Százezerszer

Most egy AU one-shottal jöttem, párosügyileg UkUs, csipetnyi Franada és HongIce utalással, és hát mese...szerű. Fogjuk rá.

(Közben javítottam a benne maradt hibákat, csak eléggé kutyafuttában raktam fel, elnézést érte.)

A barlang falára látomásokat vetettek a tűz lángjai, megtévesztve a belépő érzékeit, és elterelve a figyelmét a középen gubbasztó alakról. A sámánból mindössze egy farkasprém látszott, ami a hátára volt terítve, ő maga a tűzbe bámult, ügyet sem vetve a belépőre. Megtette ezt helyette a sólyma, aki a vállára telepedve figyelte az ajtót, és rögtön éles vijjogásba kezdett, amint a varázsló belépett az ajtón.

-  Bölcs mágus, messzi földről jöttem, hogy… - kezdte az idegen, ám a másik közbevágott.

-  Először is: ha még egyszer mágusnak hívsz, indulhatsz is vissza. Én sámán vagyok, ezt még a műveletlen parasztok is tudják. Másodszor pedig, tudom, miért jöttél. Arra kérsz, hogy alkossak meg egy gyermeket.

A nő nagyot sóhajtva hátrafordult, így láthatóvá vált fiatal, derűs arca, átható zöld szeme, tollakkal tűzdelt, varkocsba font barna haja, a ráborított farkasprém feje üveges szemekkel, eltátott pofával bámult Arthurra.

-  Segítek neked, de jól tudod, a mágiának ára van.

-  Nem érdekel.

-  Meg kell szerezned a nap kacaját természetének.

-  Meglesz.

-  Az óceán kékjét szemének, csobbanását hangjának.

-  Megteszem.

-  A nyár viharát haragjának, sas rikoltását kiáltásának.

-  Bármit megszerzek.

-  Búzamező susogását hajának, tölgyfa kérgét szívének.

-  Mindet megszerzem, ígérem. De mit kérsz cserébe?

-  A lelked.

Arthur fejében egy pillanatra megfordult, hogy visszaléphetne, hogy vissza kellene lépnie, de nem érezte magát képesnek rá. Szüksége volt arra a gyermekre.

-  Megkapod, amint meg tudtam mindent szerezni.

-  Egyvalamit muszáj azért tudnod, a varázslat csak időleges. Amint a fiú betölti a tizenötöt, el fog hagyni. Megpróbálhatod megakadályozni, bezárhatod, őrizheted, hiába.

-  De akkor…

-  Mi értelme? Neked kell határoznod. Szerintem nem éri meg, de ez a te döntésed. – A nő derűsen rámosolygott, mintha ez az egész nem számítana, bár neki nem is számított. Ő csak üzleteket kötött, a végeredmény már nem tartozott rá.

-  Nem fogok meghátrálni. – Muszáj. Szüksége van rá. – Akkor hát viszlát, sámán. A napfordulóra visszatérek.

Arthur már épp maga mögött hagyta a barlang nyomasztó légkörét és a nő vizslató tekintetét, ami mintha a szíve mélyére látott volna, amikor meghallotta maga mögött a másik hangját.

-  És mi lesz a fiú neve? – Arthur egy pillanatig habozott, eddig még nem is gondolt arra, hogy a gyereknek nevet is kell adnia.

-  Amerika.

-  Most komolyan? Ilyen névvel büntetni azt a szerencsétlent…

-  Akkor legyen… Alfred.

Arthur betartotta az ígéretét, és pontosan a napforduló estéjén újra betoppant a sámánhoz.

-  Tudod, reméltem, hogy nem jössz el ismét – mosolyodott el a nő fáradtan, amikor meghallotta a sólyma rikoltását.

-  Ennyire nem kedvelsz? – vigyorodott el gúnyosan Arthur.

-  Dehogy. Csak az azt jelentette volna, hogy meggondoltad magad. De ha tényleg elhatározásra jutottál, akkor kövess.

A sámán felpattant, majd kisietett a teremből egy olyan nyíláson, amit a férfi eddig nem vett észre. Az alagút egy újabb barlangrészbe vezetett, aminek nyitott tetején bevilágított a hold, felfedve a középen álló masszív kőasztalt.

-  Hold anyó jókedvében van, ilyenkor sikeresebbek a varázslatok. Elhoztad, amiket kértem? – kérdezte kissé türelmetlenül, mire Arthur befejezte egy nem messze heverő serpenyő vizsgálatát.

-  Erre mihez van szükség?

-  El sem hinnéd, milyen remek önvédelmi eszköz – vigyorodott el a sámán, majd várakozón felé nyújtotta a karját, mire Arthur átnyújtotta a tarisznyáját. A nő sietősen az asztalra borított mindent, és Arthur érezte az éledező mágiát, ami mintha körbetapogatta volna a holdfényben fürdő tárgyakat, mintegy jóváhagyva a varázslatot.

A rituálé órákig tartott, és a sámán kántált, énekelt, táncolt, meggyújtotta az alapanyagokat, hogy egyesülhessenek az égbe szökő füstben, és Arthur türelmetlenül ücsörgött, mert tudta, hogy nem tehet semmit. Ő nem lett volna képes végrehajtani egy ilyen bonyolult és ekkora figyelmet igénylő varázslatot, még ha ismerte volna a menetét se, így némiképp feszélyezte a helyzet.

Aztán amikor a nő mosolyogva átnyújtotta a kisfiút, aki ránézett nagy, égszínkék szemeivel, úgy érezte, mintha hirtelen mindenért kárpótolták volna, aztán a gyermek felkacagott, ő pedig nevetve magához ölelte.

-  Egyvalamit elfelejtettél – súgta a sámán, majd felé nyújtotta a kezét, mire a tüdejében bennrekedt a levegő, és aranyszín füstkígyó kavargott elő a mellkasából: a fizetség a gyermekért. Hirtelen a világ sokkal szürkébbnek, kiszámíthatóbbnak tűnt, eltűnt az öröm, amit az előbb érzett, csak a határtalan közöny és magány maradt.

Onnantól már nem volt képes szeretetre.

A gyermek szépen cseperedett, de hiába volt rettentő okos és találékony, sosem kapott még csak egy apró dicséretet sem a nevelőjétől. Alfred először azt hitte, ez teljesen természetes, aztán ahogy nőtt, előbb dühös lett, majd csalódott, végül csak el akart menni és soha többé nem látni Arthurt. Nem akart ő veszekedést és éjszakába nyúló vitákat, mégsem tudta elkerülni, és olyankor gyűlölni akarta a másikat, arcon köpni, aztán kisétálni az ajtón és vissza se nézni, mint álmaiban, de nem volt rá képes. Egyelőre.

Eközben a varázsló egyre csak a tizenöt év letelte miatt rettegett, már alig pár hónapja volt hátra, aztán újra eljön a magány, és azt nem hagyhatja, nem bírná ki. Órákig lapozgatta a varázskönyveit, hátha talál bármit, amivel megakadályozhatná, hogy a fiú elmenjen, de sehol sem talált még csak említést sem a varázslatról, amelyből született.

Aztán a keze ügyébe akadt egy könyv, Szerelmi bűbájolások, még azt sem tudta, hogy megtalálható a könyvtárában, és a megoldás hirtelen rettentően egyszerűnek tűnt és ott lapult a kezében. Azon nyomban bájitalfőzésbe kezdett, és másnap estig, amíg el nem készült, ki sem lépett a szobájából. Aztán elrendelte, hogy együtt vacsorázzanak.

-  Öhm, ez mi? – böködte meg Alfred a villájával a tányérján heverő, gyanús szagokat eregető valamit.

-  Ne légy modortalan! Ez krumplipüré.

-  Ha ez krumpli, én Hamupipőke vagyok – morogta az orra alatt a fiú, de azért illedelmesen lenyelt pár falatot. Mielőtt felállhatott volna, szédülés fogta el, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, a világ kifordult a helyéről, és ő csak arra tudott gondolni, hogy lám, tényleg bevált a jóslata, hogy Arthur főztje egyszer még halálos lesz valaki számára. A másik aggódó pillantásától kísérve eltámolygott a szobájáig, a fejében zavarodottan csordogáltak a gondolatok, amik idegennek tűntek, mintha nem is tőle származnának, aztán bevágta maga mögött az ajtót.

-  Arthur, ébren vagy? – nyitott be Alfred a másik szobájába, mire a férfi álmosan felpislogott rá.

-  Aludnod kellene. Mit szeretnél? – A csöndet percekig csak a behallatszó égzengés törte meg, aztán a fiú megadóan sóhajtva megszólalt.

-  Nem lenne gond, ha… itt aludnék? – Arthurnak hirtelen eszébe jutott a bájital, a vacsora, minden, aztán a villámlás fénye megvilágította Alfred rettegő arcát, és rájött, hogy a másik mindössze fél.

