Éss igen, már megint egy hosszabb. Jelenlegi tervek szerint kisregény, aztán majd megírja még ő magát. (Frissítésről szokás szerint nem merek ígérni semmit, de úgy két-háromhetente tudom garantálni. Bocsesz.)
FrUk. Miután Franciaországnak nyoma veszett, Anglia útra kelt, hogy megtalálja egyetlen és nem épp legkedvesebb szomszédját. Azonban nem örülhetnek sokáig a viszontlátásnak, ugyanis a kolostort, amiben tartózkodnak, a magyarok támadása fenyegeti.
Ne ijedjetek majd meg a sok történelmi dumától a fejezet végén, azok inkább csak érdekességek, a történet megértését nem befolyásolják.
Ha szabad hallgatnivalót javasolnom, ajánlanék egy kis kora középkori zenét. Én erre az egy órás válogatásra írtam.
Prológus
A fuldai
kolostor tiszteletet parancsolóan emelkedett ki az őt körülvevő síkságból,
ahogy a lenyugvó nap még utoljára megpihentette rajta a szemét. Az épület
zömöknek, bevehetetlennek tűnt, mintha maga az Úr védené, ami talán így is
volt, de a magyar sereget még ez sem érdekelte.
Magyarország félve tekintett fel a vezérére, mire Zolta mindentudóan
végignézett rajta, mintha tudná, mire gondol. Persze rebesgették, hogy ő is ért
a sámánmágiához, de a fiú már rég megtanulta, hogy sosem hihet a pletykáknak.
- Te
is jól tudod a választ – mosolyodott el keserűen a fejedelem a ki nem mondott
kérdésre. – Én sem élvezetből döntöttem így, elhiheted. Bármit is gondolnak a
nyugatiak, egyikünk sem lelketlen szörnyeteg, ezt neked kellene a legjobban
tudni – veregette még meg óvatosan a vállát, majd visszalovagolt a harcosaihoz,
egyedül hagyva Dánielt.
Magyarország képtelen volt belenyugodni az
ártatlan emberek halálába, már eddig is fél-kedvvel követte a vezéreit, hiába
tudta, hogy mindez szükséges. A puszta törvénye volt ez, vagy ő öl, vagy őt
ölik meg, márpedig semmi kedve sem volt elfeledett nemzetként eltűnni a föld
színéről. Mégis, amikor hallania kellett a szerzetesek üvöltéseit, utolsó
jajkiáltásaikat, úgy érezte, mintha saját sámánjait, lelke legmélyét ölnék meg.
Zolta elhaladtában még kedélyesen
visszakiáltott, újra felvéve megszokott, határozott kiállását és kissé
parancsolgató hangsúlyát, amit csak Dániel jelenlétében hagyott el.
- Bárki
bármit is tesz, Fulda egy hónapon belül elbukik.
~TP~
Az apátságban dolgozó szerzetesek mind abbahagyták a munkát, ahogy a
fehér ló lassan elhaladt mellettük. A rajta heverő fiú még épphogy férfikorba
lépett, szőke haja csaknem teljesen eltakarta az arcát, de még így is látszott,
hogy nem idevalósi, hosszú utat tehetett meg a kolostorig. Zöld köpenyét, amely
szinte teljesen beborította a testét, friss vér itatta át, a vállából
nyílvessző állt ki, segítség nélkül bármelyik pillanatban elvérezhetett.
Habár a bencések már rég elzárkóztak mindenféle világi dologtól, szerzetessé
válásukkor megfogadták, hogy segítséget nyújtanak a rászorulóknak, így nem
tétováztak, amikor meglátták a sebesült fiút.
- Ferenc,
kérlek, hozz egy kis vizet – parancsolt rá erélyesen az egyik szerzetes,
Benedek barát a nem messze ácsorgó fiúra. Jelölt vagy noncius lehetett, maximum
tizenöt évesnek tűnt, de inkább mondták volna fiatalabbnak, ráadásul félhosszú,
szőke hajával, lágy vonásaival és nagy, kék szemeivel inkább tűnt volna lánynak. Most azonban a döbbenet és a rettenet fagyott az arcára, és Benedek
barát felszólításával nem törődve mozdulatlanul bámulta az ájult fiút.
- Ha
nem sietsz, itt fog meghalni – tette hozzá a szerzetes, és habár az arcán nem
látszódott neheztelés, a hangjába aggodalom és enyhe sürgetés vegyült. Ferenc,
mintha álomból riadt volna, egyből elrohant a közeli patakhoz, amíg Benedek
barát kiszedte a fiú vállából a nyilat.
- Magyarok
- sóhajtott fel lemondóan az egyik szerzetes azok közül, akik a sebesült köré
gyűltek, miután szemügyre vette a nyilat, alig pár perc múlva pedig már az
egész apátság zengett az imádságoktól és könyörgésektől, „Uram, óvj meg mindet a magyarok nyilaitól…”
Ha Benedek barát nincs ott, a kolostor
lakói alig egy óra alatt el is menekültek volna. Azonban a mindig jámbor
szerzetes elkiáltotta magát, mire a rémült és zavarodott tömeg egyből megállt.
- Testvéreim!
Magára hagyhatjuk-e kolostorunkat, és ezzel Urunkat ilyen nehéz időkben? Magára
hagyhatunk-e valakit, akinek szüksége van ránk, csak mert a barbár népség nem
messze jár? Én azt mondom, ki kell tartanunk. Mindig is voltak, és mindig is lesznek,
akik ártanak embertársaiknak, de rájuk Isten nyila fog lecsapni, nem a
magyaroké! Ha ez a sorsunk, hát meghalunk, de nem futamodunk meg gyáván.
Határozott, megrendíthetetlen hangja hallatán a szerzetesek megnyugodni
látszottak, azok, akik elkezdték összeszedni az apátság kevés értékeit, most visszarakták
őket a helyükre. Egyedül egyvalaki elégedetlenkedett, az a szerzetes, aki
felfedezte, hogy a nyíl a magyaroktól származik.
- Mondd
meg, testvérem, miért ér ez a fiú élete többet, mint bármelyikünké? Mint
mindannyiunké? – mutatott körbe, mire néhányan hevesen bólogatni kezdtek. – Ha itt
maradunk, garantált a vesztünk, hát miért nem használjuk ki a kegyet, hogy ezt
elkerülhetjük?
- Róbert
barát, olyan vagy, mint a hegyi patak, folyton fecseg, de szavaiban még maga
sem találja az értelmet. – A másik szerzetes már épp dühösen visszavágott
volna, azonban Benedek barát nem hagyta szóhoz jutni. – Egy szóval sem mondtam,
hogy a fiú miatt maradunk itt. Mint ahogy a jó lovag sem futamodik meg látva az
ellenséget, így nekünk sem szabad elmenekülnünk látva a végzetünket. És a
vitánkat lezártnak tekintem – nézett kifürkészhetetlen tekintettel Róbert
barátra, majd Ferenc segítségével felnyalábolta az ájult fiút, akinek közben
kimosta a sebét, és bevitte a kolostor épületébe.
A tömeg már szétoszlott, de Róbert barát még mindig ugyanott állt,
és szerzetestársa után nézett, habár rég elment. Aztán szomorúan
elmosolyodott, majd halkan sóhajtva a másik után suttogta.
- Mondd,
Benedek, miért van az, hogy mindig a lovag beszél belőled?
Senki sem hallotta az imáját, ami
mindannyiukért szólt, és ami még reménykedett egy jobb jövőben.
És akkor a beígért történelmi dumafolyam:
1. A fuldai kolostort valóban megostromolták a magyarok 915-ben, a fic is ekkor játszódik, és én is próbálok alkalmazkodni a rendelkezésre álló információkhoz. Egyébiránt a kolostor az akkori Német-Római Birodalomban helyezkedett el, ami a magyarok igen kedvelt célpontja volt, hogy főszereplőink mit is keresnek itt, az még később kiderül.
2. Az ekkori magyar fejedelem személye körül elég heves viták folynak, a legelfogadottabb az, hogy Zolta, Árpád legkisebb fia volt, mivel később köztudomásúlag az ő fia, Taksony lett a fejedelem. Igazából ezt csak Anonymus találta ki a primogenitúra elv miatt, annak nagyobb az esélye, hogy valaki teljesen más töltötte be a vezetői szerepet.
3. A szerzetesek nevei: Benedek barát magáról a bencés rend alapítójáról, Nursiai Szent Benedekről, míg Róbert barát a ciszterci rend létrehozójáról, Szent Róbertről lett elnevezve, aki vele majdnem egy időben élt, de a két személy nem egy és ugyanaz. Ferenc egyrészt a név jelentése miatt lett az, ami (olaszul Francesco, ami "kicsi francia"), másrészt Assisi Szent Ferenc alapította a ferences rendet, aki viszont jóval később született, ráadásul olasz volt (meg félig francia), és nem sok közük van egymáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése