jelentette ki keserűen Magyarország egy olyan ember hangsúlyával, aki régen tényleg így gondolhatta. - Hoppá, úgy látom, a kedves szomszédod is igen szép sebet kapott.
Arthur Francis felé kapta a fejét, a fiú vállán friss vágás vöröslött, a vére lassan átitatta a habitusát, de ő nem adta fel, a fogát összeszorítva küzdött. A kolostoriak alig egy maroknyian maradtak, főleg a német lovagok élték túl az eddigi harcot, habár a legtöbben páncél nélkül vagy hiányos fegyverzetben küzdöttek, nem volt idejük felvenni azt a támadás előtt.
Anglia erős rúgást érzett a gyomrában, majd elterült a földön, Magyaország kardja csak pár centivel tévesztette el a fejét.
- Annyira könnyű kiismerni titeket. Mindig ugyanazok a reakciók, mint egy rosszul megírt hősköltemény tragikus szereplői. - Dániel kíváncsian nézett rá, várva, mit fog lépni. Arthur tudta, hogy csak úgy győzhet, ha sikerül meglepnie, közvetlen támadással és erővel nem sok esélye van.
Anglia nagy levegőt vet, mintha vissza akarna vágni, majd kirúgta Magyarország alól a lábát, mire a másik meglepetten megbotlott, de nem esett el, mint ahogy Arthur gondolta. Arra mindenesetre elég volt ez a kis idő, hogy a fiú a kardjára támaszkodva felálljon és lesújtson, még ha csak egy középmély vágást tudott csak ejteni Dánielen.
- Húzz már bele, kérlek, fárasztó téged fedezni! - kiáltott oda vigyorogva Francis, majd a mosoly az arcára fagyott, amikor egy nyílvessző hegye bukkant fel a mellkasából. Még egy utolsó, halk hörgést hallatott, majd előrebukott az alvadt vérrel borított homokra.
Anglia kiáltani akart, üvölteni, zokogni vagy bármit, de csak némán állt ott, az agyában növekvő hófehér dühvel. Olyan volt, mintha a fény el akarná telíteni, vigasztaló takaróként fedve be az elmúlt napok emlékét, és már nem tudta, kik fekszenek tőle nem messze a lovak által felvert porral borítva, már nem érzett fájdalmat, nem érzett szánalmat és szomorúságot.
Nem volt már számára semmi. Semmi volt ő maga is.
Magyarország hitetlenkedve kapta fel a fejét az éles fényre. A karján vér csorgott végig lustán, ahogy markolatig Anglia hátába mártotta a kardját, és azt hitte, ha kirántja a másikból, az majd előreesik és talán vége lesz ennek az egésznek, hiszen az nem lehet, hogy ne csak a fém és némi izom tartsa állva.
Aztán Arthur unott, üres szemekkel felé fordult, Dániel pedig nagyot nyelt a ránehezedő mélyzöld tekintet súlyától. Anglia hátából tollak törtek elő és szárnyak, hét pár törtfehér fénycsomó rezgett a levegő sugallatától, és maga a fiú is megváltozott, időtlen lett és érzéketlen és jéghideg.
A keresztények a földre borulva éltették a csodát, az Úr megsegít, az Úr megment minket, mondták, és keresztet vetve az égre kacagtak, imával adva hálát az ég irgalmasságának.
Magyarország fintorogva felegyenesedett, dacosan nézett szembe az angyali szörnyetegel. Őt nem fogja megijeszteni semmilyen jelenés, legyen az akár pogány, akár keresztény, amiről tudja, miből és miért jött létre. Nem bízott sem az istenekben, sem a teremtményeikben.
A földről felvette az egyik halott magyar íját és tegezét, háromszor egymás után célzott és lőtt, ezúttal nem véthette el a célt, túl sok élet függött tőle.
Talált az első, a második, a harmadik nyíl is, egy a szívbe, egy a fejbe és egy a torokba, de Anglia csak bánatosan ránézett, majd a nyílvesszők keresztülsiklottak rajta, mintha ott se lenne.
Az angyal lassan intett egyet, mire a fegyverek semmivé foszlottak, csak pulzáló, lélekölő fény maradt utánuk. A holtak szeme tágra nyílt, még egy utolsó, kapkodó lélegzetvétellel itták magukba a csodát, majd mosollyal az arcukon szenderültek örök álomra, a testükön egy karcolás sem látszott.
Kövek gördültek a helyükre, por nyelte magába megállíthatatlanul a vértócsákat, kihunytak a tüzek és kihunyt az égbolt is, Anglia maradt az egyetlen fényforrás, a vakító reménysugár a sötétségben.
Ekkor az angyal Magyarország felé biccentett, akiből lángok csaptak elő, a tűz csontig mart és porig égetett minden gondolatot, csak a fény maradt és a jövő, a jövő, ami hirtelen gyönyörűnek és ígéretesnek tűnt számára.
- Arthur, nézz rám. - Franciaország botorkált elő a mocsokból, meggyötört arcára sár és vér tapadt, csak a szemei tűntek élőnek és elevennek. - Nem hinném, hogy a csodatétel a te reszortod lenne, kivéve, ha igazán üldöz a halálvágy. - Halkan beszélt, nyugtatóan, mintha legalább egy dühöngő őrült állna vele szemben, majd a karjánál fogva a talajra rántotta a másikat.
Az illúzió szertefoszlott, csak csend volt és halál és vér, vér mindenütt, miközben halott és haldokló egyszerre csuklottak össze.
- Anglia, hová mész? - A Német-Római Birodalom hangja számonkérőn csengett, amikor utolérte, de Arthur nem akart ránézni. Nem akarta meglátni a fiú karján feszülő átvérzett kötést, amitől csak még jobban tudatosulnának benne a harc emlékei.
- Haza. Már nincs miért maradnom - mosolyodott el halványan, erőtlenül, de legalább valamiféle érzelem volt, és ez volt a lényeg.
- Ugyan már! Ez az időszak nem arról szól, hogy otthon ülj és arra várj, hogy a következő nagy király kezeskedjen végre megszületni. Utazni kell, harcolni és nagyra törni, mert még nincs itt az idő, hogy elbukjunk. Lovag lehetnél, seregeket vezethetnél vagy új földeket fedezhetnél fel, aztán évek múltán együtt nevetnénk a kódexeken, hogy az emberek csak századokkal később jutnak el oda, ahol mi már rég jártunk. Rá fogsz még érni üres szobákban ücsörögni és mérgező löttyöket kortyolgatni, higgy nekem.
Anglia fáradtan megtorpant, és Ludwig csak remélni merte, hogy legalább egy kicsit elgondolkoztatták a másikat a szavai.
- Honnan a fenéből veszel te ennyi mindent a jövőről? Egyáltalán nem biztos, hogy igazad lesz. Mi van, ha egyszer majd azért mulasztasz el valami fontosat, mert épp valahol hódítgattál? - A Német-Római Birodalom akadozva felnevetett, először hosszabb, majd egyre rövidebb szünetekkel, amitől kicsit olyan volt, mintha fuldokolna.
- Tudod, Germánia búcsúzásképp minden utódjának elmondot pár dolgot a sorsáról, hogy ne érjenek minket nagy meglepetések. - Ludwig egy pillanatig maga elé meredt, öntudatlanul is elmosolyodott kissé, de a szemei már közel sem voltak ilyen nyugodtak vagy vidámak. - Nagy ész volt az öreg, valószínűleg a negyedét sem mondta el mindannak, amit tudott. Valójában nem is annyira sajnálom, lehet akkor jártunk volna a legjobban, ha csak élünk tudatlanul.
- Így legalább van esélyetek változtatni - vetette fel bizonytalanul Arthur, bár ő is érezte, hogy ez nem ennyire egyszerű.
- Hát persze, elméletileg. Én nem hiszem, hogy van esélyünk változni, legalábbis magunktól semmiképp.