-  Gyere, majd elférünk valahogy.

Alfred halvány, de annál boldogabb mosollyal helyezkedett el, majd szorosan átölelte az idősebbet, úgy, mint régen. Aztán Arthur már csak annyit vett észre, hogy a hátára döntötték, a másik pedig kíváncsian hajolt fölé, majd megcsókolta, puhán és félénken, aztán egyre vadabban, és a keze Alfred pólója alá csúszott, végigkarcolva-karmolva a hátát, mire a fiú csak egyre jobban szorította, mintha nem akarná elengedni, és a férfi végre újra biztonságban érezte magát. Most már biztos, hogy a másik nem hagyja itt, ezek után nem mehet el, képtelenség.

Azután minden este csempészett a szerből Alfred vacsorájába.

Két hónapig ment ez így, a varázsló az egyik legnagyobb erényt fordította a fiú ellen, a szeretetet és a hűséget, kalitkát kovácsolva belőlük, ami nem hagyja elszállni a sast, inkább megvárja, amíg elsorvad. Mégis, talán sosem látta még ilyen derűsnek Alfredet, mintha semmi gondja sem lenne, és másból sem állna az élet, csak Arthurból, Arthur, Arthur, csakis ő volt a középpontban.

Aztán a varázsló túlzottan elbízta magát, elég volt egyetlen nap kiesés, és megtört a varázs. Pontosan a fiú tizenötödik születésnapján.

-  Már meg is jöttél? – pillantott ki Alfred a konyhából, majd vidáman megölelte a belépő Arthurt.

-  Siettem, elvégre ma van a születésnapod. – Hamis mosoly. Hamis szavak. Hamis érintések. Mégis, győzelem.

-  Képzeld, csináltam vacsorát, megkóstolod? – A fiú olyan könyörgően nézett rá, hogy nem volt szíve megmondani, hogy az étel kék és felettébb bizarr, így inkább szó nélkül belapátolta.

-  Még nem is adtam oda az ajándékod – nyújtott át egy barna papírba tekert súlyos csomagot. – Én is tizenöt voltam, amikor megkaptam az első varázskönyvem. Úgy gondoltam, hasznát veheted még. – Arthur még utoljára végigsimított a tekintetével a könyv gerincén, majd Alfredre figyelt, aki lenyűgözve nézegette az iniciálés, cirádás lapokat. – Tetszik?

-  Hát persze – vigyorodott el a fiú. – És akkor megtaníthatnál majd varázsolni.

-  Akár holnap el is kezdhetjük – mosolyodott el Arthur is.

Másnap reggel a fiú már sehol sem volt, a varázslót csak az asztalra dobott varázskönyv fogadta.

-  Látom, ismét eljöttél. Máris letelt a tizenöt év? – fordult felé szomorú mosollyal a sámán, arca változatlanul fiatal volt, mintha alig pár napja találkoztak volna. Arthur nem lepődött meg, mindketten halhatatlanok voltak, rajtuk nem látszott az idő.

-  Újabb gyermeket szeretnék.

-  Őrült vagy – kacagott fel a nő, és vele együtt nevettek a lángok és a barlang is. – Ugyan mit tudnál adni cserébe?

-  Bármit megadok.

Végül megszületett az újabb gyermek, a hold sóhajából a természete, jégmezők csendes reccsenéséből a hangja, virág nyílásából a szeme, hóviharból haragja, medve üvöltéséből kiáltása, halpikkely csillanásából haja, tiszafa köpenyéből a szíve. A múltjába került. Csak a boldog emlékei tűntek el, a keserűek mind megmaradtak.

-  És őt milyen névvel akarod büntetni?

-  Kanada.

-  Lassan kezdem azt hinni, nem ismersz egy értelmes nevet sem. – Arthur ingerülten felsóhajtott, elege volt már a nő akadékoskodásából.

-  Akkor legyen Matthew.

Égig érő tornyot építtetett, rendíthetetlent és bevehetetlent, és oda zárta a fiút. A tizenötödik születésnapján azonban arra járt egy vándorművész, nyurga, szőke hajú alak, amolyan igazi szívtipróféleség, aki megmászta a tornyot és kiszabadította Matthewt.

-  Már megint? De gyorsan telnek ezek az évek…

-  Ne szórakozz, tudod, mit akarod.

-  Szerintem te nem vagy tisztában azzal, mit teszel.

-  Ne akadékoskodj, nem szívességre kérlek, üzletet ajánlok! – A nő megadóan felemelte a kezét, mintha neki mindegy lenne, pedig ez nem volt igaz. Ő már tudta, hogy a férfi a vesztébe rohan.

Újabb gyermek született, természete a szél kacaja, hangja a levelek suhogása, szeme a föld lüktetése, haragja a sivatag, kiáltása a kenguru dobbanása, haja az agyag surranása, szíve az eukaliptusz szára. A jövőjébe került, bár fogalma sem volt, ez mit jelent, mégis odaadta.

-  Na most milyen nevet találtál ki?

-  Ausztrália.

-  Te most viccelsz, ugye?
-  Jó, akkor legyen Kyle.

Földmélyi barlangba zárta, amely kilométereken át kanyargott, ágai néha megszűntek vagy önmagukba futottak, igazi labirintus volt. A fiú nem várta meg, amíg valaki kiszabadítja, a tizenötödik születésnapján egyedül indult útnak, és ki is jutott a labirintusból.

-  Miért teszed ezt magaddal? Nem lenne muszáj ezt csinálnod.

-  Bármi jobb, mint az évszázados magány.

-  Tévedsz.

-  Kérlek, Erzsébet, segítened kell. Bármit megadok. Bármit.

-  Nincs semmid, ami hasznomra lenne.

A sámán azért megalkotta a negyedik gyermeket is, kő csobbanásából természetét, patak csörgedezéséből hangját, szén koppanásából szemét, monszun dübörgéséből haragját, árnyak üvöltéséből kiáltását, hajók roppanásából haját, sárkány tüzéből szívét. A józan eszébe került, és tudta, ennél többet már úgysem adhatna, és lényegében már mindegy is volt.

-  És mi a mostani világmegváltó névötleted?

-  Hong Kong.

-  Már nem is mondok semmit.

-  Jól van, ne kötekedj, legyen akkor Leon!

-  Meg sem szólaltam.

Egy toronymagas sárkány őrizetére bízta, aki hatalmas fejével eltakarta a napot, és már egy pikkelye is agyonnyomott volna egy embert, és az ő leheletéből születtek a világ viharai. Aztán a fiú tizenötödik születésnapján arra járt egy hófehér hajú, gizda lovag, aki ennek ellenére legyőzte a sárkány, még ha nem is erővel, hanem ésszel, és magával vitte Leont.

-  Arthur, itt vagy? – Az ajtó nyikorogva nyílt ki Alfred szelíd érintésétől, majd kifordult a helyéről, féloldalasan lógva be a helyiségbe. A házat évtizedes por borította, a fát kikezdte a szú és a víz, a legtöbb felületet már moha borította, a padlón mindenhol törmelékhalmok, és az egész akár már a legkisebb széllökéstől is a darabjaira hullott.

A férfira az egyik sarokban talált rá, egy kupac törött gerenda mögött kuporgott egy rozsdás kardot szorongatva, és már rég nem emlékeztetett régi önmagára. A szemeiben őrült fény lobogott, az arcán idegen-ideges mosoly játszott, és csak tétován emelte a tekintetét a hozzá lépő fiúra.

-  Arthur, még megismersz? Én vagyok az, Alfred – simított végig gyengéden a karján.

-  Alfred… Nem, ő itt hagyott, eltűnt, meghalt, nem, nem, nem. – A férfi hangja rekedt volt, mintha hosszú ideje most szólalt volna meg először, a keze egyre jobban kulcsolódott a kardra.

-  Tévedsz, itt vagyok, visszajöttem. Nem lesz semmi baj.

-  Elment, elvette mindenem, de nem érdekel, százezerszer megtenném ismét, mindig-mindig ugyanúgy tenném, és talán egyszer nem menne el, egyszer…

-  Nyugalom, csitt, semmi baj. – Alfred arcán könnycsepp futott végig, látva, hogy az az ember, akit régen a világon a legjobban tisztelt, most egy vasdarabbal hadonászó őrültté vált. Nem akart arra gondolni, hogy mindez miatta történt. Az túl fájdalmas lett volna.

Felsegítette Arthurt, majd gyengéd csókot nyomott a homlokára, mire a férfi elkerekedett szemekkel nézett fel rá.

-  Alfred, hát tényleg te vagy…

Nevetni akart, kacagni örömében és átölelni Arthurt, mert talán van remény egy új, egy sokkal jobb életre, aztán a kard markolatig fúródott a gyomrába, és rá kellett jönnie, hogy tévedett.