Csontszilánk

Avengers agnst, főszerepben Lokival. Az első Thor után íródott, réges-régi szösszenet a zuhanás pillanatairól.


Monoton, monoton, monoton.
Zuhanni könnyű - már nincs ott az elrugaszkodás bátorsága vagy kétségbeesése, csak méla unalom - csillagfénybe kapaszkodni, még egyszer visszanézni, aztán csak várni, várni.
Loki zuhan, Thor kezének melege még a kezében, pedig hozzá sem érhetett, hamarabb cselekedett, minthogy gondolkozott volna - jaj, de nehéz elengedni - aztán a kétségbeesett pillantások mind odavesznek.
Ne sírj, testvér - testvér? testvér?! - ezekből a könnyekből nem lesznek gyémántok, szilánkokká válnak, csontszilánkká - csontomból csont, húsomból hús, ez hazugság, de a fájdalmuk ugyanaz - szívbe döf és szembe mar, egy életen át zavar.
Bántani könnyű - mennyivel könnyebb, mint szeretni, mint elfogadni és irigység nélkül élni - a fájdalomban kacagva alámerülni egészen addig, míg nem sajátja - értelmes vadállatként letépni a hazug simogató kezet - egymás szívéből lakmározni, a cafatokat visszasimítani lehetetlen, az érzelmeket sav marja és féreg rágja, de ez így jó, nem kellenek a hazug szavak - már a hazugsága sem az övé.
Mert nincs más, csak egy, halhatatlanná válni, ha testben nem, lélekben - meghalni könnyebb, mint elbukni, emlékezniük kell, emlékezni - bamba kisbolygók közt ősrobbanásnak lenni vagy feketelyuknak lenni, mi a különbség - az élet csak ennyi, a történelem elfeledett temetőjébe ivódni.
A csillagok könnyeket ejtenek, lángkönnyeket - a csillagok lángolnak és Lokival együtt zuhannak - könnyeket ejtenek két sosemvolt testvérért, de késő, késő, közel már a vég - és mindjárt ott a búcsúszó, ki nem mondott, el nem ismert..
Meghalni könnyű lenne - büszkén elbukni nehéz. Loki képtelen rá, és csak zuhan, zuhan, zuhan, amíg nem jön a dimenziórés.
Monoton, monoton, monoton.