Halott pillanatok

Van még mit mondani? Nincs.

Avengers agnst, főszerepben Thorral (nyomokban Lokit tartalmaz). Thor madáretetőt készít.

Néha vannak ezek a halott pillanatok.

Ilyenkor Thor fáradtnak érzi magát, nagyon fáradtnak - általában magányos, szinte sóvárog az emberek társasága után, de ezekben a percekben csak pihenni akar, csak békét és csendet szeretne. A feje zúg, a keze remeg, és mintha a mellkasára nehezedne egész Asgard a maga komor tornyaival és aranyba burkolt nyomorúságával.

Általában akkor jön, ha Lokira gondol. Ravasz mód, lopakodva közelít, ahogy az egykori tűzisten tenné, de Thor hevesen tagadja, hogy Lokinak és a szomorúságának bármi köze lenne egymáshoz.

Most is meglepte, pedig már igazán számíthatott volna rá.

Thor épp a kertben ült, a szomszéd gyerekek viháncolását hallgatta, miközben egy madáretetőn dolgozott. Néha-néha megremegett a karja, inas, ráncos keze képtelen volt hozzászokni a halandók kalapácsának könnyedségéhez, még évek múltán is hiányolta a Mjölnir megnyugtató súlyát.

A Mjölnir azonban már rég egy beépített szekrény mélyén, néhány molyrágta rongy közé rejtve nyugodott. Thor emberré lett.

Ő maga döntött így, nem kényszerítette senki, mint akkor régen. Miután újjáépítették Asgardot, nem volt maradása, a sosemlátott utcák, terek, parkok emlékekkel üldözték, amikre Thor jobb szeretett volna nem gondolni. Egyszerre volt ismeretlen és ismerős - talán ha a régi Asgard lett volna, együtt tud élni vele, de így minden másodpercben azt érezte, menekülnie kell.

Persze ott voltak vele a barátai, amíg ott lehettek, amíg képesek voltak elviselni Thor melankóliáját. Előbb vigasztalni próbálták, élvezetekbe vonni és elterelni a gondolatait, aztán már csak nem értették. El sem tudták képzelni, Thor mit gyászolhat hosszú hónapokig, sőt, évekig.

Pedig Thor mindent gyászolt.

Mert mindent elveszített és semmit, mint valami ördögi, felfoghatatlan pókerjátszmában, ahol felkerültek az utolsó tétek, de a lelkek mélyén még mindig ott rejtőzik a remény, hogy minden veszteség és nyereség, minden addigi szenvedés egy jó lapjárással eltörölhető.

Így hát Thor várta a jószerencsét, de az nem jött.

- Bácsi, bácsi, az micsoda? - Csillogó szemű, szőke kisfiú csimpaszkodott a kerítésbe, valamivel hátrébb pedig egy vele egykorú, nyúlánk, fekete hajú suhanc toporgott, néha kipillantva a barátja háta mögül. Thor jól ismerte őket, legalábbis látásból: a szomszédban lakó gyerekek.

- Madáretető - vetette oda Thor, mintha oda se figyelne, pedig alig tudta levenni a szemét róluk. Ismerős, de mégis más - már itt sincs nyugta.

- Megnézhetjük? - kérdezte a szőke, majd meg sem várva a választ már mászott is át a kerítésen. A másik fiú ott maradt egyedül, a vállai elesetten megrogytak, de a hangja magabiztos volt.

- Nem értem, minek a madarakat etetni. Szerintem fel kéne gyújtani az összeset.

Néha vannak ezek a halott pillanatok, és Thor egy ilyenben végleg hátrahagyott mindent, amit ismert.

Előbb csak céltalanul bóklászott a kilenc világban, igyekezvén kerülni minden olyan vidéket, ahol korábban megfordulhatott. Midgardba évtizedekig nem merészkedett, mert tudta, ha egyszer újra belép oda, többé nem ereszti.

Később mágusokat keresett fel, a bűbájosok legjobbjait látogatta végig, mígnem a törpék képesek voltak megadni neki, amit kért. Karperecet kovácsoltak neki, ami emberré teszi viselőjét, annak minden következményével együtt, és Thor immár nyugodt lélekkel léphetett be Midgard földjére.

Teltek az évek, és Thor élete is eltelt a maga jelentéktelen, magányos módján. Dolgozott éjt nappallá téve, még élvezte is, hogy az órákon át tartó monoton munka kiöl a fejéből minden gondolatot, aztán vásárolt magának egy kis házat, és szépen, tisztességgel megöregedett. Egy ember nem is kívánhatott volna ennél sokkal többet.

Csak néha fogta el a kétely, ám olyankor mindig megnyugtatta magát, hogy igen, ezt akarta. Csak Loki ne lett volna ott: mintha egyfolytában mellette állt volna a fülébe suttogva, "Ennyi vagy, meg is érdemled a sorsod; a legnagyobb lehettél volna, talán nagyobb nálam is, de te eldobtál mindent, és magadnak bemesélheted, hogy Odinért tetted vagy anyánkért vagy értem, de nem csaphatod be a hazugság istenét, önző vagy, Thor Odinson, önzőbb, mint eddig valaha..."

Talán nem is Loki volt - Loki hangja, Loki őszintesége, de Thor szavai, és ebben a felállásban ezek a mondatok mindennél jobban sebeztek.

Csak néha ébredt üvöltve éjszaka, amikor rémálmában újra és újraélte Loki halálát, talán minden második vagy harmadik nap. Thor azzal nyugtatgatta magát, hogy ennyi belefér - aki soká él, hosszabb idő alatt engedi el a múltat. Loki hangja mindig gúnyosan kacagott rajta, és Thor olyankor úgy érezte magát, mint régen, amikor még gyerekek voltak és mertek bízni egymásban.

Thor egész délután a madáretető készítésének rejtelmeit igyekezett megmutatni a szomszéd fiúnak. Nem volt könnyű, mert a kis szőke figyelmét semmivel se lehetett lekötni három másodpercnél tovább: hol a madarakat figyelte, hol a felettük elhaladó felhők alakját elemezgette, hol semmiségekről fecsegett vagy magáról beszélt, és Thor egy idő után nem is erőlködött.

A másik fiú azonban, ő egész végig rezzenéstelenül figyelt. Nem jött közelebb, de két léc között átlesve nézte, Thor mit csinál a szöggel, a vésővel, a csiszolópapírral, szinte nem is pislogott közben. Thor nem tudta eldönteni, hogy ijesztő vagy lélegzetelállító, amit ez a gyerek csinál.

Mire sötétedett, el is készült az etető. Ennél szebb helyről még nem csipegetett madár: az oldalára Thor a világ teremtését faragta, ott volt Niflheim és Muspell, Ymir és Audhumla, a kis ház tetejére pedig rúnák kerültek, ősibben és bölcsebbek, mint a legöregebb Ázok.

Thor lassan felemelkedett, majd a kerítéshez sétált.

- Segítesz felrakni? - kérdezte mosolyogva, mire a fekete hajú fiú csodálkozva pillantott fel rá.

Gúny és tudásvágy, öröm és gyűlölet, naivitás és keserűség - ezek laktak abban a fiatal, sárgászöld szempárban. Valamiért Lokira emlékeztette, habár a gyerek a gömbölyded vonásaival, a pisze orrával és a széles állkapcsával egyáltalán nem hasonlított a testvérére.

Csak egy pillanatig tartott, aztán a gyerek elmosolyodott, bólintott, majd átvette a madáretetőt.

Néha vannak ezek a halott pillanatok, és ez is egy volt közülük.

Nézni, ahogy ez az idegen gyerek felkapaszkodik a fára és felakaszt egy egyszerű madáretetőt, nem kellett volna fájdalmat okozzon. Thor mégis úgy érezte, mintha a mellkasa üresebb lenne, mint az Einherjarok csarnoka a Ragnarök után, és legszívesebben egyedül ücsörgött volna egy kupa sör mellett a sötétben - nem is, legszívesebben Lokival lett volna, és az apjával meg az anyjával, akárhol, akármikor. Nem baj, ha veszekednek, nem baj, ha Loki gyűlöli vagy irigykednek egymásra vagy harcolnak a szüleik szeretetéért, már minden mindegy: az egész gyerekes versengésnek tűnt csupán, amit visszakapva gazdagabb lenne, mint a kilenc világ összes kincseinek birtoklásával.

A fiú lekapaszkodott a fáról, félénken Thor felé intett, majd a barátjához lépett, és nevetve hazaszaladtak, nem törődve többé semmi mással.

Thor egyedül maradt, de örült neki. Csendesen bámulta a vékony ágak alatt himbálózó madáretetőt. Még a gondolatai is elnémultak, már nem volt semmi, semmi, semmi - nem volt mi lett volna ha, nem voltak kifulladva elsóhajtott kívánságok és nem voltak feleslegesen elzokogott könnyek sem. Hogy béke volt ez, vagy üresség, az mindegynek tűnt. Már minden mindegynek tűnt.

Loki kacagása csengett a fülében, szinte látni vélte a gúnyos vigyorát, és tudta, hogy szégyenkeznie kellene a gyengeségéért, azért, ami lett a nagy Thorból, a villámok istenéből, de már fogalma sem volt, ki is az a mennydörgés istene. A tükörbe nézve egy elgyötört tekintető, kopaszodó, megfáradt öregembert látott, büszkeség nélkül, vágyak nélkül, remény nélkül, így inkább összetörte az összes tükröt, amit a közelében talált.

Egy kismadár kíváncsian az etetőre röppent, mire Thor lemondóan lehunyta a szemét, és besétált a házba. Már nem láthatta, hogy néhány másodpercen belül a magányosan ácsorgó fa etetőstől, madarastól lángra lobban.