Melbourne-i vérfürdő

Fárasztalak már titeket egy kis olimpiatörténettel ne csak én szenvedjek tőle.

RusHun, 1956. A vízilabdadöntőt Magyarország játszotta a Szovjetunió ellen, ami később a melbourne-i vérfürdő néven híresült el. Mivel a forradalom leverése után vagyunk egy hónappal, eléggé elszabadultak az indulatok, Zádor Ervin akkora ütést kapott, hogy tiszta vér volt, amikor kimászott a medencéből (a vicc, hogy amúgy a két csapat nagyon jól kijött, a szovjetek a magyar csapattól tanultak meg igazán vízilabdázni). *Diana off*

-  Igen izgalmas a játék, nem gondolod? – vetett rá Ivan egy kissé lenéző, de lehetetlenül nyugodt mosolyt, mintha nem épp ellene szurkolna nyolcezer ember, mintha nem is az ő csapata állna vesztésre. Bár neki szinte mindegy volt, magát az országot már legyőzte, egy vízilabda-mérkőzés számára már semmit sem jelentett.

-  De, nagyon... érdekesen alakul. – Mégis egy cseppnyi elégtételt jelentett Magyarország számára, hogy az emberek legalább mellette állnak, körülnézve egy kicsit kevésbé húzta a kezét a nemlétező bilincs, ami mégis béklyóba kötötte, pár pillanatig nem kísértette, ami alig egy hónapja történt, mert érezte, hogy a világ még nem adta fel.

-  Lehet, jobb lenne, ha lecsendesítenéd az embereidet, kicsi feleségem – mosolyodott el ártatlanul Oroszország (nem, Szovjetunió, Erzsébetnek mindig ki kellett javítania magát), a lány azonban érezte mögötte a töménytelen gúnyt. Főleg, amikor a másik megcsókolta, csak hogy érzékeltesse, hogy hozzátartozik, az övé, egy akarat nélküli bábu, amit bármikor mutogathat. Mint most is.

Aztán a lány kiszúrt egy alakot a lelátón, először csak a hófehér haján akadt meg a szeme, amit próbált eltakarni az arcába húzott sapkával, de még így is eléggé feltűnő volt. Aztán az idegen ránézett és elvigyorodott, és ahogy szembetalálta magát Poroszország szórakozott tekintetével, Erzsébet megalázottabbnak érezte magát, mint valaha.

A tenyere hangosan csattant az orosz arcán, az ütés lendületétől és a meglepettségtől a másik hátraborult, és ugyanekkor benn, a vízben is megsebesült az egyik játékos, valamelyik az övéi közül, a vére vörösre festette a medencét. Magyarország enyhén zihálva nézte, ahogy a tömeg elnémult, csak Gyarmati egykedvű kijelentése hallatszott - Vérzel. -, és Zádor válasza, - Tudom. -, aztán a férfi kimászott a medencéből, és felszegett fejjel végigsétált a tribün előtt, miközben lassan beborította a vér a felsőtestét.

A forradalom lángját el lehet oltani, de a parazsa ott marad az emberek lelkében, bármikor újra lángra kaphat, és ott, látva a vérző játékost, aki kicsit a magyar forradalom hősévé is vált, százak vetették át magukat a korláton, lelkük eléledt a forradalom hamvaiból, de Erzsébet most nem törődött vele, úgy rohant a fehér hajú alak felé, mintha az élete múlna rajta, ő azonban csak lemondóan elmosolyodott, majd eltűnt a tömegben.

Magyarország megtorpant, mintha nem akarna hinni a szemének, pedig olyan közel volt, csak pár lépés. Hallotta, hogy megérkeztek a rendőrök és kimenekítették a játékosokat, hallotta az őrjöngést és a kiáltásokat, azonban mindezt eltörölte a vállára nehezedő kéz.

-  Ejnye, Jelizaveta, most nézd meg, mit csináltál. – A hangja olyan volt, mintha egy rossz gyerekhez beszélne, de Magyarország látta a szemében a fenyegetést, a tenyerének nyoma még mindig ott vöröslött az arcán. Az eddigi szabadságérzete és könnyelműsége tovatűnt, mintha a nyaka köré hurkot kötöttek volna, ami egyre jobban kezdett összeszorulni körülötte.