És a csend lassan kúszik közénk

Hannibal, post-RD. Miután Willy elköltözik otthonról, Molly úgy gondolja, megérdemelnek egy kis kikapcsolódást. Úticéljuk Európa, azon belül Franciaország lesz, de Will még itt sem menekülhet régi munkája elől: pár hulla az ajtó előtt és néhány levágott testrész a szoba különböző pontjain kísérti ottlétük alatt. De legalább a vacsora ínycsiklandónak tűnik.

Kegyetlenség: emberi szív,

Féltékenység: emberi kép,

Terror: istenember-alak,

Titok: emberi öltözék.

(William Blake: Isteni képmás)

Az egész valahogy így kezdődött: Will és Molly a kocsifelhajtón állnak, miközben Willy vigyorogva kifarol a lerobbant, megörökölt kocsijával meg a kölcsönutánfutóval, amin rajta van az egész élete, és lassan, de biztosan elhagyja a családi házat.

Molly szeme sarkában ott remeg egy könnycsepp, amikor integet utána, majd a férje karjába kapaszkodik. Will nem biztos benne, hogy ez pusztán egy kedves gesztus, vagy a nő megint megszédült.

- Azt hiszem, ezek után megérdemlünk egy kis pihenést – szólal meg Molly percek múltán, amikor már csak az üres utat nézik összeölelkezve. – Elmehetnénk nyaralni, csak kettesben, mit szólsz?

Will ránéz a nőre, akivel az elmúlt tizenpár évet töltötte. A szája sarkában nevetőráncok húzódnak, ahogy halkan felnevet az arckifejezésén, miközben a szél belefújja őszes haját a szájába, és a mosoly nélkül talán szinte idegennek tűnne számára, így viszont ő az otthon melegének megszemélyesítése, magányos téli estéken elröppent metaforák sokasága. És hát mindig neki lesz végül igaza.

- És mi lesz, ha Willy beállít, amikor nem vagyunk itthon? Megígérte, hogy minden hétvégén hazalátogat. – Mindketten tisztában voltak ennek a valószínűtlenségével, de Will úgy érzi, legalább meg kell próbálnia tiltakozni, mielőtt elnyomják a véleményét.

- Legalább kicsit átérezheti az elmúlt pár évet a mi szemszögünkből. Ugyan, még fiatalok vagyunk – nevet fel Molly, miközben tesz pár salsaszerű mozdulatot. Will figyelmét nem kerüli el a fájdalmas megakadás, de nem szól semmit.

- Akkor sem létezik, hogy Amerika nekem bármi újat mutasson. – Will úgy érzi, megtalálta a tökéletes érvet, ami mellett kitarthat a végsőkig, mert ennyi év után már úgy hiszi, tényleg nincs semmi, ami meglephetné. Aztán megszólal Molly.

- Mégis ki mondta, hogy Amerikába megyünk?

És Will ekkor veszett el.

Will szemét lehunyva dől hátra, amikor felülnek a gépre, de Molly nem hagyja, hogy belekapaszkodjon a csendes magányára tartogatott kétségbeesésbe.

- Egész úton szenvedni fogsz? – kérdezi a nő halványan mosolyogva, Will először válaszul csak a másik irányba fordul.

- Valószínűleg – szólal meg végre kicsivel később.

- Remek, akkor én ülök az ablaknál – nevetett fel halkan Molly, mire Will megadóan felállt, és átengedte a helyét. Összemosolyogtak, de Will öröme csak addig tartott, amíg egy elegáns öltönyös férfi el nem sétált mellettük.

Az út további részét csukott szemmel, de teljesen éberen, szinte paranoiás figyelemmel töltötte.

- Milyen messze vagyunk még? – kérdezi Will úgy huszadjára, miközben a túlfoltozott aszfaltot figyeli. A bérelt autó beleszalad egy kátyúba, mire Molly halkan fújtatni kezd, csak aztán válaszol.

- Mindjárt ott van, ha elhagyjuk Boissy-le-Cuttét – pillant oldalra nő, mire Will visszasüpped az ülésre. Már majdnem egy órája indultak el a repülőtérről, Molly pedig ragaszkodott ahhoz, hogy ő vezessen.

- Meg merjem kérdezni, mennyire leszünk az isten háta mögött? – Ebben a pillanatban hajtanak be egy erdőbe.

- Inkább ne – mosolyodik el Molly, majd lekanyarodik egy járatlannak tűnő földes útra.

Will lemondóan nekiborul az ablaknak.

Egyszerű, fehérre meszelt ház előtt parkolnak le a semmi közepén, a viskószerű épület kiköpött ugyanolyan, mint az a párszáz, ami előtt útközben elhaladtak. Az ajtóban rozoga öregember áll komoran, az arca kissé püffedt és csupa ránc, rövidre nyírt, ősz hajával együtt inkább kissé nevetséges benyomást kelt. Görnyedten áll, de még így is majdnem egymagas Willel.

- Honorée Gusteau - szorítja meg az öregember Will kezét, amikor kiszállnak, majd kezet csókol Mollynak. A nő halkan felkuncog, majd kérdőn Willre néz, ait pusztán csak zavar ez a modoroskodás.

A következő pár percből semmit sem ért, Molly és Gusteau követhetetlen tempóval beszélnek franciául. Will Gusteau kissé durva, pattogós akcentusát figyeli.

- Meddig is terveztél maradni, Molly? - kérdezi Will, mikor a francia már belépett a házba.

- Csak két hétig, ne aggódj, utána mehetsz vissza a csónakmotorjaidhoz - mosolyog rá Molly, majd vidáman vendéglátójuk után megy.

Will óvatosan körülnéz, csak aztán lép be az ajtón.

A ház belseje egyszerű és letisztult, a fehérre meszelt falból élesen kiemelkednek a sötétbarna fenyőbútorok. Az egész ház két szobából és egy konyhából áll csupán, meredek falépcső vezet fel a sarokból a padlásra. Első látásra olyan az egész, mint egy megelevenedett babaház a kis csipketerítőkkel és a precíz renddel mindenütt.

- Igazán... aranyos - néz körül Will kételkedve. Észrevesz néhány könyvet egy eldugott kis polcon, érdeklődve lapoz bele az egyikbe. Mind orvosi szakkönyv.

- Nyugodtan olvasson belőlük, ha érdekli. Fiatalkoromban orvos voltam, még akkorról maradtak meg. - Will most hallja először Gusteau-t angolul beszélni, de a hangja valahogy furcsán karcos és természetellenesen mély, és úgy érződik, rég elszokott már ettől a nyelvtől.

- Ön mindig itt élt? - Gusteau arca meg sem rezdül, amikor Will pislogás nélkül az arcába bámul.

- Természetesen, ez a hely családi hagyaték. Az én lakásom is itt van pár méterre, az út túloldalán.

- És járt már valaha Amerikában? - A helyzet lassan inkább kezd vallatáshoz, mint egyszerű beszélgetéshez hasonlítani.

- Will, légyszíves. - Molly óvatosan Will vállára helyezi a kezét, mire a férfi megadóan hátrébb lép. - Elnézését kérjük.

Gusteau halványan elmosolyodik, amitől az arckifejezése kissé ijesztővé válik.

- Semmi gond. Üdvözlöm önöket Franciaországban.

Will álmosan támolyog elő a hálószobából, alsónadrágban és pólóban rogy le az egyik konyhai székre Mollyval szemben. Még fel sem fogja, hogy Gusteau tőle alig pár centire ül.

- Mit csinálsz, hajnali hét van. - Molly a mosogatónak támaszkodik, miközben paradicsomot szeletel. A szobában csak két szék van, így amikor végez, a konyhaszekrényre ül fel.

- Reggelit, azt hiszem. - Will úgy mered a tányér rántottára, amit Molly elé tesz, mintha még sosem látott volna ételt. - Vágnál magadnak kenyeret? Figyelnem kellene a többire is.

Will kihalászik a mosogatóból egy kenyérvágó kést, még ott csillognak rajta a vízcseppek. Az ajtó melletti kosárban már ott illatozik egy friss kenyér.

- Nem hiszem el, hogy már elmentél bevásárolni.

- Nem is - mosolyog rá futólag Molly. - Monsieur Gusteau volt olyan kedves, és bevásárolt nekünk.

- Milyen figyelmes - morogja Will, miközben mindhármuknak vág, majd a csapba dobja a kést. Az asztal felé menet megbotlik egy apró, foltos macskában, így a tervezettnél kissé hevesebben rántja ki a konyhaszéket.

Gusteau csak komolyan figyeli, majd bort tölt mindhármuknak és koccintásra emeli a poharát.

- Erre a remeknek ígérkező barátságra.

- Molly, hol a kenyérszeletelő? - A válasz még az előszobából hallatszik, alig egy pillanattal ezelőtt értek vissza Párizsból, és a hangsúly alapján a nő még a cipőjével küzd. Will viszont érzékei szerint az éhhalál szélén áll, mivel kénytelen volt rájönni, hogy attól, hogy egy étterem puccos, még nem feltétlenül adnak értelmes adagot.

- Ahová raktad, én nem nyúltam hozzá.

- Ezzel nem lettem kisegítve.

- Tudod, az élet igazságtalan. - Molly fáradtan besétál a szobába, kissé furcsán lépked, a lábai beledagadtak a magassarkúba. - Az ember viszont csodás lény, és feltalálja magát.

A nő még a fiókban kotorászott, amikor Will komoran felegyenesedett a kenyértartó előtt.

- Molly, a franciák megeszik a... hm, macskát?

Nem, a franciák nem kimondottan eszik meg a macskát.

- Ez most honnan jött? - Will egy levágott mancsot húz ki a kenyértartó mögül, a fehér, bolyhos szőrön még csak most kezd alvadni a vér.

- Tűnjünk el innen. Kérlek. - Molly megpróbál gondtalannak látszani, de a nevetése kimondottan erőltetettre sikerül.

- Ugyan már, ez, nem is tudom, apró kellemetlenség. Igen, ez a jó szó rá. Hidd el, monsieur Gusteau majd megoldja. - Will is épp ettől fél.

- És mit csinál, ideadja a többi részét is, és közli, hogy vörösboros mártással a legfinomabb? - Will nem akarja felemelni a hangját, de újra elfogja a zsigeri félelem, egy gyors pillantással körülnéz, majd leengedi az összes ablakredőnyt.

Molly óvatosan közelebb lép hozzá, először csak bíztatóan megszorítja kissé a kezét, majd átkarolva a hálószoba felé kezdi húzni.

Amint belépnek, egy megnyúzott, üreges szemű tetem néz velük szembe a plafonról lógva.

- Azt hiszem, ezt már vehetjük figyelmeztetésnek.

- Máris elmennek? - Will rövid mérlegelés után begyömöszöl egy kupac gyűrött ruhát a bőröndjébe, csak aztán néz Gusteau-re.

- Holnap reggel indulunk - veti oda Will elhaladtában, miközben a cipzárral küzd.

- Ez igazán sajnálatos. - Gusteau arcán nem igazán látszik se sajnálat, se semmilyen más érzelem. - Remélem, azért még vendégül láthatom önöket vacsorára.

- Sajnáljuk, de... - kezdené Will, azonban ekkor Molly belép a szobába.

- Igazán köszönjük, ott leszünk - mosolyog rá a vénemberre, majd vádlón Willre hunyorít.

- Ennek igazán örülök. Ez esetben hét órára várnám önöket.

Will hiába próbált meg mindent, ami hirtelen eszébe jutott: kérte szépen, kiabált vagy némán bámulta Mollyt, néha szinte már könyörgött, mégsem ért semmit. A nő szokásához híven hajthatatlan volt, és még Will jó előre kigondolt észérveit is képes volt a maga javára fordítani.

Így történhetett meg, hogy pontban 18:59-kor ott álltak Gusteau ajtaja előtt egy palack fehérborral.

- Öröm látni önöket - tárja ki az ajtót az öregember, mire végre beléphetnek a házba. A berendezés szegényes, szinte puritán, de a maga minimalizmusával együtt is kimondottan ízléses. Egyedül a sarokban lobog egy díszes kandalló. - Foglaljanak csak helyet.

Will gyanakodva a levegőbe szagol, mintha csak gyanús szagokat keresne.

- Megkérdezhetem, mi a menü?

- Az előétel áfonyás madárbegy saláta szarvaskarajjal, majd bárányborda petrezselymes-citromos-rózsaborsos fűszervajjal, befejezésül pedig egy kis clafoutis. Ha tudtam volna, hogy hamarabb terveznek menni, valami elegánsabbal készülök.

Will próbálja jobban megfigyelni Gusteau-t, feltűnésmentesen körülsétálja a férfit, mintha csak a szobát venné szemügyre. A férfinak nem tűnik fel, a borokról beszélget Mollyval.

- Ha nem haragszik meg, Mr. Graham, elrabolnám egy percre a becses feleségét? Választanánk valami illőbb bort a vacsorához. Igazán hálás kennék, ha addig kivennél az előételt a hűtőből.

Will kérlelőn néz Mollyra, ő azonban csak mosolyogva megrázza a fejét, majd Gusteau után sétál. A férfi próbálja meggyőzni magát, hogy nem lesz semmi baj, csupán ő a paranoiás. Holnapután már a saját ágyában fog ébredni a kutyákkal és Mollyval az oldalán.

Minden csodás illúziója szertefoszlik, amikor talál egy levágott kezet a hűtőben.

- A régi, szép emlékek, ugye? Mindketten igazán megöregedtünk, Will. - Lassan fordul hátra, miközben Gusteau, nem, Lecter besétál az ajtón. A kezét eldobható kesztyű fedi, a véres kenyérszeletelőt ledobja az asztalra, miközben a kesztyűket a lángba dobja.

- Nem igazán váltak előnyére az elmegyógyintézetes évek. - Will hangja kezdett szaggatottá válni, és olyan érzése volt, mintha ismét fiatalon állnának egymással szemben, mint évekkel ezelőtt.

Will tekintete a késre esett, amin most halványan megtört a telihold fénye.

- Ne aggódjon, már rajta van az ujjlenyomata, nem szükséges megfognia. Szerencsére a rendőrség is úton van. - Hannibal úgy mondja ezeket, mintha mindkettejük számára örömhír lenne. - Már csak Molly hiányzik ehhez a csodás estéhez, nem is értem, hol marad ilyen soká.

Will ekkor üti meg először, majd fel-felröppenő kétségbeeséssel újra és újra a másik arcába csap, mintha ez bármin is változtatni. Hannibal meg sem mozdul, csak némán, a földön fekve tűri az ütéseket.

A rendőrök rángatják le a férfiről, addigra Lecter szája felreped és a szeme alatt vérzik egy csíkban. Bilincs kattan, majd kétségbeesett sóhajként tovaszáll az igazság, már hiába minden tett és szó és vallomás. A holttestet megtalálták és a bizonyítékot megvizsgálják, és onnantól már mindegy, egyszer ki volt ő és miket nem követett el.

Amikor a rendőrök nem látják, Hannibal még búcsúzóként elégedetten, szívből mosolyogva integet Will után.