- Persze, mert a te nagy arcodhoz minimum egy millió emberre lenne szükség - váltott vissza Anglia a szokásos csipkelődő modorára, majd megrángatta a vállán a rögtönzött batyuján, és elindult a kapu felé. - Mondanám, hogy a soha viszont nem látásra, de még úgyis találkozunk, hosszú az öröklét.
- Hidd el, nem csak te lennél boldogabb, ha a következő száz évben nélkülöznöd kellene - vigyorodott el féloldalasan a Német-Római Birodalom, majd lustán intett egyet utána.
Amikor kilépett a kolostorból, Arthur egyszerre érezte, hogy rögtön visszarohanna, visszamenne az életben maradottakhoz és visszamenne az időben, hogy megakadályozza ezt az egészet, és valahol a szíve mélyén messzire akart rohanni, vissza a szülőfödje tudatlanságába és elfelejteni mindent, ami az elmúlt időben történt vele.
Folyton vissza-visszatekintgetett. Néha akaratlanul, néha tudatosan figyelte pár másodpercig a helyet, ahol a holtakat elkaparták, és már csak a göröngyök jelezték, hogy ott valami történt, hogy ott valakik nyugszanak.
Francist ő maga tette a föld alá. Egyedül azt sajnálta, hogy Magyarországgal nem tehetett ugyanígy, elmenekült, mielőtt bárki észrevehette volna. Hátrahagyott mindent, az embereit, a portyázókat és a népét, és Arthur meg akarta vetni ezért, ha nem jutott volna mindig eszébe, hogy ő is majdnem így cselekedett.
Mégsem Magyarország nem-halála volt az, amiért olyan nehezen távozott. Ha lehunyta a szemét, még mindig a tudatában lángolt a kép, ahogy az ujjaival lehunyja a másik szemét, végigsimít a haján és végigsimít a tudatán a gondolat, hogy biztos még a sírból is kikelne, ha megtudná, hogy kócosan temették el. Máskor talán gúnyosan kacagna ezen és hetekig ugratná vele Francist, de már nincs kit ugratnia. Ő dobta rá az első rögöt, miután befektette a fiút Benedek barát mellé, de képtelen volt végignézni, ahogy végleg eltemetik a másikat. Később gyűlölte magát érte.
Néha eszébe jutott, hogy az országok talán még jobban félik a halált, mint az emberek, hiszen az ő haláluk sokkal természetellenesebb. Még emlékezett Britannia Provincia tengermély, vérző sebeire, és arra, hogy később már sosem jött haza. De mindig jönni fog helyettük valaki más.
Egy hatalmas szikla került az útjába, magasabb, mint ő, a teteje pedig lapos, tökéletes hely arra, hogy valaki a tetején akarjon gubbasztani. Úgy tűnik, ezt Magyarország ki is használta.
Arthur előhúzta a régi kardot, amit még Francis dobott oda neki, és mint később kiderült, eredetileg az apáté volt, majd a másikra szegezte a vérfoltos fegyvert. A hangra végül Dániel is lenézett, az arcán nem látszott csodálkozás, hogy itt találja.
- Rakd már el azt a fogpiszkálót, semmi kedvem harcolni. - Anglia gyanakodva lejjebb eresztette a kardot. - Mondtam már, ez nem a mi harcunk, teljesen feleslegesen küzdünk.
- Te tetted a mi harcunkká - morogta maga elé Arthur, de azért eltette a fegyvert és felmászott a másik mellé.
- Már nem azért, de nekem is lenne okom haragudni.
- Jó, oké, bocs, hogy lelányoztalak. Azt én se gondoltam komolyan. - Dániel értetlenül nézett rá.
- Most komolyan bocsánatot kértél azért, amiért kihasználtam, hogy nem bírod tartani a szád, ha kimondottan humorosnak érzed magad? - Arthur zavartan vállat vont. - Miután rájöttem, hogy valaki zárvarázst tett a szobámra, el kellett érnem, hogy kiengedjetek.
- Nem tudhattad, hogy reagálunk - vetette közbe unottan Anglia.
- Bármily meglepő, nem vagytok valami összetett személyiségek. Tudod, én lehet, kicsit jobb megfigyelő vagyok nálatok.
Arthur megadóan bólintott. A csendes megfigyelést még tényleg gyakorolniuk kellene.
Ismét beléhasított, hogy többé nem létezik ők, csak ő van, egyedül.
- Szóval nem, nem az idióta poénodért neheztelek. Talán rémlik, hogy megpróbáltál elevenen megsütni?
- Most, hogy így mondod, nem, nem rémlik.
- Ahhan.
- Tényleg nem emlékszek.
Magyarország komoran maga elé emelte megfeketedett kezeit. Néhány helyen már látszott a halott alatt a friss, rózsaszín bőr.
- Nem mintha lenne igazi okunk haragudni egymásra - mormolta maga elé Magyarország. - Nem műveltünk semmi igazán maradandót.
- Mert az a sok halott nem számít, mi? - jegyezte meg gúnyosan Anglia. Nem értette, miért erőlteti a témát, de valami belül, a fájdalomküszöb árnyékában nem hagyta ilyen könnyen elsiklani a történtek felett.
- Nem értem, mit vagy úgy oda pár német szerzetes miatt.
- Jó pár német szerzetes, akik után most tucatnyian gyászolnak. Meg Francis.
- Én öltem meg?
- Te.
- Franciaországot? - Arthur dacosan bólintott. Érezte, hogy egy könnycsepp épp világot készül látni, gyorsan megdörgölte szemét, miközben valami bogarakról motyogott. Nem fog az ellenség előtt elérzékenyülni.
Magyarország hitetlenül felnevetett.
- Vele maximum a sajátjai tudnának végezni, pár harcos mindenesetre bőven kevés ahhoz, hogy ártson neki.
- Márpedig olyan halott, hogy ennél halottabb nem is lehetne. - Anglia el sem merte hinni. Újra és újra látni vélte, ahogy Francist sírba teszik, ez csak hamis remény lehet, nem, nem létezik, hogy ez ne csak egy újabb felesleges kör legyen a lét felfoghatatlan játékában.
- Mennyire is élsz te elszigetelten?
- Eléggé. - Magyarország olyan fejet vágott, mintha ez mindent megmagyarázna.
- Segáz, azért a békejobb még él.
Arthur gyanakodva a másikra nézett, kereste a hazugság bármilyen nyomát, percekig bámult Dánielre, majd felkapta a holmiját és rohanva indult vissza a kolostor felé.
A közös sír tetején tátongó embernyi lyuk jelezte, hogy már elkésett.
Franciaország vérző ujjakkal, köhögve bukkant elő a frissen ásott földből, majd a homoktól fuldokolva elterült a talajon. A közelben senkit sem látott, csak a halottak csonthideg kezeinek érintése kísértette még mindig.
Csak figyelte az elszenesedett kolostort, a falakat, amik évekig az otthont jelenteték számára, majd a másik irányba nézve látta Arthurt Magyarországgal beszélgetni. Az egyetlen, amit érzett, az volt, hogy számára már nincs itt többé hely.
Szédülve feltápászkodott, majd még utoljára visszanézett a romokra, amiket maga mögött hagy, és elindult délnyugatnak, be az úttalan erdőbe.
Még hallotta, még a szellő elvitte hozzá Arthur kiáltását, de csak egy pillanatra torpant meg, egy másodpercnyi bizonytalanságot érzett csupán, aztán lemondóan megrázta a fejét, és tovább lépkedett az erdő sűrűjében.
Úgy érezte, ideje lesz mindent újrakezdeni.
Hát egyelőre itt a vége. Tudom, hogy nem lett épp egy Egri csillagok, de én remekül szórakoztam az írása közben, és remélem, ti is élveztétek ezt az utazást.
Azért ne lepődjetek meg, ha véletlenül ősszel szembejön még veletek a történet. Csak úgy szólok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése